Remegő kézzel tartott fegyver – Kritika a Lőpor turmix című filmről

Posztmodern műfajkavalkádot összeütni 2021-ben unalmas rutinnak tűnhet, pusztán csilivili alkotóelemeket a nagybetűs Coolság jegyében egymás mellé rendelni korántsem nagy kunszt, Navot Papushado mégis úgy véli, ennyi bőven elég a szórakozáshoz. Részben igaza van: a Lőpor turmix viszonylag koherens jelenetekből áll, ordító hibákkal sem okoz fejfájást, de hiányzik belőle az, ami kultstátuszba repítette a hiperstilizált távol-keleti akcióbaletteket.

Vizuálisan nem érheti szó a ház elejét, a cselekmény belső logikája azonban, épüljön fel bármekkora klisékből, többször csorbát szenved.

A film sztorija papírvékony, és úgy tűnik, ebből néha előny kovácsolható. A bérgyilkosok kötelékében nevelkedett, a Cégnek megbízásokat teljesítő Sam rutinosan osztja a halált, majd egyik áldozata dicstelen lepuffantása után magához veszi annak elárvult kislányát, hogy együtt forduljanak a galád megbízók ellen. Így tehát anya-lánya kapcsolaton, mester-tanítvány reláción nyugszik a Lőpor turmix. Emelkedett melodrámai pillanatait a heroic bloodshed (hősies vérontás) jegyében a címbéli italt szürcsölgető Sam és az ő anyja, Scarlet közös pillanatai alapozzák meg, akik később egy nyolcéves kislánnyal, Emilyvel borulnak össze a töltényzivatarban. Papushado dicséretére váljon, hogy több akciójelenetet öltöztet burleszk köntösbe, így a mutatványok néha retinába égő momentumokat eredményeznek. Például a kórházfolyosón lezavart, nevetőgázzal és csonttörésekkel leépített gyilkostrió és a zsibbadt karú hősnő közötti összecsapás egészen fantasztikus. Kevésbé örömteli, mikor rendezőnk ügyet sem vet a koreográfiára, szereplődinamikára, drámaiságra, és hanyag, például a Baby Blue-ra montírozott klipfüzérként tálal több lövöldözést: a fordulatok erőtlenek, a figurák halála súlytalan, a tétek nem léteznek, csupán ezek paródiái maradnak fenn.

John Woo és Sergio Leone-idézetekben dúskáló akció-vígjátékában Papushado ügyesen helyez el neonfeliratokat, és illeszt be gyors vágásokat. Az anyaság dilemmakörére, valamint a patriarchális bérgyilkos-társadalommal leszámoló feminista gyilkosnőkre reflektáló érzelmes szcénák már-már könnyeket csalnak a szemünkbe, ám nem ezek a jelenetek vannak túlsúlyban.

A Lőpor turmix jobbára stílusbemutatónak hat.

Itt egy, A bérgyilkosra, valamint a Nikitára és a Leon, a profira hajazó formai megoldás, ott egy hősies vérontásdarabokból rémlő, táncsszerűen felépített, harcművészeti mozikból ugyancsak merítő kikacsintás, amott egy bowlingpályás, spagettiwesternekre utaló kézitusa az Egy maréknyi dollárért főtémájával. (Mindezek mellett a rendező lelkesen emlegeti Hitchcock, Kurosawa vagy Ang Lee befolyását, de lelkesedése nem pótolja véleményes szaktudását.) Pusztán egymástól függetlenül üzemelő, de az összképbe visítva, netán annyira sem illő epizódok halmozódnak. A Lőpor turmix így csak félsiker, humora, figurái ideig-óráig tartanak ki, az üdvösséghez azonban kevés a fegyvert ragadó könyvtárosnők, Sam és Emily nexusa.

Girls with guns alműfajba tagozódó, vagyis aktív, tetterős nőket felvonultató durrogtatásódaként ugyan villanthatna újat Papushado zsánerkavalkádja, de a Lőpor turmix újfent beéri a panelekkel. A rendező az Angela Bassett és Michelle Yeoh játszotta matrónákat egydimenziós ismertetőjegyekkel vagy különleges képességekkel azonosítja, valódi jellemekről azonban nem beszélhetünk. Szemkápráztató nézni egy-egy lassítást, kellemes hallgatni a Bassett karakteréhez rendelt, olykor ironikusan családbaráttá formált dörgedelmeket, de a Jackie Chan mellett edződött Yeoh láncos bunyói is jól működnek.

A szemeket pásztázó közelik, valamint az izzó-fülledt, operai beállítások azonban az esetek többségében pózként csengenek le, és óhatatlanul maguk alá temetik a könnyező, vérző, küzdő héroszokat.

A Lőpor turmix létjogosultságát innen nézve leginkább a John Wick-trilógia sikerén való csüngés adja: Papushado a Könyvtárosok révén egy Continental Hotelre rímelő, zárt bérgyilkosvilágot épít fel, amelyet annak rendje és módja szerint egzotikussá formál. Az összes snitt halálosan laza és színpompás, de a legnagyobb sírás-rívás közepette sem jutnak ránk olyan hősök, akik felvennék a versenyt Bruce Lee félisteniségével, Chow Yun-Fat úriember-karizmájával vagy akár Keanu Reeves bulldózerattitűdjével. Ráadásul a főhős Samet alakító Karen Gillan néha háttérbe is szorul idősebb partnernői mögött, így a Lőpor turmix csupán kiféle mutatja vonzónak a hongkongi akciófilmek eszköztárát, belülről többször kong az ürességtől.

Az izraeli származású Papushado nyugati érzéketlenséggel, pökhendiséggel gyártott iparosmunkát tett le az asztalra. Csak összekulcsolt kézzel reménykedhetünk, hogy a rendező visszatalál önmagához, és Izraelben kompetensen vezényli le az 1946-ban, britek által megszállt Palesztinában játszódó, játékosan falafelwesternnek becézett Once Upon a Time in Palestine-t.

A film adatlapja a MAFAB-on