A színház: életszükséglet – kritika Léner Péter Bodrogi című könyvéről

A szerző több mint fél évszázadon át a színház világában töltötte mindennapjait. Rendezőként tevékenykedett több helyen, aztán igazgató lett előbb Nyíregyházán, majd a József Attila Színházban. Mióta onnan távoznia kellett, felhagyott a rendezéssel is, de – mint új könyve bevezetőjében írja – minden éjjel a színházról álmodik, nappal pedig az emlékeit rögzíti: „Ugyanazt élem át az íróasztalnál, mint veletek – színpadon, öltözőben, a szobámban. A színházzal, a színészekkel való együttélésem, jelenlétetek mindennapjaimban – úgy tűnik –, életszükségletem.” Így születtek meg színházi tárgyú kötetei, amelyek sorában a Bodrogi már a negyedik.

Ahogy Léner előző, Sztankay Istvánról szóló könyve, úgy a mostani is rendkívül személyes: Bodrogi Gyula ugyancsak közel áll hozzá, emberileg és szakmailag egyaránt. Az emlékek sorát egy fotó indítja el, amit Bodrogiék lakásába lépve vesz észre a szerző. Rajta „a két zseni”, Sztankay és Bodrogi látható a Léner által rendezett Játék a kastélyban című előadás egyik jelenetében. A könyvborítóra helyezett fényképről pedig Bodrogi Gyula néz vissza ránk. Mosolyában és tekintetében van valami huncutság. És még valami, amit nehéz megfejteni: „Annyit lehet tudni, hogy téged az ember szeret. És azt is lehet tudni, hogy jó színész vagy, és jó veled együtt lenni. De azt mondani, hogy te ilyen vagy, vagy olyan, ezt lehetetlen megfogalmazni” – állapítja meg Léner. Rímel erre Voith Ági története, mely szerint a József Attila Színházban „kicsi kínainak” hívták a színészt, éppen titokzatossága miatt: „látsz egy arcot, de nem tudod, hogy mi van mögötte”.

Nem szokványos életútinterjút vagy életrajzot tartunk a kezünkben. Mozaikokból, interjútöredékekből rajzolódik ki Bodrogi arcképe. Legtöbbet a színész beszél, de megszólalnak a hozzá legközelebb álló emberek is: testvérei, korábbi feleségei, Törőcsik Mari és Voith Ági, fia, Ádám. A szakmát és a fiatalabb generációt jelenlegi igazgatója, Vidnyánszky Attila képviseli, de nyilatkozik Ifj. Fodor Imre is, aki édesapjáról, a József Attila Színház legendás igazgatójáról beszél.

Léner Péter úgy ír Bodrogi Gyuláról, hogy közben önmagáról is vall.

A kötetben saját portréja is felsejlik, de nem akarja mindenáron előtérbe helyezni személyiségét, gondolatait. A két beszélgetőtárs között valódi párbeszéd zajlik, érezhető a kölcsönös érdeklődés, a kíváncsiság. Gyakran egészítik ki egymás mondatait, olykor Léner válaszol Bodrogi kérdésére. A szerzői koncepció jól működik, a nézőpontok megsokszorozása által több oldalról ismerjük meg az embert és a művészt, aki így még közelebb kerül az olvasóhoz. Az erősen szubjektív szólamokat különféle dokumentumok ellenpontozzák: korabeli színikritikákból vagy éppen ügynöki jelentésekből olvashatunk részleteket. Az egyes fejezetek közé a fontosabb történelmi események (pl. zsidótörvények, második világháború, 1956-os forradalom) tömör leírása is beékelődik, jelezve, hogy a történelem döntően befolyásolta a könyv valamennyi főszereplőjének életét, beleértve a szerzőt is.

Bodrogi élvezettel mesél gyerekkoráról: arról a sokszínű családi miliőről, amelyben felnevelkedett. Olvasás közben szinte hallani összetéveszthetetlen orgánumát. Szó esik például a nagymamáról, aki az első női villamoskalauz volt Budapesten; édesanyjáról, aki a zsidóról áttért a római katolikus vallásra; édesapjáról, aki nyolcévesen lett családfenntartó, mert apját elveszítették az első világháborúban; vagy egyik nagybátyjáról, aki belépett a Nyilas Pártba, majd miután letartóztatták, kommunista bátyja, a színész édesapja látogatta a börtönben. A nehéz körülmények ellenére nagy szeretetben éltek – ezt a légkört idézik fel a színész testvérei, Zsuzsa és Babu.

