Túl a szórakoztató szociológián – Kritika Ladányi János Lassú elszakadás című kötetéről

A fülszöveg és az első oldalak alapján két várakozás alakult ki bennem Ladányi János kötetével kapcsolatban. Ezek közül az első formai jellegű, és a könyv bevezetőjének egyik részletén alapul: „Fontosnak tartom megemlíteni, hogy – akárcsak előző kötetemben – most is a tudományos igényű műveimnél megszokottnál jóval oldottabb és közérthetőbb stílusra törekedtem. Ugyanakkor még a látszatát is igyekszem elkerülni annak, hogy bármifajta szépirodalmi babérokra törnék – egyszerűen az új téma új stílust kívánt meg.” Ez a korai visszakozás artikulált szándékával éppen ellentétes hatást ér el: felébreszti a gyanút, hogy a könyv nyelvezetének mégis szépirodalmi jellege lehet. Ez a sejtés a második, Ladányi családjáról szóló fejezetben kezd a maga finomságában beigazolódni.

Önéletrajzi kötet révén túlsúlyban vannak a személyes történetek, ezeknek a nyelve azonban – a jól becélzott közérthetőségen túl – sokszor egészen közel áll a kifejezetten szórakoztató, olykor hosszabb mondatokból álló, paradox módon mégis minimalista prózanyelvhez (amely nyelv egyébként nem idegen a kötet szerkesztésében részt vevő Szarka Károly szépírói tevékenységétől sem). Van abban valami, a tiszteletre méltóságot és a mulandóságot egyszerre érzékeltető irónia, amikor Ladányi képes egyetlen mondatba belefoglalni anyai dédapja talán legmeghatározóbb éveit: „Schreiber Gyula fakereskedő és építési vállalkozó lett, az Újpest bejáratánál, a Duna mellett elhelyezkedő fatelep helyén, még az Osztrák–Magyar Monarchia bukását sem lekésve, megépítette saját házát (el lehet képzelni, hogy egy dúsgazdag építési vállalkozó, aki többek között az újpesti városházát és a víztornyot is építette, milyen házat épített akkor magának), majd az 1920-as évek közepén, annak rendje és módja szerint tönkrement.”

Ugyanakkor mivel a kötet Ladányi eredeti szándékával összhangban nem tesz erőfeszítéseket az irodalmi nyelv kimunkálására, az inkább csak alkalmi jelleggel jelenik meg – olyankor azonban mindig szoros összefüggésben a tartalommal, vagyis magukkal a megszólaltatott történetekkel.

Három csúcspontot érdemes ezzel kapcsolatban kiemelni. Egyrészt az iskolai politechnika-órákról szóló fejezetet, amely egy letűnt kor fájdalmasan maradandó oktatáspolitikájának a bemutatása közben fergetegesen vicces leírásokat ad Ladányi néhai politechnika-tanárairól („A Bajza utcai általános iskolában Uborka mester – akit azért neveztünk így, mert a feje valahogy egy fonnyadó kovászos uborkára emlékeztetett minket – külön kis birodalmat épített ki magának”). Ezenkívül ott vannak Ladányi és a gimnáziumi osztálytársak próbálkozásai a vendéglátóiparban, az Újpesthez közel eső Duna-parti üdülőhelyeken („A Fészekhez eleve kapcsolódott valamelyes munkásmozgalmi romantika, ami az »én időmben« már leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy az üdülővendégek között – legalábbis ahogy mi a dolgokat megfejteni véltük – sok kisbelügyes és kisfunkci volt”). Végül ebbe a nagyon profán prózai nyelvbe sorolható a Ladányi gyerekkori barátjának, Fityóknak a későbbi, súlyos betegségéről szóló fejezet a maga másfél oldalas tömörségével – talán ez a szöveg mutatja a szó szépirodalmi értelmében a legtöbb prózaiságot a kötetben.

A felsorolt három példa arról is árulkodik, hogy a könyv előrehaladtával térben és időben is egyre távolabb kerül az olvasó és az elbeszélő az újpesti ifjúkor emlékeitől. Mindez szorosan kapcsolódik második várakozásomhoz, amely szerint a Lassú elszakadás legfőbb helyszíne Újpest lenne. Nem tagadom, van emögött személyes elfogultság: jómagam Ladányihoz egészen hasonló mértékben kötődöm ehhez a környékhez, noha én nagyjából akkor kezdtem el kapcsolódni hozzá, amikor ő végleg elszakadt tőle, vagyis a kilencvenes évek elején. (A gazdag fotóarchívum mellé Csanádi Gábor által frissen készített képek tartalmának egyike-másika számomra már mindennapi látvány.) Mindenesetre a könyv címe arról a kötetszerkesztési elvről is árulkodik, amelynek köszönhetően fejezetről fejezetre távolodunk Ladányi gyerek- és kamaszkori Újpestjétől. Annyira, hogy a térben is szigorúan Újpesthez vagy annak környékéhez kötődő élménybeszámolók a tizenöt fejezetes könyvnek nagyjából a 10. fejezetében véget is érnek. Az utána következő szövegek második fele (két fejezetnyi visszaemlékezés az Újpesten induló kitartó barátságok egyes pillanataira) szép lezárást jelenthetett volna, ha nem követi őket a Kilátások című zárófejezet, amely inkább a kötet írásakor aktuális szociálpolitikai korképnek egy túlságosan is pillanatnyi – hangulatát tekintve roppant keserű és vészjósló – összefoglalójaként hat. Ez mintha a kelleténél jobban leválna a mű egészéről. Ugyanezt érezni a 11–13. fejezeteknél is: az önálló lakáskeresési próbálkozásokról, a rendszerváltás környéki munkáséletről, illetve a Ladányi politikai tanácsadói szerepvállalásáról szóló részek a maguk módján mind markáns és fontos szövegek, viszont mivel már kívül esnek a kötet anyagát addig tematizáló Újpest területén, itteni szerepük kérdéses marad.

A Lassú elszakadás előzetes ígéretéhez híven közérthető, jobb pillanataiban pedig még annál is több: egy kifejezetten szórakoztatóan megrajzolt Újpest-portré. A kevésbé jó pillanatok inkább a tematizálás enyhe elnagyoltságából fakadnak, ugyanakkor önálló szövegként olvasva ezek sem hiábavalók.