Sóbálványok apokalipszis utánra – kritika Pungor András A hetedik nap a papáé című könyvéről

A belbecs első felét novellák lazán összekötött füzére teszi ki. Hétköznapi drámák és elhibázott döntések pontos látleletét adja Pungor, és remek szeme van a részletekhez. A megfelelő élethelyzetek kiválasztásával parabolaként tud az arcunkba vágni mindennapi árulásokat, megalkuvásokat vagy egyszerűen csak a jó szándékkal kikövezett poklot, amiben olyan sokan élnek.

A novellák hősei olyan emberek, akik ilyen-olyan okból a múltban ragadtak. Ez az ok egy feldolgozatlan családi trauma éppúgy lehet, mint egy ki nem beszélt félreértés vagy egy rosszkor, rossz helyen tett megjegyzés, ami aztán drasztikus következményekkel jár. Mint szegény Lót felesége, akinek érthetően elmondták, hogy ne nézzen vissza Szodomára, mert pórul jár. Ő nem bírta megállni, visszafordult, sóbálvánnyá vált.

A transzgenerációs stresszbe belemerevedett személyiségek nem képesek mást csinálni, csak újra és újra elkövetni az elődeik hibáit. Mire észbe kapnak, már késő, jön a vég nélküli italozás, cigizés meg a fájdalmas szex.

A megdermedt személyiségek már túl ridegek ahhoz, hogy korrigálni tudjanak, még ha fel is fedezik magukban a javítani való dolgokat. Elrepednek és szétesnek, ahogy megmozdulnának egy jobb élet felé. Egyszerűen képtelenek másként cselekedni, mint a korábbi generációk tagjai, ezzel pedig egyenes út vezet a bukáshoz. A korosztályok közötti váltásoknak köszönhetően többféle kameraállásból is végigkövethetjük ezeket a folyamatokat. Aki az egyik történetben még ártatlan gyerek, a másikban már bukott felnőttként tekint vissza elvesztett ártatlanságára. Az életük egy sikertelen stand-up komikus vívódása: mindig a fellépés utáni órákban jutnak eszükbe a legfrappánsabb poénok. A sorsdöntő pillanatban csak izzadni tudnak és vigyorogni. Valahol nagyon magyar ez az egész. Illene a történetekhez egy Dés László-dal: a két váláson túli negyvenes, aki már nem ad és nem vár semmit, becsapja maga után az ajtót, és elhajt a tenger felé. Közben szól a szaxofon.

A legjobb szándék mellett sem lehet újszerűnek értékelni ezeket az elbeszéléseket. Az igaz, hogy Pungor nem hajlandó beállni a divatos Bret Easton Ellis–Michel Houellebecq sorba: nem nihilről van itt szó, hanem csendes letargiáról. Mégis, ha ez így megy tovább, akkor kapunk egy jól megírt szociót a magyar középosztály mindennapjairól. Na és akkor? Viszont a stílusa hibátlan: lecsiszolt, minden cirádától mentes. Pungornak nem kell már bebizonyítania se magának, se az olvasónak. Tud írni. Nincs hatásvadászat, nincsenek olyan szövevényes metaforák, amik egy külön cselekményszálat indítanak a már meglévő mellé. Finom, fenntartható, környezettudatos próza. Tudja, hogy a környezete nem tűri a bullshitet. Jó ilyen írókat olvasni. De valami mégis hiányzik.

És aztán váratlanul jön Az átjáró című, hosszabb elbeszélés. A magyar irodalom nem szívesen nyúl a külföldön népszerű disztópiákhoz vagy az ehhez hasonló, a ponyvától a middle literature-ig terjedő műfajokhoz – de ez most fenomenálisra sikeredett. Az író megtartja a korábban már feldobott családtörténeti szálat, meglehetősen gyakran ugrálunk az idősíkok között, néha flashbackekkel, néha konkrét időbeli ugrásokkal. Egy nevenincs város, ország, földrész (ki tudja?) a történet, azaz inkább a nyomorult főhősök szenvedéseinek helyszíne. Az apokaliptikus vízió erejét csak növelik az elkent részletek: nincsenek pontos nevek, évszámok, csak egy drón említéséből sejtjük, hogy a nem túl távoli jövőben járunk. A letűnt aranykor bonyolult társadalmi struktúrájából megmaradt a gazdagok és szegények ellentéte: a kerület az előbbiek, a telep az utóbbiak lakóhelye – kettő között nincs átjárás. Az olvasó a kerület mindennapjaiba kap betekintést.

Eddig teljesen Az éhezők viadala című young adult regény világával van dolgunk. Az persze jelentős különbség, hogy itt a mocsok valódi.

Kóbor kutyák és részegek sántikálnak a panelházak oldalában, az arcokon lévő szénpor pedig nem a Maxfactortól, hanem a gyárkéményéből származik. Végig nyomasztó a hangulat, egyfajta indusztriális Móricz-novella ez. Van benne apa–fiú konfliktust, mártír anya, hiteles coming-of-age történet és szerelem, ami nem hoz megváltást, csak segít elkerülni az öngyilkosságot – már akinek. Remekül szemlélteti, hogy mi lesz a szelfizős, nyelvnyújtogatós pornógenerációból, ha majd megöregszik, és hályogos szemmel nosztalgiázik az Instáján. Egyszóval Az átjáró eredeti és hamisítatlan disztópia magyarul . Az író jól egyensúlyoz a jellemrajzok és az akciódúsabb részek között. Egy pillanatig nem érezzük, hogy itt most valami vérkomoly irodalommal állunk szemben, amit csak összecsapott bokával lehet olvasni. Szórakoztató, igényes szöveg ez, aminek rétegzettsége az olvasóközönség minden szegmensének tartogat felfejtenivalót. Ezért az egy elbeszélésért érdemes megvenni a teljes kötetet, hogy legyenek még ilyenek a hazai könyves kínálatban.

Pungor András kötete hozza a kötelezőt az A ligás kortársak között, de ezt megfejeli egy váratlan brillírozással, ami nemcsak egy itthoni ismeretlen földre tör be, de azonnal ki is tűzi rá a vérmocskos zászlaját. Ha vannak még ilyen aduk az ingujjában, akkor érdemes lesz továbbra is bizalmat szavazni neki.