Az énelbeszélés baklövése – kritika Péterfy Gergely A golyó, amely megölte Puskint című regényéről

A golyó, amely megölte Puskint címével olyan befogadói elvárásokat generál, hogy egy, a 19. század legjelentősebb írójának párbaját feldolgozó művel fogunk találkozni – ezt erősítik a borítón sétálgató pisztolyos alakok is. Igaz, az előlapon feltűnnek még antik szobrok, a náci és a kommunista diktatúra jelképei, továbbá egy égő város panelházai is, amik némi bizalmatlanságra adnak okot a cím által felkeltett elvárásokat illetően, de emiatt még nincs okunk gyanakodni arra, hogy ez a regény nem az, aminek elsőre gondoltuk. Pedig Puskin szerelmesei be kell érjék egy eldeformálódott lövedék fotójának leírásával: „a költő ágyékcsontjába csapódott ólomgolyó cafatosra lapult roncsa látszott a képen”.

Hosszú és frusztrációval terhes várakozás után derül ki, hogy ez a fotó egy el nem készült tanulmány mementója – tágabb értelemben pedig az értelmiség sérülékenységét és fenyegetettségét jelképezi.

Péterfy könyve az 1920-as évektől 2016-ig követi a klasszika-filológus Waldstein Péter családjának a történetét egy igencsak furcsa narrátor szemszögéből. Miután túl vagyunk az első olvasat okozta csalódáson (hogy ez nem egy Puskin életét feldolgozó mű), egy higgadtabb második olvasat kialakítása során könnyen fennakadhatunk a narratívában gyökerező hibákon. A Waldstein-ház történetének (és a regénynek) az elbeszélője egy óriás termetű, riasztó külsejű fiú, Karl, aki négyévesen a Duna-parton fürdőzve beleszeret Olgába, Waldstein Péter lányába. A legnagyobb gondot azonban nem a fiú előnytelen külseje okozza, hanem az, hogy miközben Karl óvódáskorú, húsz évvel idősebb szerelme már férjes asszony és egy csecsemő, Kristóf édesanyja. Karl lesz Kristóf őrzője, későbbi legjobb barátja, így próbál Olga közelében maradni. Ha csak Olga iránti szenvedélyének mesélője lenne, az nem vetne fel kérdéseket, de Karl nem éri be az 1967 nyarán átélt emlék felidézésével, érzelmei genezisének színrevitelével: ő visszamegy az időben, és az egész Waldstein család múltját kísérli meg rekonstruálni.

Hogyan lehet Karl a születése előtt élő generációk (Waldstein Péter és lánya) történetének krónikása? Ez a regény első feloldhatatlan dilemmája. És hogyan lehet az események hiteles elbeszélője ő, aki a Waldstein család életeseményeinek csak töredékét látta, hisz csak nyáron és hétvégente találkozott a szereplőkkel? Továbbá az a kérdés is válaszért kiált, hogy később, egyetemista- és felnőttkorában honnan szerzi majd az Olgára vonatkozó értesüléseit.

Az író a következőképpen akarta megoldani a problémákat. A szöveg szerint Karl három forrásra támaszkodik. Waldstein Péter és Olga közös múltjának és karakterének feltárása érdekében Péterfy összebarátkoztatja Karl apját (aki nincs nevesítve) Waldstein Péterrel, így Karl apja lesz az elsődleges forrás a múlt feltárásához. Olga életéről az elbeszélő a barátja, Kristóf révén jut információkhoz. A harmadik forrás felbukkanására a 327. oldalig kell várni, akkor derül ki, hogy Baltazár (Waldstein Péter régi barátja, aki hosszú ideig Herkulesváron élt) ügynök volt, és feljegyzéseket készített beszélgetéseikről.

Mi a gond ezzel a három forrással? Először is kissé hiteltelen, hogy meghitt barátság szövődik a magas beosztású, zárkózott, amatőr rádiós apa és a liberális gondolkodású, meglehetősen különc Waldstein Péter között. Egy-két momentumon túl nincs a barátságnak fejlődéstörténete, nincsenek konkrét párbeszédek, csak a puszta közlés, hogy sokat sétáltak és beszélgettek. A következő probléma, hogy Kristóf tizenhét évesen elköltözik otthonról, utána alig tartja a kapcsolatot az anyjával, akin második férje, a hunimádó, Nyugat-ellenes, sámántudatú Áron és az alkohol uralkodik. A harmadik forrás, Baltazár „mániákus alaposságú jelentéseiről” csak egyszer esik szó, a közvetlen idézetek száma zéró. Baltazár alakjához kapcsolódik a negyedik Péterfy-ötlet – amely arra hivatott, hogy magyarázatot adjon a Waldstein Péter gondolatait rekonstruáló, néhol háromoldalnyi terjedelmű esszészerű betétekre, melyektől hemzseg a regény első fele – a következő: a regény fikciója szerint 2016-ban megjelent a Kalligram Kiadónál a két tudós, Waldstein Péter és Baltazár levelezése, viszont ebből a forrásból semmi nem olvasható a regényben. Péterfy erre a fiktív kiadványra tett meglehetősen kidolgozatlan hivatkozással igyekszik alátámasztani azokat a narratológiai szempontból kifogásolható gondolatfutamokat, amelyekben Waldstein Péter kultúrtörténeti eszmefuttatásairól olvashatunk.

A regény néhány fejezetét leszámítva az egyes szám első személyű narratíva csak látszat.