Az időben előrehaladva kibomlik Bodrogi pályaképe, s azzal párhuzamosan előkerülnek a legfontosabb magánéleti történések. Az előzményekről megtudjuk, hogy már óvodás korában a társaság középpontjában állt. Harmadik elemista volt Pápán, amikor a helyi színházból jó tanuló gyereket kerestek egy háborús színdarabhoz. A tanító néni – mert szerette, és talán már akkor látott benne valamit – Bodrogi Gyulát választotta, aki ekkor állt először színpadon. Már fővárosi gimnazistaként matematika–fizika szakos tanárnak készült, de nem érettségizett le, mert táncos lett a SZOT Együttesben, ahol sokat tanult a mozgásról, a színház lényegéről. Molnár István mellett azt is megtanulta, hogy „az előadás valódi legitimációját a sikerrel bizonyítja”.

Később színészként is bőven volt része sikerekben. Először a főiskola egyik vizsgaelőadásában figyeltek fel rá – ez volt a Szinetár Miklós által rendezett Koldusopera, melyben Leprás Mátyást játszotta. Diploma után a József Attila Színházhoz került, ahol hamar a közönség kedvence lett. Fodor Imre igazgató, aki a semmiből csinált színházat a külvárosban, változatos szerepeket osztott a pályakezdő színészre. Bodrogi huszonnégy évet töltött Angyalföldön. Hűséges volt, ha máshová hívták, akkor is kitartott anyaszínháza mellett. Fodor halála után sem fordított hátat, bár egyre kevésbé érezte jól magát. A társulatból többen azt akarták, hogy ő legyen az igazgató, de nem mindenki nézte jó szemmel, hogy szeretik őt.

Végül mégis vezető lett, de nem ott, hanem a Vidám Színpadon. Nem az igazgatás vonzotta – mindenképpen el akart jönni a József Attila Színházból. Közel két évtized után azonban kifúrták a Vidám Színpadról, amire így emlékszik vissza: „Nem vettem észre, az önkormányzatban már kerestek valamilyen hibát, ahelyett, hogy azt mondták volna, nekünk más elképzelésünk van, azt szeretnénk, ha más folytatná a Vidám irányítását.” Pozitív életszemlélete ezúttal is átsegítette a nehézségeken. Hamar elengedte a fájdalmakat, a színházi szakma pedig visszafogadta, és a kétezres években újra felfedezhettük, mit tud a színpadon Bodrogi Gyula. Jó bizonyság volt erre Az ügynök halála címszerepe Alföldi Róbert rendezésében. A Nemzeti Színház nyitóelőadásában az egyik arkangyal volt, majd eljátszotta Jégapót Weöres Sándor Holdbéli csónakos című darabjában. Végül oda is szerződött, és lassan tizennyolc éve tagja a Nemzeti Színház társulatának.

Bodrogi olyan színész, akinek mindent elhiszünk

– mondja róla Ifj. Fodor Imre. Elhisszük Leprás Mátyást, A potyautast, az Üvegfigurákat, a II. Richárdot, Willy Lomant és Sancho Panzát is. Nincsenek kisajátított műfajai, mindegyik egyformán illik hozzá. Az egyik évadvégi szerződtetési tárgyaláson azt mondta Vidnyánszkynak, hogy szeretne még játszani, de már csak kisebb szerepeket. Jelen akar lenni, mert lételeme a színház. Szépen beszél arról, hogy a színészet, mint a pillanat művészete, leginkább a homokfestészethez hasonlítható: „A tengerparton, amikor apály van, akkor sima a homok. Ráfestenek gyönyörű szép képeket, jön a dagály, és elmossa.” A mostani kényszerű leállást követően mihamarabb várjuk vissza a színpadra Bodrogi Gyulát, és szeretnénk még sok szép pillanatot vele együtt átélni.