Fasizmus van a vérében – kritika az Összeesküvés Amerika ellen című sorozatról

Charles Lindberghre elsősorban hős pilótaként és egy mocskos zsarolási ügy áldozataként emlékszik az utókor, pedig a maga korában Hitler támogatójaként is szép hírnevet szerzett magának. Nemzeti hősnek számított, miután 1925-ben ő lett az első pilóta, aki egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt. Népszerűsége hisztérikus méreteket öltött, a tányérján hagyott csirkecsontért is megverekedtek az éttermekben az emberek. A hírnév átka volt, hogy 1932-ben elrabolták a csecsemőjét, akiért feleségével hiába fizették ki a váltságdíjat, már csak a holttestét találták meg.

A tragédia hatására Lindbergh visszahúzódóvá vált, és a bulvárfigyelem elől Európába menekülve egyre több időt töltött Németországban. Emiatt 1936-ban őt kérte fel az amerikai kormány, hogy vizsgálja meg a hitleri Németország légierejét.

A Lindbergh házaspárt nemcsak a Luftwaffe, hanem Hitler is lenyűgözte – és ezzel nem voltak egyedül a harmincas évek Amerikájában.

A gazdasági válságból épp csak kilábaló országban sokaknak volt szimpatikus a német gazdasági csoda: a fellendülő ipari termelés és a teljes foglalkoztatottság (látszata) miatt a totalitarizmus előnyösebb állami berendezkedésnek tűnhetett, mint a válságra lassabban reagáló demokrácia. Ráadásul a kommunistaellenes amerikaiak a Szovjetunióval szembeni ellenállás utolsó bástyájaként tekintettek a Harmadik Birodalomra, és az amerikai elszigetelődési (izolációs) politika azt sulykolta, hogy a háború Európa belügye, Amerikának nem szabad részt vennie benne, nem szabad feláldozni a fiatalok életét.

Lindbergh az izolacionista Amerikában az „Amerika az Első” Bizottság (America First Committee) szószólója volt (innen Trump szlogenje), aki híres iowai beszédében Anglia és Roosevelt mellett a zsidókat jelölte meg a három fő erő egyikeként, akik be akarják léptetni Amerikát a háborúba saját céljaik érdekében. „Néhány zsidó erőt és karaktert ad egy országnak, de ha túl sok van belőlük, az káoszt teremt. És nálunk túl sok van” – írta naplójában, amellyel sokan egyetértettek volna Amerikában.

Bár szeretjük másképp hinni, az Egyesült Államok sosem volt immunis a fasizmusra: a harmincas években több náci szervezet is működött, a Német–Amerikai Szövetség rendezvényére húszezren gyűltek össze 1939-ben a Madison Square-en, és fejezték ki heves karlendítések közepette az egyetértésüket Hitler politikájával.

Ez az a történelmi háttér, amelyre a sorozat kimondatlanul is épít, és amivel ha a magyar néző nincs tisztában, nehézkesnek érezheti az Összeesküvés Amerika ellen felütését. David Simon, a Drót és a Fülledt utcák atyja Philip Roth regényét is a realizmus jegyében adaptálta állandó írótársával, Ed Burnsszel. Newarki zsidóközösségben járunk, ahol a családi összejövetelek, a lépcsőkön tartott sakkjátszmák és az esti rádióhallgatás mellett a napi rutin része az utcai sörözés is, amikor az emberek kibeszélik az aktuális híreket. Férfiakat látunk, ahogy Lindbergh rádiós beszédén, új rendeletein pufognak, és a fasizálódás útjára lépett Amerika miatt aggódnak. Azt mondják vissza, amit a rádióban hallottak, rossz viccekkel és több indulattal megspékelve, ami kétségkívül reális, hiszen a kocsmapolitizálás mindenhol ennyiben merül ki – két epizódon át ezt nézni viszont meglehetősen fárasztó.

