Nem csak a királynő jár Bentley-vel – kritika Dezső András Maffiózók mackónadrágban című könyvéről

A reggeli mézes kenyér mellett erős gyerekkori emlékem a Napkelte műsora. Máig nem fér a fejembe, hogyan lehetett ez a kopottas, dobozhangzású tévéműsor egy ország igazodási pontja, ha közéletről volt szó. A barterreklámok főcímzenéje beleégett a tudatomba, ahogy a furcsa figurák is, akik a politikusok mellett rendre feltűntek a híradóban. „Szeva bácsi hazament” – olvasta be Acél Anna újságíró, akinek mindig tárgyilagos hangjába ezúttal jókedv is vegyült. Nekem ez volt a Naptévé legmókásabb szalagcíme. Akkor még nem sejthettem, hogy nem egy Iványi Gábor-típusú télapóról, hanem a magyarországi orosz maffia fejéről van szó.

Dezső András nagyszerű oknyomozó anyagairól ismert. Az Index újságírója különös érdeklődést mutat a közélet kevésbé napos oldala felé – az ő nevéhez fűződött például a KG Béla néven elhíresült egykori jobbikos politikus ügynöki munkájának feltárása is. Ezzel a könyvvel most nagyobb fába vágta a fejszéjét: a magyar szervezett bűnözés mintegy ötvenéves történetét tekinti át a szerény kezdetektől egészen a jelenkorig. Az előszóban olvasható bevallása szerint nem volt célja fényt deríteni az elmúlt évtizedek összes alvilági titkára – ez nem is lett volna lehetséges –, de el akarta választani a valóságot a legendák világától. Határozottan kijelenthetem, hogy ez sikerült neki.

A dokumentumregény kronologikus sorrendben veszi végig a magyar szervezett bűnözés főbb korszakait. A sort a ’70-es évek érett Kádár-korszakával kezdi, amiben az új gazdasági mechanizmusnak hála kicsit elengedték a gyeplőt a magyar gazdaságban. Szabadabb tér nyílt az egyéni gazdagodásnak, megjelentek az első butikosok, a gebinezésből, majd később a maszek életformából komoly vagyonokat lehetett összeharácsolni, ha valakinek voltak kapcsolatai. Ezeket a megtollasodott „magánzókat” kezdték el fosztogatni a korszak mezítlábas rablóbandái, akik olyan rajzfilmbe illő neveken futottak, mint a Négy Páncélos, Asszony Feri vagy a Tralala család.

Általánosságban jellemző volt az államkapitalizmus bűnözői kultúrájára, hogy azonnal kihasználta a kicsit szabadabbá vált piac, a résnyire nyitott ajtó nyújtotta lehetőségeket. Kevéssé ismert epizódja a kor kriminológiai történetének a Los Angelesben emigráns magyarokból létrejött papírmaffia, akik bármilyen röhejesen is hangzik, papír-írószer termékekből szedték meg magukat, majd folyamatosan szivárogtak vissza a langyos magyar vízbe.

Ezek az alvilági figurák jelentették a később egyre profibbá váló magyar bűnszervezetek előfutárait – a hőskort, amennyiben bűnözők esetében beszélhetünk ilyenről. A rendszerváltás persze itt is mindent felborított , és a könyv dereka lényegében a ’90-es években zajló vérzivatarról és káoszról szól. Olajszőkítés, olimpiai bajnok verőlegények, orosz-szerb-szlovák bérgyilkosok, gépfegyveres autóüldözések, Fenyő-gyilkosság és persze az Aranykéz utcai robbantás: volt itt minden, mint Ragályinál. Az ország a brutális munkanélküliséget, államadósságot nyögte, a rendőrök pedig alig jöttek ki a fizujukból, miközben a maffiózók Bentley-kkel szálltak bele idős asszonyok nappalijába. A vagyoni különbségek általános elégedetlenséget és rosszkedvet szültek: talán ott és akkor rögzült az emberekben végérvényesen, hogy lehetsz te bármilyen szép és okos, kapcsolatok nélkül semmire nem mész ebben az országban.

Dezső András könyvének megírását érezhetően alapos és fáradtságos kutatómunka előzte meg. Egy ilyen kaliberű vállalás akár veszélybe is sodorhatja a szerzőjét, ha túl sokat vagy túl keveset mond el a benne szereplőkről. Érezni, hogy néhol tapintatosabban, távolságot tartva, más esetben viszont szókimondóan és belemenősen tárgyalja a bűnözők üzleti ügyeit, konfliktusait vagy magánéleti mozgatórugóit, ami a végső sorsukra is kihatással volt.

A kötet napjainkat is érinti, és nem sok vigasszal szolgál. A szervezett bűnözés ugyan elveszítette korábbi rettegett szerepét a magyar közéletben, de éppen a politika volt az, ami végleg magába olvasztotta ezeket a sötét erőket. Azzal az illúzióval végképp leszámolhat az olvasó, hogy a rablók és a pandúrok közé éles vonal húzható.

A „kisebbik rossz, nagyobb jó” elve alapján a magyar titkosszolgálat és a szervezett bűnözést üldöző szervezetek folyamatosan kötöttek alkukat, és tettek kisebb-nagyobb engedményeket a bűnözői csoportoknak, ez az ügymenet természetes része volt. Egy idő után pedig ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni a jó- és a rosszfiúkat.

Dezső András regénye nem abból a szempontból érdekes, hogy a magyar szervezett bűnözés rejtői figuráinak életrajzát adja – erre ott lett volna a ponyvairodalom számtalan műfaja, amelyek valószínűleg még ettől is nagyobb sikert hoztak volna a szerzőnek. A Maffiózók mackónadrágban inkább arról kíván mesélni, hogyan néztek ki azok a földcsuszamlásszerű változások alulnézetből, amit a magunk módján mi is megtapasztaltunk az elmúlt harminc évben. A magyar bűnözés legújabb kori története egy eddig nem ismert kameraállásból mutatja meg a semmivé váló értékeket és a demokráciába áttántorgó országot, ami még most sem tanult meg bánni a saját szabadságával. ’89-ben ránk szakadt a Nyugat minden túlzásával, minden műanyag szemetével együtt, így a bűnözés is szintet lépett a korábbiakhoz képest. Egy olyan országban pedig, ahol a félrenézés még mindig a nemzeti rutin része, elgondolkodtató elolvasni egy ilyen könyvet.