Máté Gábort mindig az ember érdekli. Akkor is, ha rendez, akkor is, ha színpadon áll. Könyvében ugyancsak az embert próbálja közelebb hozni: nemcsak azt, aki ideje nagy részét a színházban tölti, de a magánembert is a hibáival, tévedéseivel, kudarcaival.
Vannak színházi művészek, akik úgy vélik, hogy minden fontosat elmondanak a színpadon, ezért nem szívesen nyilatkoznak magukról azon kívül. Mások előszeretettel vetik papírra a szakmával és pályájukkal kapcsolatos gondolataikat. Gábor Miklóstól Huszti Péterig, Ruszt Józseftől Verebes Istvánig, Latinovits Zoltántól Szilágyi Tiborig sorolhatjuk azokat a színészeket és rendezőket, akik könyvvel jelentkeztek az elmúlt években, évtizedekben. Most pedig előttünk fekszik Máté Gáboré, aki jelenleg a budapesti Katona József Színház igazgatója, negyven éve van a színészi pályán, régóta rendez, 1993 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Emellett itt-ott korábban is találkoztunk feljegyzéseivel, reflexióival – tudtuk, hogy van affinitása az íráshoz.
Nem grafomán, mondja magáról a szerző a Színházi naplók bevezetőjében, de kiderül, hogy az írás változó intenzitással gyermekkora óta jelen van az életében.
Tizenegy éves volt, amikor megkapta első írógépét, majd később, már főiskolásként is írt: egyik vizsgaelőadására készülve – ez volt a Légy jó mindhalálig – az általa játszott Pósalaky urat elemezte. Mivel ennek nagy hasznát vette, elhatározta, hogy valamennyi szerepéről feljegyzést készít. Erre aztán a kilencvenes évek elejéig mégsem került sor.
1993-ban, amikor ismét felvette a fonalat, már a Katona társulatának volt a tagja, a Julius Caesarban Brutus szerepére készült. A próbaidőszak naplója adja a könyv első nagyobb egységét. Az utolsó blokkban Az imposztor varsói próbafolyamatát dokumentálja, amelyben rendezőként vesz részt. Több mint két évtized telik el az első és az utolsó bejegyzések között. Sok minden történt vele ezalatt, így az is nyomon követhető, honnan hová jutott el emberileg és szakmailag. Az említett fejezetek a kötet legerősebb, legjobban megírt darabjai: ezek fogják közre más előadások munkanaplóját, amelyben feladatától függően hol a színész, hol a rendező szemszögéből regisztrálja a próbák eseményeit.
Aprólékosan beszámol például arról, mit él át a Médeia előadása előtt és közben a takarásban, majd a színpadon, miféle szertartások, babonák jelentenek ilyenkor kapaszkodót a színész számára: „Figyelem a szöveget. Ha R. szünetet tart »A szent folyók vize visszafelé folyik« között, egész pontosan a »vize« szó után, és a »visszafelé« szó előtt, akkor jó leszek az első jelenetben, ha nem tart szünetet, akkor izgatott leszek és kapkodó, nem sikerül az első jelenet.” Különbözik a többitől, és éppen ez teszi érdekessé a Hedda Gablerrel foglalkozó fejezetet: a Máté által megformált Jörgen Tesman (ami különben „nem egy izgalmas szerep”) nézőpontjából örökíti meg a kiemelt másfél nap drámai történéseit, és úgy közelít, hogy közben egyre mélyebbé válik a szerephez való viszony. Ezzel együtt nem mindig hatnak egyenletesnek a szövegek, akadnak kevésbé kidolgozott szakaszok is, mint például az Árkádiához vagy a Macska a forró tetőn című előadásokhoz kapcsolódó feljegyzések.