Annál is inkább, mivel Karl nemcsak összeállítja a szereplők múltját, de még a gondolataikat és a köztük zajló párbeszédeket is kitalálja. Péterfy énelbeszélője omnipotens elbeszélővé avanzsál: néha eszébe jut, hogy ő ezeket a dolgokat nem tudhatná, ilyenkor rendszerint (apjától) származó értesüléseire hivatkozik, de a múlt feltárása során semmi nem korlátozza mindentudását. Rekonstruálja Olga és apja múltját és gondolatait, majd Kristóf születésekor belép a saját életidejébe. Érdekes, hogy ekkor kezdenek el fogyni az információi.

Az énelbeszélő központi témája egyértelműen az Olga iránti vonzalom lenne – érthetetlen, hogy a narrátor érdeklődése mégis miért Waldstein Péter felé fordul, mondhatni, kultúrtörténeti eszmefuttatásainak szócsövévé válik. Hogyan lehet ezt szerkezetileg megoldani? És miért sodródunk újra az érdeklődés és az unalom partjai között?

Míg a regény első tizenhárom fejezetében a klasszika-filológus nagyapa ábrázolása áll a középpontban, a második egységben (14–24. fejezet) Kristóf életéről tudunk meg többet. Dacára annak, hogy elvileg énelbeszélésről van szó, az én (Karl) mindig a margón marad, csupán ráfonódik Olga és Kristóf történetére. Mindezeket összegezve, ha lennének hiteles dokumentumok (részletek például levelekből vagy a már említett jelentésekből), esetleg Karl apja és Péter között zajló meghitt párbeszédek, az felüdülést jelentene, és többhangúságot eredményezne. De ebben a regényben szó nincs polifóniáról.

A négyéves Karl rajongása a regény első két fejezetében felkelti az olvasó figyelmet. A 3–8. fejezetben megismerjük Waldstein Péter és lánya közös múltját (3–6. fejezet), majd tanúi lehetünk Olga és annak első férje, Ferenc boldog házasságának egészen Kristóf születéséig (6–8. fejezet). A múltat rekonstruáló Karl tehát olyan eseményekről tudósít 1943–1967-ig, aminek nem volt tanúja. Ráadásul Waldstein Péter haláláig (13. fejezet) szívesebben beszél a professzor gondolatairól, filozófiájáról, mint Olga homokszemektől csillogó bőréről 1967 nyarán.

Úgy tűnik, mintha az évtizedeken át Olgáért rajongó Karl mitikussá nagyított szerelme valójában csak apropó, egy kis adalék a családtörténethez, melynek szereplői nem elevenednek meg, nem nyernek vitalitást.

Kell egy-két történelmi esemény (háború, diktatúra) és emberi szörnyeteg (Áron), hogy bekebelezzék a kultúrlényeket. A regény első felében ezt furcsamód Karl hajtja végre: kisajátítja annak a háznak, illetve családnak a múltját, amelynek csak nyáron és hétvégente jutott a közelében, hiszen Karlék nyaralója is a regény központi helyszínén, Herkulesváron állt. Hogy az elbeszélő miért szentel nagyobb figyelmet Waldstein Péter nézeteinek, mint Olga bemutatásának, érzelmeiből aligha vezethető le.

Sok a mellékszereplő, akikre a szöveg végén már alig emlékszünk, például Marcell, Noszlopi és Iván. Kissé didaktikus, ahogy értesülünk sorsuk további alakulásáról, ami ráadásul nincs mindig összhangban azzal a képpel, amit fellépésükkor kapunk a karakterekről. A megszállókat kezdetben rögeszmék vezetik, ilyen az Attila sírhelyét kutató sportújságíró, Noszlopi, aki ’56-ban elhagyja Magyarországot, és névtelenül hal meg. A rútsága miatt kitaszított Karlból orvos lesz, aki Olga testét végül nem tudja megszerezni, de a prostituáltakét igen. És ilyen a már említett Áron is.

Legtöbben egy-egy gondolkodásmód, életforma, értékrend vagy erőszakos tézis hordozói, de nem úgy, mint a polifonikus regényekben, hiszen nem kapnak külön szólamot – inkább úgy, mint Jókai tézisregényeiben: a mindentudó elbeszélő gyámsága alatt állnak.

Péterfy bizonyítottan jó író, de a következő (és még számos ehhez hasonló) részlet stiláris túlkapásról tanúskodik: „Ahogy a szerelmet, úgy a gyászt is csak a metaforák eksztatikus poézisével lehet elmesélni, az egyformán múló alvilági napok komor időtlenségébe nem vezet mondatösvény” – mindez egy orvos narrátor szájából. Az ilyen stílusban írt esszészerű futamok, továbbá a polgári életforma papírízű ábrázolása valóban próbára teszik az olvasó türelmét. De a regény záróképe az, ami igazán zavarba ejtő: a Dunában dagonyázó ötvenéves emberóriás, aki hetvenéves kedvesét várja. Vagy már nem is várja? Mindez átkerült a mítosz síkjára? Ezt az egyszerre giccses és groteszk képet nem lehet komolyan venni.

Miközben Péterfy foggal-körömmel ragaszkodott narrátorához, éppen az énelbeszélésben rejlő lehetőségeket, a szenvedélyt nem aknázta ki kellőképpen. Mennyivel magával sodróbb Orphan Pamuk Az ártatlanság múzeuma című regényének szerelmes rajongója, aki minden apró tárgyat összegyűjt, amelyet szerelme valaha megérintett, még a cigarettacsikkeket is. Mennyivel zseniálisabb és szimbolikusabb a vén Európa leigázása Lolita által, a hiányzó érzékiségről nem is beszélve. Mennyivel összetettebb Tournier Rémkirálya, naiv szörnyetege. Annyi minden lehetett volna ez a regény, ami nem lett.