Rácsok kívülről és belülről – kritika Major Kamill Papírok–rácsok–akkád című kiállításáról

Visszanézem Major Kamill képeit, a Műcsarnok által kiadott ismertetőt forgatom. Még élőben láttam a kiállítást, azóta azonban sok minden történt, nehéz is volt az üres oldalt sorokkal megtölteni – vagyis elkezdeni megtölteni. Aztán ahogy tovább néztem a monokróm képeket, jobban elmélyedtem bennünk, és belekerültem a saját valóságukba, felfedeztem valami hasonlóságot azzal, amit most éppen átélünk. Mi mindannyian itt, Magyarországon és szerte a világban, ma már szinte mindenhol a világban.

Otthon ülünk, rendezgetünk, újragondolunk. Átnézünk, végiggondolunk, és kigondolunk.

Furcsa egyvelege a rendnek és káosznak ez az érzés – amit Major Kamill alkotásai is sugallnak a Műcsarnok falain: keressük a rendet a káoszban, a megnyugvást a félelem közepette.

A Sárga Palmyra című alkotás egymásra nem hasonlító formái rendet parancsolnak szoros egymásutániságukban, a Palimpszeszt című munka többszöri újranézésre nem egy sötét, magával rántó fekete lyuk, hanem egy állandóan növekvő univerzum, a Vörös Palmyra kidomborodónak tűnő rácsozata pedig mint egy védőháló zár engem óvó burokba. És hasonlóan reflektál a mai világunkra a kiállítás szinte mind a harminc képe, pedig a legkorábbi mű 1979-ből való.

A fent felsorolt alkotások a legfrissebbek, egyúttal egyenes következményei a Franciaországba emigrált fiatal művész tapasztalatainak. A magyar és a francia kultúra találkozásában alakult és teljesedett ki Major Kamill művészete: ennek bizonyítékai a tárlaton látható rácsos szerkezetű képek, amelyeknek vonalai nagyrészt a konstruktivista képszerkesztésben gyökereznek. És hiába készültek ezek már 1975 után, franciaországi tartózkodása idején, a hálós képekben a Magyarországról való kiszabadulás érzése köszön vissza.

A geometrikus absztrakció a pécsi évektől kezdve meghatározó kifejezési mód Major Kamill festészetében, amihez szellemi inspirációt adott az ókori Kelet egyik legismertebb írásos emléke, a Gilgames-eposz – olvasható a Műcsarnok kiadványában. Izgalmas látni ahogyan ezek az ókori minták univerzális kulcsokat adnak kezünkbe: ismert, hogy a lényünkből fakadó mintaként mindenki számára jól értelmezhető üzeneteket hordoznak. És éppen ettől időtállók Major Kamill munkái, amelyek a különböző időszakokban egy-egy érzés különböző kontextusát képesek közvetíteni számunkra.

Izgalmas megélni, átérezni, hogy míg egy minta egyszer a gátat, a korlátozottság érzését, máskor a védelmet jelenti.

Ahogy jóleső érzés volt a nyugati világban a kinyíló határok között élvezni a terjedő Európai Unió kereteit, és ma éppen olyan megnyugtató, hogy ha kell, le is mondhatunk saját védelmünkben ezekről a korlátokról.

Gilgames eposzára visszatérve, a Műcsarnok leírásai részletezik számunkra az alkotások művészettörténeti hagyományait, mégpedig azt, hogy az ékírásos agyagtáblákon fennmaradt történet nemcsak verbális erejével, hanem piktografikus jelekből és szimbólumokból álló vizuális rendszerével is máig nagy hatást gyakorol a művészre. Major Kamill agyag helyett nehezebben megmunkálható fatáblákba vési ki reliefjeit, amelyeken a formák ritmusa mellett fontos szerep jut a fény–árnyék hatásoknak is. A táblák egy része monokróm, másokon mindössze két szín jelenik meg. „A rácsszerkezetű, hálós képek is pozitív-negatív felületekre épülnek, csakúgy, mint a Hantaï Simonnal közös munka hatására született, gyűrt, kötözött anyagokból, sokszor papírból készült absztrakt kompozíciók. Azonban míg Hantaït a megkötözött, befestékezett csomókból kibontott absztrakt mintázat izgatta, Majornál a csomók térbelisége, plaszticitása lesz hangsúlyos, ahogy a gyűrt, összecsomózott anyagokból antropomorf alakzatok születnek” – olvasható a Műcsarnok oldalán.

A kiállítás harminc képen keresztül villantja fel az életút fontos állomásait, ízelítőt adva Major Kamill életművéből. A pécsi Művészeti Gimnáziumban Lantos Ferenc tanítványaként érettségizett művész 1972-ben Párizsba érkezett, majd beiratkozott az ottani iparművészeti főiskola grafikaszakára, ahol utána hosszú évekig tanított is. Azóta is Franciaországban él és alkot, számos baráti és munkakapcsolat fűzte és fűzi ma is a legjelentősebb franciaországi magyar képzőművészekhez, akik között ott van Hantaï Simon, Reigl Judit, Székely Vera, Molnár Vera, Jean-Pierre Yvaral (Vasarely), Pátkai Ervin, Anna Márk, Lucien Hervé, és még hosszan folytatható lenne a sor. Ebben a közegben alakult és teljesedett ki művészete, ennek köszönhető, hogy bár Magyarországon is kiállított, neve a szélesebb közönség előtt mégsem általánosan ismert itthon.

Sajnos a járványügyi kockázat miatt most határozatlan ideig személyesen nem tekinthetjük meg a kiállítást, de nem ajánlanánk a tárlatot, ha nem lennénk benne biztosak, hogy mindenki megcsodálhatja az alkotásokat. A Műcsarnok online elérhetővé tette ugyanis a kiállítást, így virtuálisan végigjárhatjuk annak termeit. Ez azonban a legnagyobb jó szándék ellenére sem pótolhatja a személyes megtekintést. A művek nagysága – nem csak a képek méretére vonatkozóan – aligha érvényesül egy laptop vagy egy telefon képernyőjén: az akár minket is megóvni tudó rácsok minden bizalmunk ellenére is csak a biztonságunk gúnyos árnyékai, hitet pedig aligha teszünk így a történelem évszázadain át megerősödött univerzális művészeti mintázatok ereje mellett, ami stabilitást, gyökeret adhatna számunkra. Persze ez nem az intézmény vagy a művész hibája, hanem a helyzeté, amely megfoszt minket az igazi műélvezettől, amire olyan nagy szükség lenne most.