Gömblámpafény alatt a város – kritika Fekete Vince Vargaváros című könyvéről

Mindig is ott éltek, dolgoztak az apaföldön, a védettvidéken, ezen a „sohanemvolt” és „sohanemlesz” hazán, amelynek tere legalább száz kilométer, múltja pedig ugyanennyi év – ennek a kötetben bejárható útnak még sincs eleje vagy vége. Minden újabb kor, eszme, szó és cselekedet beépül egy közös tudatba, a Vargavároséba. A kötet legapróbb részletei is az öröklődés mozzanatával foglalkoznak, az utcák, a terek és minden más emlékeket őriz, pontosabban életre hívja a múltat, hogy megmutassa, minden apró „alkatrész” egy közös mitológiába rendeződve éli mindennapjait: „Vajon vannak-e szavaink az / időről vannak-e a szavaink / a térről amik vannak azok / a mi szavaink-e vagy apák / anyák, felmenők nagyon / ükök és szépek falusiak és / városiak maiak és tegnapiak / és régmúltbeliek szavai / és övék a tér és övék az idő is / övék a mi időnk is” (Gömblámpafény).

Fekete Vince a Magvetőnél megjelent második verseskötetét két idézettel nyitja: Mózes Attila Egyidejűségek („…már mintha évezredek telnének valami hatalmas hullámverésben, mely koncentrikus köröket vet köréd, hogy úgy érzed, hangtalan csobbanással merülsz el a végtelenben…”) és Esterházy Péter A szavak csodálatos élete című művéből („…idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk”). Egyik sem lineáris folyamatként láttatja az időt, hanem inkább koncentrikus körökről, időtlenségről és a szavainkról beszél, amelyekben ott a történelem és mi magunk is.

És valóban, ennek a verseskötetnek nincs eleje vagy vége – a ciklusszámozás (1.4; 2.3; 3.2; 4.1) mellett rögtön az első, a többitől különálló Gömblámpafény című vers is a kezdés esetlegességeire és a lezárhatatlanság tényére hívhatja fel az olvasó figyelmét, amelyre akár a nyitóvers fentebb idézett részelete is vonatkoztatható.

A versek címei – mint például a Panorámaablak, Hőkamera, Kontraszt, Drón, Kilátótorony vagy az Idővonal – mind utalnak a kötet helyszíneket, belső és külső tájakat drónpozícióból bemutató poétikai eljárására, a madártávlatból nyitható perspektívák megjelenítéseinek sajátosságaira.

Egyes dolgokra ráközelít a fókusz, másokat távolabbról vesz szemügyre – az utazásnak is vélhetően ezekkel a gyakran ellentétes irányú mozgásokkal összefüggésben van nagy szerepe: beutazzuk hegyen-völgyön keresztül az egész vidéket, miközben a kívülállóság és az „otthon levés” minden aspektusába beleláthatunk, a vendégmunkás létbe, székelyek ki- és visszavándorlásába, románok és az anyaország turistáinak viszonyulásába a helyiekhez.

A vonat pedig, akárcsak a versek, megállás nélkül halad előre, oda-vissza, lassan a ködben anélkül, hogy valaki egyszer tényleg maga mögött hagyná ezt a tájat: „tétován állnak a folyosón a csomagjaikkal, mint a / blattolós diákok, (3) a kocsit, ahova jegyük szólt, / nem indították a fővárosból, az ottaniból, most meg, / pár nappal később, visszafelé, a tejfehér ködben, / sötétségben alig néhányan lézengenek, olyan minden, / mint ötven évvel ezelőtt, zötyög, ráz, kattog, istenem, / mindjárt kisiklik, olyan minden, mint száz évvel ezelőtt, tejbekása-köd és sötétség, zötyög, ráz, haza Budapestről, / szürreális helyzet, ülnek a vonaton, mint az evenkik, (4) / ülnek egy sátorban, valahol a tajgán, pontosan tisztában / vannak, hogy mi történik a nagyvilágban, tisztában a világgal” (Kék nyíl).

A kötet egész látványvilága megfeleltethető ennek a technikának: arcokat látunk, egy idő után már csak testeket, később egy nagy embermasszát, majd ismét közelről embereket, emberalakokat.

Jó példa erre az eljárásra a Hőkamera című vers, amelyben a lakodalmon táncoló emberek egy idő után a nagy forgatagban leválnak a „gyermekkor sziluett-testéről”, így ami marad belőlük, azok a fel-felvillanó emlékek, az énekek, a szólások, a szokások és egy összemosódott forgatagban „haláltáncot” járó tömeg, ami generációk óta így ünnepel: „ami sötét volt az világos / ami világos az sötét fókuszál a szem mint a kamera / nagy fehéres foltból kiválik egy alak aztán megint és / eggyé válva jönnek valaminek vége valami indul” (Hőmakera).