Nehézkesen indul be az HBO sorozata, mert Simon ezt az utcai és otthoni disputát választja arra, hogy megmagyarázza a kontextust, és értesítse a nézőt az egyébként a háttérben maradó politikai fejleményekről. Az előtérben szerencsére nem Lindbergh, hanem a Levinék hétköznapjai állnak a mániákus hírfogyasztók dühét folyamatosan a családjára öntő férjjel (Morgan Spector remek), az aggódó feleséggel (Zoe Kazan szintén), a Lindbergh-rajongó nagykamasszal és az eseményeket értetlenül szemlélő kisfiúval, Philippel együtt. A névválasztás nem véletlen: Philip Roth legalább annyira alternatív önéletrajzi, mint alternatív történelmi regényként írta meg az Összeesküvés Amerika ellent, amelyben azt képzelte el, mi történt volna a családjával, ha Amerika lepaktál a náci Németországgal – és magával szemben sem volt elnéző.

Bár többen azért nem érzik elég jónak a sorozatot (és a könyvet), mert a történések dramaturgiája nekünk, európaiaknak ismerős, és az amerikai zsidók fiktív sorsa kevésbé tragikus az európainál, de az Összeesküvés Amerika ellen épp a visszafogottsága miatt képes aktuálissá és végül megrendítővé válni.

Simonék sorozata realisztikus, mert nem képzel hitleri diktatúrát Amerikába (a fékek és ellensúlyok rendszere valószínűleg megakadályozná ennek a kialakulását), és a szisztematikus népirtásig sem görgeti el a történetet. Nem is kell neki, mert már azzal is eléri a kívánt hatást, hogy hagyja lecsorogni az antiszemitizmust a hétköznapjainkba. A New Yorkba kiránduló Levin család epizódja úgy fordul tökéletes rémálomba, hogy senki egy ujjat se emel rájuk – „csak” rosszalló pillantásokat, „csak” mocskos zsidózó beszólásokat, „csak” igazságtalan szállodai bánásmódot kapnak, és ez épp elég ahhoz, hogy fenyegetve és megalázva érezzék magukat. A családi dinamika is hihető: a férj – aki beleáll a konfliktusokba, mert ragaszkodik a jogaihoz – és a feleség – aki a paranoiává fokozódó aggodalma miatt ott is rémet lát, ahol még nem feltétlenül kellene – összevesznek, és ez a család alapvető támasztékát ingatja meg, aminek szívfacsaró hatása a gyerekek aggódó pillantásaiban csapódik le.

Az Összeesküvés Amerika ellen utolsó két epizódja a feszültségkeltés magasiskolája, melyet a végletekig lebegtetett veszélyérzet tesz pokoli élménnyé. Aktuálissá pedig az, hogy Lindberghből nem farag diktátort, hanem azokkal a gesztusokkal emeli ki zsidóellenességét, amelyeket nem tesz meg: nem ítéli el Hitler akcióit, a közéletben zajló zsidóellenes uszítást, és akkor sem szólal fel, amikor országszerte pogromok indulnak amerikai polgárok ellen. Még akkor is nyilvánvaló a párhuzam a charlottesville-i gyilkosságot elbagatellizáló Trumppal, ha nem tudjuk, hogy Roth 2004-ben – tehát az első Bush-kormány alatt írt – könyvét úgy fedezték fel újra 2016-ban, mint „a regényt, amely megjósolta Trump elnökségét”.

„Hát így történik. Mindenki fél” – jegyzi meg rezignáltan a feleség, mikor rájön, hogy hiába dübörög férjében is az ellenállás virtusa, amely nem engedi Kanadába menekíteni a családját, társadalmi szinten nagyon hasonló folyamatok zajlanak le az Egyesült Államokban, mint amit mi az európai történelemkönyvekből ismerünk. A passzivitás, a csendes elhatárolódás legalább annyira hajtómotorja a tragédiának, mint a politikai uszítás és a válság nyomán felszínre robbanó rasszizmus. Az Összeesküvés Amerika ellen üzenetében, áthallásaiban néha túlságosan direkt, ráadásul sokáig keresgéli a tempót és a feszültséget, ám miután begyújtja a rakétáit, esszenciális sorozatélménnyé válik. Nem egy Drót, de izgalmas, okos, tanulságos.