Lélekrajz tövisekkel

A Bikanyak történet egy súlyosan sérült, ugyanakkor romlott férfiról. A film sokkol, és folyamatosan feszültséget teremt, ami helyenként képes gátolni a műfaji elemek és a realizmus érdekében tett erőfeszítések hatását. Nehéz film, ami nagyon komolyan veszi önmagát.

A Bikanyak (2011) című belga alkotás egy bűnügyi filmbe ágyazott tragédia, amely az állattenyésztésre épülő hormonmaffia közegéről fest képet számunkra. A főszereplő, Jacky Vanmarsenille apja nyomdokaiba lépve egy olyan gazdaságot visz tovább, ahol az állatokat törvénytelen szerekkel injekciózzák annak érdekében, hogy azok minél több húst adjanak. Az orvos, aki ellátja őket hormonkészítményekkel, Jacky segítségét kéri, hogy ne legyen gond, mikor megegyezik egy befolyásosabb bűnözővel abban, hogy annak beszállítója lesz. Vanmarsenille óvatosságra inti társát, mivel egy nyomozót, aki a hormonügyekkel foglalkozott, megöltek, és emiatt nehezebbé vált a rendőrség előtt láthatatlanul működni. Jacky, az izomkolosszus tenyésztő önmagát is injekciózza, és rejtélyes okokból zaklatottan bujkál a női nem elől. A film során fény derül a mélyben lappangó rettenetes traumára, amely mindennek hátterében áll. Ahogyan a régi ismerősök újra megjelennek, és feltépik azokat a sebeket, amelyek teljesen sosem gyógyultak és gyógyulhatnak be, Jacky egy sérült bikához hasonlóan egyre jobban megvadul, míg végül minden összeomlik.



A Bikanyak erényének tekinthető, és talán az Oscar-jelölést is magyarázza, hogy képes a valószerűség hatását keltve ábrázolni egy friss, ugyanakkor bántóan lélektelen közeget, miközben megjelenít egy olyan komplex karaktert, mint Jacky Vanmarsenille. Formanyelvi értelemben mindezt a lassan csordogáló beállítások és a minimalizált zenehasználat alapozza meg. A valószerűség hatását kelti az is, hogy a szereplők külső vonásai úgy beszédesek, hogy közben az expresszionizmus határaitól messze távol tartja önmagát az alkotás. Igaz ez még akkor is, ha tudható, hogy a Jackyt alakító Matthias Schoenaerts a film kedvéért közel huszonöt kilogramm izmot épített magára. Az alkotásban számtalan kontrasztos kép található, ahol például a főszereplő arca árnyékban van, míg a táj pompázik a háttérben. Ezek a természetesség hatását fenntartva képesek utalni a szereplőben rejlő kettősségre, vagyis az erőszakosságra és a sérülékenységre, valamint arra, hogy valójában az ember az, aki a maga romlottságával állatiasságot olt az érintetlen vidéki világba. Az alkotás realista jellegét erősíti az elmondottakon túl, hogy a történet jellemzően az időrendi sorrendet betartva építkezik. A visszatekintő részek, amelyek a gyerekkori borzalmakat ábrázolják, úgy simulnak be észrevétlenül a filmbe, hogy a jelenkor lélektani rezdüléseit és a főszereplő viselkedését segítsenek megérteni.

A bűn világában mozgó valószerű alkotás természetesen számos etikai kérdést is felvet, amely tovább gazdagítja a film értékeinek palettáját. Vajon jogos-e, hogy a fiúk is szenvedjenek apáik bűneiért, ahogyan a kis Jacky sérelmeiért sem lehetett tisztességes úton elégtételt venni, amiért az idősebb Vanmarsenille zsarolható volt. Szabad-e egy apának hallgatásra kényszerítenie a fiát, ha az tanúskodna a barátja támadója ellen, ugyanakkor veszélybe sodorná vele önmagát és családját? A film karakterét erősen meghatározza, hogy lassú tempójával sok hasonló kérdés kapcsán hív meg bennünket arra, hogy elgondolkodjunk.

A Bikanyakkal szemben – amennyiben saját célkitűzései szerint ítéljük meg az alkotást – elsőként az a kritika fogalmazható meg, hogy a sorstragédia bizonyos elemei alkalmasak lehetnek arra, hogy a bűnügyi műfajt elhomályosítsák. Utóbbi ráadásul eleve nehezen pontosítható, mivel a filmben egyszerre tárul fel az elkövetők világa és a nyomozók munkája. A vásznon jellemzően azt látjuk, hogy a rendőrség miként reagál arra, amit mi már megtudtunk, így a Bikanyak műfaji szempontból közelebb állhat a gengszterfilmekhez, mint a krimikhez. A valódi gond mégis az, hogy a sokkoló gyerekkori jelenetek zsigeri hatása alkalmas lehet arra, hogy miattuk zárójelbe tegyük a jelenben kibontakozó történet elemeit. Összejön-e az üzlet? Ki ölte meg a nyomozót? Akár érdektelennek is tekinthetjük mindezt.

További kritika lehet a Bikanyakkal szemben, hogy érzelmileg nemcsak az említett visszatekintő részek kapcsán, hanem folyamatosan rendkívül megterhelő, ami azonban sokszor öncélúnak hat. A bűn, az erőszak és az abnormális szexualitás minduntalan felvillanó és egymással kölcsönhatásba lépő elemei képesek lehetnek elidegeníteni a befogadót. Mindez pedig ellentmond annak, hogy a film reális módon igyekszik ábrázolni közegét és a főszereplő lelki világát.

A Bikanyak összességében egy olyan alkotás, amely kimondottan magasra helyezte önmaga számára a lécet, és nem verte le azt. Felfest számunkra egy közeli, de ismeretlen világot, és benne egy tragikus, ugyanakkor szánalmat nem érdemlő figurát. A hibái miatt ugyanakkor csak azok élvezhetik a filmet, akik érzelmileg hajlandóak maguk is valamelyest sérülni.

Bikanyak (Rundskop / Bullhead)
Rendezte: Michael R. Roskam
Színes, feliratos, belga krimi, 2011.