A bukás boldogsága, a boldogság bukása – kritika Hidas Judit Boldogság tízezer kilométerre című könyvéről

Hidas Judit korábbi könyveiben is kiemelt fontosságú tematikaként kezelte annak a kérdés- és problémakörét, hogy a női sorsnak a jelenkori magyar társadalom viszonylatai között milyen alternatívái képzelhetők el. Ezen túl a magánszféra szükségességét, valamint a családi közösségekben való, idillikusnak csak ritkán nevezhető élet viszontagságait is megkísérelte színre vinni. Nincs ez másként új, a Boldogság tízezer kilométerre című novellafüzérében sem. E húsz elbeszélés ezeket a hétköznapiságuk miatt is kiemelt fontosságú témákat feszegeti, kitekintve az egyetemista lét sajátságaira, a szexuális identitások társadalmi megítéléséből fakadó frusztrációkra, a mintafeleség szerepkörének és a mintaszerűnek tűnő családok életének hátulütőire, valamint mindezek összeegyeztethetőségére. A füzér nyitószövege rögtön e témák aktualitására hívja fel a figyelmet, továbbá kijelöli a könyv tematikai irányvonalait is – az elbeszélői pozíciót tekintve vélhetően ezért különbözik a Bevezető helyett című írás a többitől, ugyanis ennek a részben többes szám első személyben fogalmazott novellának a kivételével mindegyik egyes szám első személyű narrátorral, Földesné Feuer Anna szólamával olvasható.

A második elbeszélés, a Különóra markáns felütéssel kezdődik: „Hogy jól érzem-e magam? Persze, alapvetően minden rendben…” Annál is inkább, mert alapvetően tényleg minden rendben van Annával, csak már egyetemistaként sem találja önmagát. Ezt az útkeresést jól példázza a tanárával, majd a későbbiekben egy régi barátnőjével folytatott viszonya. Belemegy a társadalmi konvenciók határátlépéseivel operáló játszmákba és játékokba, de végül sehogyan sem kerül közelebb az önmegvalósításhoz. Azért sem, mert legmeghatározóbb tapasztalata talán a megfelelési kényszer. Ez készteti például arra is, hogy az egyénisége kiteljesedésének egyáltalán nem kedvező mintafeleség-szerepet vegye magára. Olyan tökéletesen akar helytállni a férje mellett, ahogyan a már említett viszonyaiban is, azonban tökéletessége felszínes.

Anna kerüli a szembenézést önmagával, ezért sem veszi észre, hogy nem feltétlenül földrajzilag, hanem a saját magában állított lelki meggátoltság miatt van tőle tízezer kilométerre a boldogság.

Példaértékűen kívánja ellátni szülői feladatait is, azonban maximalista szemléletmódjából fakadó, tartósan megoldhatatlannak látszó nehézségei nem önvizsgálatra sarkallják, inkább másokat kritizál – ahogyan például a Farakás vagy a Mezei egér című elbeszélés azt kellő körültekintéssel be is mutatja.

A kötet az Annára nehezedő (ön)elvárások súlyát nagy részletességgel tárja fel az olvasó előtt. A (benne lévő) feszültség az olvasás során egyre csak fokozódik, de a dolgok ok-okozati összefüggése végül az ő számára nem mutatkozik meg. Anna nem ismeri el, hogy lelki problémáiért részben ő felelős. Itt érdemes megjegyezni, hogy végre egy olyan irodalmi művet olvashatunk, amely nem csak az előírt társadalmi konvenciókban jelöli ki a szenvedés okait. A személyiség alapos pszichológiai bemutatásával megosztja a felelősséget, és nem menti fel a főszereplőt. Anna a novellafüzér elején még nagy reményű fotósként veszi az akadályokat a munka világában, az idő előrehaladtával viszont úgy tűnik, beletörődik abba, hogy végül egy kisvárosi lapnál, a Hírharsonánál kap állást. A szerkesztőség áporodott légköre miatt idővel felmond, lovaglással kezd foglalkozni, ám karrierjének furcsa alakulástörténetén gondolkodva sem ismeri fel, hogy nem a saját vágyait követi. Sőt, mindvégig az áldozat szerepében tetszeleg, mindvégig másokat hibáztat már-már megkeseredett élete miatt.

A Boldogság tízezer kilométerre egy kétségbeesett, boldogtalan nő életrajzi vázlata. A vázlatosság itt éppúgy jelent részleges kidolgozottságot, mint a műfajból következő, nagy potenciállal bíró töredezettséget.

Csak epizodikusan tekintjük át a főszereplő élettörténetét, amiből olyan fontos életesemények maradnak ki, mint a férjével való megismerkedése vagy első gyerekének születése. Pont e meghatározó mozzanatok hiánya miatt az olvasó könnyen úgy érezheti, mintha az egyberendezett, a társadalmi jelenségeket egyébként éles szeműen tárgyaló húsz elbeszélés dacára még mindig csak részlegesen ismerhetné meg Anna lelkivilágát. Ugyanakkor a töredékesség miatt olyan, mintha a novellák azt sugallnák, hogy főszereplőjük bár látszólag egész embernek tűnik, belülről a folytonos megfelelési kényszer és az ebből eredő kielégítetlen vágyak miatt széttöredezett. Az életkörülményei, illetve azok a szituációk, amelyekbe belekeveredik, folyton folyvást változnak, és ha a főhős ezekhez a szituációkhoz alkalmazkodni tudna, akkor a novellafüzérnek pozitív befejezése is lehetne. De nem lesz.

Földesné Feuer Anna tettei, mondatai nem teszik szimpatikussá a hőst. Ha ennek a megosztó személyiségnek a megalkotásával az írónak az volt a célja, hogy az olvasó távolabb kerüljön a főszereplőtől, és ezáltal egyfajta felülvizsgálatra „kényszerítse” a befogadót saját magával kapcsolatban, akkor a célját elérte. Anna életútjának minden története ugyanis nem más, mint – ahogyan a kötet fülszövegét jegyző irodalomkritikus-szerkesztő, Gács Anna fogalmaz – „egy hurok, mely a vágyakozás, az álmodozás, a remény, a csalódás-megcsalatás vonalán vezet vissza ugyanoda, az újrakezdés homályos ígéretéhez”.