A rozmárcsonttól a tajtékkőig – kritika Ridovics Anna Történelem pipafüstben című könyvéről

Talán a legtöbbünknek nincs is közvetlen élménye a pipázásról, csak valamelyik idősebb rokonunk révén találkoztunk e rejtélyes szenvedély eszközével és az általa produkált illatos füstfelhővel, esetleg még ennél is áttételesebben, bizonyos detektív- és indiántörténeteken keresztül szerezhettünk csak tudomást róla. Nem csoda, hiszen a pipázás az elmúlt évtizedekben erőteljesen visszaszorult, és a mindennapokban betöltött pozícióinak visszaszerzésére szinte esély sem mutatkozik. Bár mind a mai napig készülnek világszerte üzemi és manufakturális körülmények között is pipák, sőt, jó kezű mesterek magánműhelyeiből szebbnél szebb designpipák kerülnek ki, amelyekhez szinte bárki hozzájuthat az interneten keresztül, nem túlzás kijelenteni, hogy a dohányzás ezen módjához sem a Zeitgeist, sem a szociokulturális körülmények nem ideálisak. Úgy tűnik, napjainkban a pipázásnak sokkal inkább csak múltja van, mintsem jövője.

A pipázás múltja ugyanakkor egy rendkívül gazdag szövésű, társadalmi, politikai, esztétikai, sőt kulturális antropológiai komponensekből álló történeti szövet, amelyet áttekinteni nem kis feladat.

A megrögzött pipások számára talán nem ismeretlen a prémium pipamárka névadójának, Alfred Dunhillnek a Pipák könyve című összegző monográfiája, amely kontinensről kontinensre, fajtáról fajtára vezet be minket a dohányzás e formájának történetébe. E munka rámutat arra is, hogy a világon az egyik legelterjedtebb szokás valamely pipaszerű alkalmatosságból dohányt szívni. A pipázás sokszínűségéről azonban nem csupán antropológiai igényű feltáró munkákon keresztül, hanem konkrét pipák megismerésével is fogalmat lehet alkotni. A Magyar Nemzeti Múzeum Dohányzástörténeti Gyűjteményét bemutató Történelem pipafüstben című könyv – amelyet a gyűjtemény muzeológusa, Ridovics Anna állított össze – remek lehetőség arra, hogy a dohányzás e formája iránt érdeklődők megismerjék a pipák funkcionalitáson túli világát is. A vaskos, négyszáznál is több oldalas, magyar és angol nyelvű kísérőtanulmányokat és tételleírásokat tartalmazó kötet a gyűjtemény sajátos összetettségéről tanúskodik, amely nem csupán a magyar történelmi vonatkozásokba, hanem a pipakészítés formai és anyagi tagoltságába is betekintést enged. A monográfia és a katalógus határvidékén egyensúlyozó könyv közel kétszázötven tétel bemutatására vállalkozik a több mint ezerháromszáz darabból álló gyűjteményből a rozmáragyarból készült eszkimó csontpipától kezdve a gyöngyházberakásos pipákig, de külön fejezet foglalkozik a pipázáshoz kapcsolódó eszközökkel, így megismerhetjük például a második magyar miniszterelnök, Szemere Bertalan pipatóriumát, de pipatömködők és dohányzacskók sokféleségéből is kaphatunk ízelítőt.

A Dohányzástörténeti Gyűjtemény 1974 óta áll fenn, de a pipák gyűjtése már a 19. század elején megkezdődött. A gyűjtemény nagy része olyan egybefüggő adományokból, hagyatékokból állt össze, mint például a 20. század elején Budapest főpolgármesteri székében ülő Bárczy István vagy a nemzetközileg ismert és elismert pipagyűjtő, Osskó Irnák személyes gyűjteménye. Az Osskó-gyűjtemény révén kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba észak-amerikai indián kőpipák, mexikói cseréppipák, de afrikai fém- és fapipák is. Az ázsiai dohányzás világából néhány, a muszlim városi életképeken mind a mai napig jelen lévő vízipipa is megtalálható a katalógusban, de távol-keleti ópiumpipákból is megtekinthetünk egy válogatást.

Szinte mindenféle anyagból lehet pipát készíteni, amit a gyűjtemény is bizonyít: a hagyományos fapipáktól a tajték-, a csont- és a porcelánpipákon keresztül egészen a drágakőből (például hegyikristályból, borostyánból vagy éppen korallból) készült darabokat is megcsodálhatunk a kiadványban.

A manapság leginkább elterjedt, hangagyökérből (bruyère-gyökérből) készült fapipák, amelyek a 19. század végén, a 20. század elején a tömeges(ebb) gyártás révén elérhetővé tették a minőségi pipaélményt formatervezett, hozzáférhető áron elérhető darabokon keresztül, nem jelennek meg hangsúlyosan a katalógusban, mint ahogy a közelmúlt és a jelenkor pipakölteményeiből sem tűnik fel egy-egy reprezentatív darab. Persze nem is lehet feladata a Magyar Nemzeti Múzeumnak, hogy muzeális és kulturális értékkel (egyelőre) kevéssé bíró pipákat is belevegyen egy történeti igényű katalógusába.

