Régi csibészek – kritika az Úriemberek című filmről

Örülünk hát. Az Úriemberek ugyanis egyáltalán nem az az erőltetett múltidézés, amire számítottunk. A szkepszist azt táplálta, hogy Guy Ritchie az elmúlt évtizedben beállt Hollywoodban blockbuster rendezőnek, és közben egyre jobban feladta a nevével összeforrt stílusát. Ha szabadabb kezet kapott, akkor tudott ő stilárisan izgalmas (Sherlock Holmes) és kifejezetten vagány (Az U.N.C.L.E. embere) filmet is forgatni, de tavaly már ott tartottunk, hogy a Disney legújabb arctalan rajzfilm remake-jét dirigálta csak azért, mert az is egy utcai tolvajról szól, mint az ő filmjei (Aladdin).

És hát valljuk be, Ritchie a mai napig a korai gengsztervígjátékai sikeréből, pontosan az azokban kigyakorolt stílusából él. A nagy dumás kisgengszterek, akik szeretnének meggazdagodni, de mindig pórul járnak; a pörgős, klipszerű vágások; a vicces gengszternevek Baptista Barrytől Baltás Harryig; a felgyorsított utcai üldözések; az elmaradhatatlan csupaszkezes öklözések; a rajzfilmszerű burleszkhumor; meg a macsó férfiak viccesen infantilisnek és szórakoztatóan erőszakosnak mutatott világa Hollywoodban is kelendő árucikknek bizonyult. Nem is hibáztatjuk azért, hogy szívesen focizott nagypályán, de azért sem rójuk meg, hogy most hazatért régi sikerei színhelyére.

Az Úriemberek egyáltalán nem öncélú retrózás.

Különösebb oka sem volt rá Ritchie-nek, hogy felmelegítse a Blöff öt, hiszen az Aladdinnal hatalmasat kaszált (egymilliárd dollár, plusz egy kis apró), és valószínűleg most kapkodnak utána Hollywoodban. Új gengsztervígjátéka egyszerűen azért készült el, mert volt egy jó ötlete, és azt ügyesen tudta átültetni a mába – és a középkorúságba. Az Úriemberek már egyáltalán nem az a túlhajszolt, adrenalintól és tesztoszterontól duzzadó energiabomba, mint Ritchie első két filmje volt.

Egy kicsit komótos és egy kicsit túlbonyolított, de egy pillanatra sem unalmas móka, amelyben elmaradoznak a gyorsmontázsok, az első akciókra is vagy egy órát kell várni, de amikor jönnek, akkor legalább van egy kis csavar bennük.

Méghozzá olyan csavar, amitől úgy érezzük, nem 2000-ben, hanem tényleg 2020-ban járunk. A kelet-londoni suhancok, Ritchie állandó hősei például már YouTube-rapperek (Bugzy Malone-nal az élen), a legjobb vicceket a Brexitről sütik el, üldözni pedig az okostelefonos lurkókat fogják a film egyik legemlékezetesebb jelenetében. A bűnügy szövevényei már nem a piti tolvajok, hanem a felsőosztálybeli maffiózók világába vezetnek, ahol öltönyös nagyestélyeken tárgyalják ki a könnyű- és keménydrogbizniszt, amelyhez az ingyenélő angol arisztokrácia biztosít fedezéket. Az Úriemberek ilyen szempontból Ritchie leginkább csípős, az osztálykülönbségekből fakadó poénokat rendre lecsapó filmje, amelyben új figurákkal tudja elmondatni a régi vicceit.

Köztük is a legemlékezetesebb Hugh Grant, aki meleg oknyomozóként, szórakoztatóan gerinctelen nyerészkedőként zsarolja meg antihősünket, Mickey Pearsont (Matthew McCounaghey), hogy fizessen húszmilliót fontot neki, és úgy mellesleg forgasson filmet az ő forgatókönyvéből.

Grant lubickol az atipikus szerepben, amellyel végleg kiléphet a romantikus vígjátékokban rászorult skatulyából, és a szexuális incselkedéseket is ugyanolyan pajkosan játssza el, mint a legaljasabb behízelgést.

Ő hozza be azt a kikacsintós öniróniát is az Úriemberekbe, amelynek köszönhetően Ritchie az egész filmet idézőjelbe teszi, hiszen azt valójában Hugh Granttel mesélteti el, aki nem mindig találja el, pontosan mi és hogyan is történt a bonyolult gengszterüzletekben. Neki köszönhetően játszhat az angol rendező bergmanosat, és szakíthatja meg a filmet, hogy hirtelen 35 mm-es celluloid peregjen a vásznon, ejthet el kiszólásokat Coppola Magánbeszélgetésére, az alulértékelt Az U.N.C.L.E. emberére és a Harvey Weinstein-botrány után levitézlett Miramaxra, valamint utalgathat arra, hogy mindaz, amit látunk, a képzelet játékos szüleménye csupán.

És pont ez a lényeg: az Úriemberek a játék öröméért létezik, nincs más tétje, csak a szórakoztatás, és ennek az elvárásnak maximálisan meg is tud felelni.

Meg tud, mert Guy Ritchie érett, középkorú rendezőként gondolja újra a stílusát, nem erőlteti a felesleges manírokat, a rendezői tűzijáték helyett több teret enged a színészeknek, akik ezt egytől egyig meg is hálálják. Matthew McConaugheytól ugyan nem látunk újdonságot, de a vad oroszlán gengszterfőnököt tökéletesen hozza, és hagyja, hogy a máskor szürke Charlie Hunnam, de legfőképp az egyenes gerincű, a fiaiért mindent vállaló bokszedzőt, az Edző bá’-t játszó Colin Farrell brillírozzon. Ő pont olyan emlékezetes, a rajongók szívébe magát örökre belopó karakter, amilyenekkel Ritchie az első két filmjét zsúfolta tele: a tisztességes csibész mintapéldánya.

Lehet, hogy Ritchie most egy kicsit túlcsavarta a történetet, és a csattanó sem üt akkorát, mint szokott, de ezen felül aligha lehet belekötni az Úriemberekbe. Ha két Disney-bérmunka között mindig egy ilyen filmet rendezne, Guy Ritchie világa és persze a miénk is sokkal jobb hely lenne.