A lírai beszélő már az első néhány verssel felvázolja és bevezeti ennek a városnak a jelentőségét-jelentését, amely mindenki számára hozzáférhetővé teszi a Vargaváros világát: „most már tudom, annyi év távolából, hogy igen, ekkor indul, ekkor / [ kezdek el / kitalálni legelőször magamnak egy / falut, egy várost, majd találok ki egy hazát, abból, ami nincs, már / [ nincs, vagy / nem úgy van, ami volt, nem is volt, / de lehetett volna, és nem lesz, hiányt, álmot, vágyat gyúrok össze / [ valami voltból, / lehetőből, de soha nem lettből és soha / nem leszből, és ez lesz az én Erdélyem” (Édes-kedves).

Ugyanakkor kérdéses, hogy a szerepverseken kívüli szövegek esetében lehet-e egyetlen beszélőt feltételezni. Aki megszólal, általában nyomaival, mindennapi cselekedeteivel vagy épp hiányával válik részévé a színre vitt közegnek, és mintha a versbeszéd által újra és újra ki is jelölné abban a pozícióját: „Mi lesz velünk, ha áll a vásár, / s nem jön vásáros senki? / Ki fog minket elfeledni? / Tímárok, vargák, cipészlegények: / száll ajkukról a szaggatott ének. / Mi lesz velünk? / Mi lesz velünk?” (Vásárváros) De a felsorakoztatott különféle perspektívákból adódóan mindig más nézőpontból nyílik rálátás a bemutatni kívánt részletre – a hangvétel néhol önkényes, néhol tárgyilagos, mindemellett a központozás (vagy annak hiánya), valamint az olvasást is megtörő, néhol kifejezetten esetlegesnek tűnő soráthajlások is akadályozzák, hogy egy egységes beszélő képe alakuljon ki az olvasóban. Ami pedig a nyelvet illeti, főként a – helyenként meglehetősen ironikus – játékosság jellemzi [„Hülye kérdésekre nem válaszolok, / kéremszépen! / Őrizzük meg a helyzet komolyságát, / kéremszépen! / A komolyság helyzetségét, kéremszépen! / Őrizzük meg! Aszontam!” (Innap)], a szóhasználatot pedig a regiszterkeverés, hiszen egyaránt megtalálhatók a szövegekben archaikus, szleng- és tájszavak is, ahogyan az angolszász és román eredetű kifejezések mellett a jelenkori technikai környezet elnevezései, például a drón vagy a hőkamera. Az éles regiszterváltások nemcsak a köteten, hanem egyes verseken belül is minden átmenet nélkül megtörténhetnek (Üzemzavar), ezért sem meglepő, hogy mozaikszavak (Egy nap élet), kántálásra való rigmusok (Erőmező), úti beszámolók (USN Journal. A helyi ember), dalok (Aurora astralis) és mesék (Parkolópálya) mellett találkozhatunk többek között Csokonaitól, Székely Jánostól, Nagy Lászlótól, Juhász Ferenctől, Déry Tibortól, Szilágyi Domokostól vett idézetekkel is.

Ahogyan Melhardt Gergő Nem nő árvalányhaj című, alapos kritikájában már kifejtette, ez a poétika nagyrészt ismétléseken, nyelvi egységek átrendezésén alapul.

A verseknek általában tematikailag sincsen lezárásuk, gyakran három ponttal vagy kötőjellel érnek véget, töredékességükkel mintha a várostörténet folyamatos újraíródását akarnák érzékeltetni.

Ez a megoldás kötetszervező eljárásként is termékenynek bizonyul oly módon, hogy amikor egyszer csak vége szakad egy „történetnek”, az egy teljesen más szituációban, pár verssel arrébb néhány apró változással, esetleg egy másik korban, kontextusban (például a szomszéd kertjében) folytatódik. Ezekkel a kapcsolódási pontokkal a szövegek szervesen csatlakoznak a másikhoz, de paradox módon mégis függetlenek egymástól – önálló egészet alkotnak, bárhol is nyitjuk ki a könyvet. Ennek a szóhasználatot befolyásoló következményei is vannak: ugyanarra a mozzanatra, érzésre többféle kifejezés használatos a könyvben, a költő ízlelgeti a nyelvet, körülír, ismétel, bár mintha ezt a tevékenységet nem a helyes szó megtalálásának vágya hajtaná, hanem a keresési folyamat rögzítésének szándéka: „»Mint a hájderménkű, reggel és este, télen és nyáron, / tavasszal és ősszel / gyermekként és felnőttként, / aggastyánként, és még haláluk után is azokkal / a magocskákkal, amelyeket szívós, kitartó munkával / elültettek.«”; „»Főleg éjszaka, az éj leple alatt, amikor / nincs is arca az embernek, csak keze van, csak fürge lába / van; amikor csupán egyetlen érzés munkál benne, / hogy sikerüljön, hogy csak észre ne vegyenek, csak / rajt’ ne fogjanak.«”; „»Szemrebbenés nélkül. Mindent / mindenféleképpen és mindenféle módon.«” (118, A szocializmus fundamentuma).

