GoPro-felvételek a Don-kanyarból – kritika Kötter Tamás Férfiak fegyverben című novelláskötetéről

Képzeljük el, hogy micsoda felvételek készülhettek volna, ha egy egyszerű sorkatona a fejére rögzít egy kamerát, amivel mindent dokumentálni tud, amit lát a fronton. A hó alatt bedőlő nádfedeleket, az oroszul rimánkodó asszonyokat, a bajtársak disznó vicceit a lövészárokban, a részeg kártyapartikat, a rohamok vad rezgését, amit egy intelligens szoftver csak a mi kedvünkért egyenesítene ki. Képzeljük csak el, micsoda húsba vágó élmény lenne ez! Kötter Tamás legújabb novelláskötete valami hasonlót nyújt.

A kötet Cormack McCarthy Véres Délkörök című regényéből vett idézettel nyit. Holden bíró intéz szózatot a háborúról a köré gyűlt veszetteknek. Érdemes tudni, hogy McCarthy a Bíró karakterében lényegében megszemélyesítette a háború kegyetlen és szeszélyes természetét, körülötte örvénylik minden szereplő sorsa a regényben. Kötter írásaiban sincs ez másként: a háború természetéről kapunk benne részletes, árnyalt tudósítást. Szerepel itt egyszerű közkatona, százados, haditudósító, de kényszerűen besorozott kölyök is. Ezek a nézőpontok mutatják meg nekünk az ezerarcú háborút.

De milyen is ez az arc? Meglepően hétköznapi. Még alig hallgatnak el a fegyverek a csata után, a katonák azonnal a pillanatnyi örömökbe vetik magukat, vagy bagatellnek látszó magánéleti problémáikba süppednek. A lazán egymáshoz kapcsolódó elbeszélések tematikai középpontja a II. magyar hadsereg helytállása, majd visszavonulása a keleti frontról. A szerző igyekszik a ranglétra minden fokát bemutatni, de civileket is bevon a történeteibe. Annál is inkább, mert a front mögött néhány kilométerre a mindennapi élet nem különbözik lényegesen a mai életünktől: színházzal, mozival, éjszakai mulatozásokkal, részeg dorbézolással telik az idő.

E kettősség jól mutatja, hogy a keleti front rémségeit ugyan hús-vér emberek követték el, de egy emberfeletti, sötét gépezet roncsolta úgy össze őket, hogy képesek legyenek erre. Ezt a roncsolódást mutatja be rendkívül szemléletesen a szerző.

Nem dolgozik nagy szavakkal – sokszor mintha egy szépprózásított történelemkönyvet olvasnánk. Aprólékos pontossággal írja le az egyenruhákat, a fegyvereket, és igazít el minket a Waffen-SS és Wehrmacht eltérő rangjelzései között.

A szándékosan eszköztelen textus egyszínűségét csak néha töri meg egy-egy olyan kifejezés, mint hósivatag vagy billiárdasztal-simaságú sztyeppe, amik a távolságtartó, szenvtelenebb történészi nyelvezetből olyan váratlanul ugranak ki, mint a delfinek a nyugodt tengervízből. Szükségünk is van a meglepetés erejével ható költőiségre, hiszen a borzalmak ütötte sebeket ezekkel a szavakkal tudjuk borogatni. A hitelességhez pedig még egy elem hozzájárul: az igazi szörnyűségek, például az ártatlanok lemészárlása rendszerint elrajzolt, vázlatosan jelenik meg, a katonák hallgatására és oda nem nézésére irányul inkább a figyelem – ez is elég beszédes ahhoz, hogy ki tudjuk találni, milyen szörnyek laknak a ködfelhőn túl.

A háborús tematika Kötter eddigi munkásságában kakukktojásnak számít, de korábbi műveinek világnézeti meggyőződésében és a magyar típusú fogyasztói társadalom kritikájában nagyon is tetten érhető.

Az évezredek alatt kiérlelt – mondhatjuk így – lovagi erények bármilyen nevetségesen is hathatnak a posztmodern cinizmus fényében, azért eligazíthatnak minket rögös útjainkon.

Legalábbis ez volt az előző kötetek tanulsága. Aztán persze a Férfiak fegyverben elbeszélői többször is megbicsaklanak ebben a feltevésében, mint hívő ember a borzalmak láttán. A Budapest ostromát feldolgozó elbeszélésekben ez a gentleman krédó már felmondja a szolgálatot, azaz gyakorlati haszonnal nem jár. Ahol a test túlélése a fő cél, ott minden meggyőződés csak sallang: homokzsák a léghajón, ami kidobásra ítéltetett. Paradox módon mégis ezek a meggyőződések az egyetlen eszközei annak, hogy a hősök emberek maradhassanak, és még kicsit tiszteljék magukat a nap végén – ami már nem üres romantika, hanem a gyomorban is érezhető jó közérzet.

Ilyen formán Kötter választása a II. világháborús tematikával egyáltalán nem légből kapott: a háború szélsőséges terepét használja fel az emberi karakterek személyiségjegyeinek tiszta felmutatására – mint a kutatólabor tudósa. Végül nem fetisizálja a katonaéletet, bár erre kétségtelenül vannak hajlamai. De hogy mégsem lesz ebből a novellagyűjteményből egy „Horthy Miklós katonája vagyok” típusú részeg danolászás, az pont ennek a humanista állásfoglalásnak köszönhető. Meghalni rossz dolog, ezt érezteti velünk a hősein keresztül. Viszont emberség, emberi tartás és szenvedély nélkül élni ugyanolyan rossz. Ebben pedig alighanem igaza van.