A nemeuklideszi regény – kritika Láng Zsolt Bolyai című könyvéről

Láng Zsolt Bolyai-regényéről nehéz beszélni, pontosabban szólva nehéz megtalálni annak a határait, hogy meddig beszélünk valóban a regényről, és honnantól rajta kívül eső dolgokról. A könyv cselekményének egyik szála a világhíres matematikus Bolyai János életének bizonyos eseményeit írja le egyes szám harmadik személyben, a másik pedig az író, pontosabban egy az írónak nagyon könnyen megfeleltethető elbeszélő szemszögéből mesél arról a féléves svájci időszakról, amely alatt a regény született. E két szálat váltogatja a kötet prímszámokkal jelölt címekkel ellátott fejezetenként. Ez a szerkezet vezethet olyan kérdésfelvetésekhez, amelyek nem magára a könyvre mint irodalmi alkotásra vonatkoznak, hanem keletkezése körülményeire.

A két párhuzamos szálból ugyanis már-már gyanúsan könnyen adódik a lehetőség annak a fejtegetésére, hogy a kötet mely részei fikciósak, és melyek valóságosak.

Mert Láng Zsoltról például tudjuk, hogy van valóságbéli megfelelője. Na de vajon mi van az elbeszélő különös ismerősével, dr. Jörggel és azzal a – már-már egészen klasszikusan krimiszerű – szállal, amelyet az ő karaktere visz, rángatva maga után az elbeszélőnket, illetve Paul Gyss rendőrnyomozót? És egyáltalán: valóságos volt-e Bolyai életének minden egyes regénybe került momentuma? Mert bár a szerző Láng valóban Bolyai fennmaradt jegyzeteit tanulmányozva írta meg a matematikus történetszálát, egy jegyzetek alapján rekonstruált múlt valóságként való definiálása még nem garantálja, hogy mindez valóban úgy történt, ahogyan megíratott. Sőt. A regénybéli Láng történetszála már narratív jellege okán is fikció. Akkor is, ha íróként önmaga és közvetlen környezete beemelésével egyértelműen eljátszik valóság és fikció határaival. A referenciális elemek kutatása ugyan a művel való foglalkozás egy lehetséges módja, de egy olyan olvasathoz vezet, amely kevés figyelmet fordít a szöveg összetettségének vizsgálatára, és a referenciákra, valamint az életrajzi tények felmutatására korlátozódik. E könyv azonban tisztában van azzal, hogy már Bolyai alakja miatt is lesznek olyan olvasói, akik számára ez a megközelítés tűnik majd a legkézenfekvőbbnek. Ezért is elmések az olvasásmódokat elbizonytalanító megoldások. Például azt, hogy a regénybéli Lángnak egy denveri barátjától kapott – ugyancsak regénybéli – levélben említett Tony Weathers egy valóban létező tudós-e, csak az tudhatja meg, aki van annyira kíváncsi, hogy beüsse a böngészőjébe a levél végére odabiggyesztett YouTube-linket, amely viszont már ellenőrizhetően valódi. A próbálkozás pedig nem csak Weathers létezését, de a levélben kifejtett kutatást is igazolja.

Persze akadnak még felmerülő kérdések. Például a két, látszólag nehezen összeegyeztethető szálon futó alapkoncepció ellenére mennyire tud egyetlen műként funkconálni a könyv? És nem válik-e az elbeszélői Láng-szál a Bolyai-szál kárára? Ami a másodikat illeti, a szálak fejezetenkénti váltakozása alapvetően jó dinamikát ad ahhoz, hogy ne érezzük egyiket se soknak. Ezt ellensúlyozza a regényben feltűnő szereplők száma, amely mindkét szál esetén elsőre megjegyezhetetlenül soknak tűnik. Ha arányaiban gondolunk bele, ez tulajdonképpen nem is csoda: az író egy teljes emberéletet, továbbá fél év alkotói folyamatot sűrített közel félezer oldalba, a kettőt nagyjából egyenlő arányban. A felosztásból azonban logikusan következik az is, hogy míg Bolyai teljes életéből – vagyis az onnan fennmaradt jegyzetekből és információkból – alaposabban, nagyobb időbeli ugrásokkal válogatja ki a megírandókat a szerző, addig a hat hónapnyi alkotói időszak intenzíven eltöltött pillanatai a papírra is hasonló intenzitással – és ezzel talán egy fokkal kevésbé megválogatva – kerülnek. Ettől könnyen tűnhet úgy, hogy a regénybeli Láng Zsolt szála némiképp túlsúlyba kerül, amelyből persze adódik a kérdés, hogy mégis mit lehetett volna kihúzni belőle.

Erre azonban nem lehet válaszolni. Ugyanis itt lép be a képbe az a minden méricskélést elsöprő, egészen gyönyörű, megfigyelő-leíró prózanyelv, amellyel az író mindkét szál esetében dolgozik. Ez a prózanyelv sokszor masszívan erotikus. Nem valami olcsó, bulvárkönyves minőségre kell gondolni, inkább valami olyasmire, ami a szómaesztétika – a test és a mozgás mint esztétikum – kategóriája felé mutat. Bolyai matematikai-fizikai elképzelései és szexuális kíváncsisága nem egyszer kerül párhuzamba ebben a könyvben: még haldokló nagybetegként is a legmélyebb intimitással képes elmagyarázni és megmutatni időskori párjának, Juliskának, hogy hogyan lehet a tésztát tökéletes paralelogrammaformára szeletelni. Ráadásul Láng ugyanazzal az érzéki alapossággal és energiával tud írni arról, hogy Rozál, a szolgálólányból lett szerető hogyan fekszik Bolyai hátán, mint arról, hogy egyetlen, Paul Gyss kabátján lifegő szöszdarab hogyan válik le onnan és lebeg tovább a vonatablakból besütő fényben.

Folyamatos mozgásban vannak a dolgok, és ebben a mozgásban tényleg minden ragyog.

Bolyai János a nemeuklideszi geometria megkerülhetetlen jelentőségű kidolgozója. Amennyire ezt a tudományt az egyszeri irodalmár lekövetheti, ebben a rendszerben két egyenesről beszélünk, amelyek közül az egyik forgatott – a kérdés pedig az, hogy ez a forgatott egyenes milyen esetben lesz párhuzamos a másikkal, illetve milyen esetben fogja metszeni azt. Láng Zsolt regényének szerkezete a szálak egymáshoz való viszonyában hasonlót képez le: a könyv homogén elbeszélésnyelve összeköti a két, időben egymástól távoli történetszálat, így azok több lehetséges ponton is találkoznak. Nem kell sem matematikusnak, sem maximálisan elégedettnek lenni e szálakkal ahhoz, hogy ezt a regényt a nyelvezete miatt élvezni lehessen. Nagy mű, minden értelemben.