A szavakkal való elmondhatóság kérdése a kihagyások, a beszédhibák, megakadások és a befejezetlenség révén is fókuszba kerül.

Ehhez kapcsolódik a szövegek belső ritmusa, a rímek és a különféle strófaszerkezetek használata, vagyis azoknak a technikai megoldásoknak az alkalmazása, melyek a klasszikus versfogalom értelemében vett versszerűség jegyeit állítják elő. A forma és a jelentés összevetésének kettős játéka így egy sokkal komplexebb értelmezési lehetőséget enged a szövegek olvasásakor. Például a Téves futó című versben, ahol az emberi hang gyakorlatilag megszemélyesítődik, tulajdonosa ismerkedni kezd vele, majd felismeri annak remegését – ezáltal önnön végességére maga a futó is rájön, az üzenet átadása nélkül hátranéz a startvonalra: „Nem látható, nem hallható, nem bocsát ki / képeket, nem bocsát ki hangokat, mégis / köze van valamicskét a hangokhoz és / a képekhez […] hosszú boldog esztendőkig azt sem tudja / a tulajdonosa, hogy létezik, hogy van a világon / egyáltalán. Addig, amíg személyesen »meg / nem ismerkedik« vele, amíg meg nem / tapasztalja, addig rá sem hederít. […] A csak tévedésből / salakra került futó bal hóna alatt visszapillant / a startpisztolyra […] Sziszegés, sóhaj, egy-egy / elharapott, visszanyelt nyögés, amikor eldördül.”

A szaggatott, értelmileg megbontott beszéd, használója identitásának megerősödésére vagy épp zavartságára is utalhat – utóbbi esetben a nyelv uralhatatlanságát is játékba hozva. Jó példa erre az Édes Erdély ABC című vers, amelyben „anyaországból” érkezett turisták hangosan, szinte kiabálva kezdenek el beszélni, hiszen „itthon vannak”, ergo beszédükkel jelölik ki területüket, valamint a Vulkánlesen című szerepversben az abuzált dadogó, aki nem ura beszédének, így végeredményben alárendelődik – hiába próbál kiabálni, addig ütik, amíg el nem ájul: „Én világéletembe / nem mozdultam ki a fa-faluból, egyedül / csak a környékbe-beli hegyekbe, domboldalakra, / já-jártam a ke-kecskéimmel, s a természet adta / nagy-nagy tehet-ségemel, és nem vótam ura a, / a he-helyzetnek, a testemnek, a lépései-imnek”.

A kötetzáró, A hammerwurthi templom című versben végül összegzést és magyarázatot kapunk nemcsak az nyitó-, hanem a többi versre is vonatkozva, hiszen a kötetben megjelenő mindegyik folyamat – az építkezés, a történelem, az idő, „maga az organikus lét” – lezárhatatlan: „Mindegyik hozzáadott valamit, mindegyik betoldotta / a maga életérzését, szemléletét ( a maga világát), úgyhogy mire a szentély / (ennyire) elkészült (mert végképp soha nem készülhet el), már együtt / is volt benne a történelem, maga a nép, az Idő, maga az organikus lét.”

Fekete Vince versei nem kritizálnak, nem marasztalnak el senkit és semmit – eseményeket, apró részleteket rögzítenek, mindenki számára tipikus élethelyzetekről adnak tudósítást.

Ez az ironikus, humoros, néhol keserű és őszinte hang végeredményben pont a reflektálatlansággal vesz rá minket közvetetten arra, hogy emlékezzünk, vagy éppen ítélkezzünk, ha úgy esik jól. És hál’ istennek jólesik, mivel a kötet hosszúsága és nehezen olvashatósága ellenére egy percre sem válik unalmassá, minden része egzaltált, eleven, humoros és ugyanígy reménytelen – mindezek mellett pedig életszerű és hiteles. Verseskötettől szokatlanul széles történelmi és helyrajzi területeket jár be, megszólal ükök, anyák, apák és maiak nyelvén is, közben pedig bebizonyítja, hogy „övék a tér és övék az idő is / övék a mi időnk is”, ezáltal pedig a miénk is.