A tajtékpipák, avagy a meerschaum-pipák tekintetében azonban jóval gazdagabb kép tárul elénk. A meerschaum elsősorban a megmunkálhatósága és a tajtékkő szinte mellékíz-nélkülisége miatt mind a mai napig népszerű a pipások körében (meglepőnek tűnő házasság ebből a szempontból a tajtékbetétes bruyère, ami szintén része a mai pipapiacon elérhető sortimentnek). A tajtékpipa történetét (és hazai elterjedését is) bemutató fejezetből megtudhatjuk, hogy maga a „tajték” elnevezés már a 16. században megjelenik a magyar nyelvben, és a tajtékkő téves eredetére, vagyis a tenger habjaiból kivált, megkeményedett anyagra utal. A nemzetünk nagyjaihoz (például Kossuth Lajoshoz, Batthyány Lajoshoz vagy Széchenyi Istvánhoz) kötődő pipákat szintén tartalmazó katalógus a történelmi emlékezet sajátos tárgyaként is foglalkozik a pipákkal. A honfoglalás, Szent István vagy éppen Dugovics Titusz hőstette a tajtékpipák felületének témái lehetnek éppúgy, mint mitologikus jelentek vagy éppen uralkodói arcmások (bővebben lásd: A magyar pipa története, Magyar Nemzeti Múzeum, 2000). A katalógusból szó szerint fenséges tajtékpipákat ismerhetünk meg: a számos egyedi megmunkálású pipa közül külön megemlítendő a Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét ábrázoló Adler-pipa a millenium évéből, amelynek kupakja a Szent Koronát mintázza „türkizzel és gránátokkal díszítve”. Az Adler-műhelyből kikerült tajtékpipákon (de a gyűjtemény más tajtékjain is) jól látszik, hogy eleve nem a pipázás szándékával készültek, hanem sokkal inkább emléktárgyként, hiszen amellett, hogy nehéz lenne fogást találni rajtuk egy tömet dohány elszívásához, rendkívül jó állapotban, a használt meerschaumokra jellemző sárgaság nélkül őrződtek meg az utókor számára. A historizáló igényű tajtékpipák szemet gyönyörködtető, impozáns tételek a katalógusban, amelyek egyszerre fedik fel a pipakészítők virtuozitását éppúgy, mint a pipa tárgyszerepéről alkotott 18-19. századi felfogást.

A pipadekorációk a néplélek mélyebb rétegeiről is tudósítanak. Az egyik leginkább megmosolyogtató tétel a katalógusban a 18. század végére–19. század elejére datált, csak „peep-show fapipaként” aposztrofált, vélhetően német pipa, amelynek kazánja egy mutatványos kukucskálós bódéja körül összesereglő vásári tömeget jelenít meg. De több huszárokkal, betyárokkal, zenélő cigányokkal, kocsmai jelenettel illusztrált pipa is bekerült a katalógus válogatásába, többségük rendkívül jó, megkímélt állapotban. Különösen a porcelánpipák alkalmasak arra, hogy festményszerű díszítéssel lássák el őket.

A történelmi személyek portréi mellett a vallási és mitológiai jelenetek, a címeres díszítés, de még a nőábrázolások is elég gyakoriak a porcelánpipákon, amelyek többsége már az elkészültükkor inkább a vitrinbe kívánkozott, semmint egy pipás szájába.

A Történelem pipafüstben hiánypótló kiadvány, amely alkalmas arra, hogy közelebb hozza a dohányzás kultúrtörténete iránt érdeklődőkhöz a pipázást, egyben betekintést nyújtson a Magyar Nemzeti Múzeum a nagyközönség számára talán kevésbé ismert, ám európai mércével mérve is egyedi gyűjteményébe. A kötet erényei közé tartozik a látványos fotódokumentáció mellett az egyes tételek rendkívül részletes leírása, valamint a kísérőtanulmányok sokszempontúsága. Külön kiemelendő az is, hogy a pipázás mellett a katalógus kitér a pipázásánál ma már jóval egzotikusabbnak számító tubákolásra, akárcsak a szivar- és cigarettaszipkák világára. Abban az időszakban, amikor a múzeumlátogatás amúgy sem számít evidenciának, fontos, hogy ilyen és ehhez hasonló igényes kivitelű, alapos munkák szülessenek, amelyek el tudják kalauzolni – mint egy virtuális tárlatvezetésen – az érdeklődőt a kultúrtörténet e ma már kevésbé népszerű területén. „Látványos, olvasmányos, tudományos”: ezt a célt tűzte ki a kötet elkészítése előtt Ridovics Anna a bevezetés szerint. E hármas szempontot – és ezt pipakedvelőként, pipásként is állítom, nemcsak recenzensként – tökéletesen teljesítette a Történelem pipafüstben.