Az olvasók érzékletes képet kaphatnak a színház belső világáról, a próbák hangulatáról, ami különösen érdekessé, izgalmassá teszi a kötetet. Tanúi lehetünk, hogyan jutnak el a művészek a teljes bizonytalanságtól, reménytelenségtől az előadás megszületéséig. Ami az egyik pillanatban jónak tűnik, a következőben megkérdőjeleződik. De éppen a kétely, a kudarcok leküzdése, a szüntelen, megszállott keresés lendít előre és visz közelebb a megoldáshoz. Előfordul, hogy a legjobb szándék mellett, a rengeteg munka ellenére sem jön létre a kívánt, érvényes produkció. Csak egy példa: a Játék a kastélyban előadásának problémáit annak idején érzékelhették a nézők, és most kiderül, hogy rendezőként Máté maga is kudarcként élte meg azt a munkát. Bár az alapgondolat meggyőződése szerint jó volt, azt különböző okok miatt nem sikerült megvalósítania, ezért a huszonötödik előadást követően maga kérte, hogy vegyék le a műsorról.
Azt, hogy a szerzőtől nem állnak távol a vallomásos, önéletrajzi szálakkal átszőtt szakmai fejtegetések, 2014-ben megjelent doktori értekezéséből ( Első lépések) is tudhatjuk, hiszen abban is hasonló struktúrát követett. A kötetlen, olvasmányos írásmódot, amely egyúttal a színészmesterség, a rendezés dilemmáiba, műhelytitkaiba is beavat, átmentette mostani kötetébe, és ez itt – a napló műfajának vállalása okán – még inkább helyénvaló. Ahogy a megszokott, rutinszerű cselekvések jelen vannak mindennapjainkban, úgy épülnek be természetes módon a kötetben olvasható bejegyzésekbe. A gyakori ismétlődés sem válik túlzottan zavaróvá, hiszen sajátos ritmust ad a szövegnek.
Valahol azt mondja Máté Gábor, hogy mindig az ember érdekli. Akkor is, ha rendez, akkor is, ha színpadon áll. Könyvében ugyancsak az embert próbálja közelebb hozni: nem csak azt, aki ideje nagy részét a színházban tölti, de a magánembert is a saját hibáival, tévedéseivel, kudarcaival. A félresiklott, sokszor reménytelennek tűnő próbák mellett ott vannak az elrontott párkapcsolatok, az első házasságából született gyerekekkel töltött, sokszor meglehetősen kevésnek tűnő idő, az apa alakja, az édesanya betegsége és halála (a könyv egyik legszebb, leginkább megható szakasza ehhez kapcsolódik), saját egészségügyi problémák, képzelt betegségek, visszatérő fejfájás, gasztronómiai élvezetek és az ezek keltette lelkiismeret-furdalás, a reggeli fitnesz és az állandó fogyókúra. Halványan még a közélet eseményei is felsejlenek, de többnyire csak említés szintjén vannak jelen.
Mindezek ellenére az az olvasó, aki zaftos részletekre számít a szerző magánéletéből, biztosan csalódni fog: csupán olyan pillanatok kerülnek felidézésre, amelyek finoman árnyalják, személyesebbé teszik a szakmai vonatkozásokat, és jól eltalált arányban kapcsolódnak a színházi szálhoz.
Még valamit egészen biztosan nem várhatunk ettől a kötettől: a teljességet. Máténál ugyanis a naplóírás sokáig rendszertelen maradt, nem vált mindennapos tevékenységgé, jól látszanak a „fellángolások és visszaesések”. A figyelemre méltó és gazdag pálya minden korszakáról és valamennyi fontos mozzanatáról nem tud számot adni (a kaposvári időszak például teljesen kimaradt). Nem is ez volt a cél. Máté nem akart memoárt alkotni, meg sem próbálta kitölteni a hiátusokat. Arra törekedett Szegő János szerkesztői együttműködésével, hogy az egykori, valamilyen belső késztetés nyomán született feljegyzéseit kötetbe rendezze, és rögzítse az akkor és ott fontosnak tartott színházi (és hozzá kapcsolódó) magánéleti pillanatokat. Mint írja: „A naplóm (...) néha ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos.”
Máté Gábor: Színházi naplók
Magvető, 2018