© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Magányban osztozók
Természetes Vészek Kollektíva: Aura
Zavarba ejtő pillanat, mikor a fehér kosztümös nők között fekete zakójában megáll a szakállas író, de nagyon erős szimbolikus jelentéssel bír. Az álom képei közt megjelenik az ember. Az, aki ezt az egészet alkotta. Nélküle nem lenne senki sem a ketrecen belül, sem azon kívül. Nélküle nem lenne magány.
Február 8-án a Trafóban utoljára részesülhetett a közönség abban az élményben, amelyet a Természetes Vészek Kollektíva Aura című előadása nyújt. A divatszínház a Bőr-Hártya és a Por-Hüvely folytatásának tekinthető, bár a szöveg immár jelentősebb szereppel bír, mint az előbbiek esetében.
Belépni az előadásra olyan, mintha egy múzeum terébe érkeznénk. Ezúttal azonban a kiállítás tárgya eltér a megszokottól. Mintha mindnyájan saját életünket járnánk körbe. Egymást kerülgetve keressük a megfelelő nézőpontot, ahonnan egyszerre minden látható. Senki sem szeretne lemaradni egyetlen mozzanatról sem.
Ám ez sajnos elkerülhetetlen. Akárcsak való életünkben.
A félsötét teremben három emelvény határolja a játékteret. Egyrészt az előadókét (Nagy Andrea, Kántor Katalin és Blaskó Borbála), akik végig a két négyzetméternél nem nagyobb színpadokon táncolnak. Másrészt pedig a közönségét, akik egész idő alatt az emelvények vonzásterében mozognak.
S mik is ezek a fátyollal fedett kisszínpadok? Talán egy-egy keretek közé zárt élet terei. Olyan életeké, amelyek addig terjednek, míg a fátyol engedi. Az pedig lehet baldachin a szülőágy felett, vagy halotti lepel a síron. Ezzel tehát nemcsak a színpadot, hanem egy teljes életet is lefednek.
Az előadás meghatározó színe a fehér. Az aurafényképek értelmezésében pedig a fehér szín tisztaságot, igazságot jelent. Ez nagyjából egyezik azzal, amit a színszimbolikából ismerünk. Ugyanakkor ezoterikus értelemben minden más szín, minden érzék és érzés egységét is jelenti. Így ebben a tisztaságban benne értendő mindannak a káosznak az igazsága is, amelyet egyébként az élet jelenthet.
Ez jelenik meg a látványban, ami Szűcs Edit és Árvai György munkája, illetve a szorosan hozzá tartozó jelmezekben (Szűcs Edit) is. Ezek szépsége leginkább a formák önkényességében ragadható meg. Abban, ahogy ezek a formák különböző helyzetekben különbözőképpen működhetnek (ugyanaz a domborulat csigaház vagy egy várandós nő hasa is lehet), miközben nem ezek alkalmazkodnak az emberhez, hanem pont fordítva.
Ugyanúgy, ahogy ebben az ötven percben mindenhez az ember látszik illeszkedni.
A táncosok mozdulatai, viselkedése nemcsak a jelmezek által behatároltak. A kicsi, elkerített térhez, s az ott fel-felbukkanó kellékek sajátosságaihoz szintén alkalmazkodniuk kell. Ezek a körülmények már önmagukban nyomasztóan hatnak, s a sminkkel (Matis Edit) és a hajjal (Kenyeres Attila) együtt egyenesen rémálomba illő az összhatás. A lidérces hangulat, amelyet a közönség Bodza W. Mihály zörej-zenéjébe vegyülő morajlása már az első pillanattól kezdve megalapoz, csak fokozódik a táncosnők külleme s a mozgásuk nyomán.
A vizuális és akusztikus elemek együttese olykor már-már a giccs határát is átlépi, ezzel is erősítve az álomszerűséget. De miről is szól ez az álom? Mitől válik rémálommá?
„Mindenki szólózik!” – olvashatjuk a színlapon, s ez nemcsak a szereplőkre vonatkozik, hanem a közönségre is. Úgy járunk körbe, mint akiknek elengedték a kezét – egyedül kell megtalálnunk a helyünket. Keringünk, keressük magunk számára a megfelelő pontot a térben. Olyan ez, mint sok-sok individuum útkeresése. Egyedül, magányosan kell megtennünk, hiába vagyunk itt egyszerre többen. A magány rejlik a fenti kitételben. Az az állapot, amely az ember teljes létét meghatározza, s amely – éppen ezért – az egész előadást végigkíséri.
Schein Gábor és Tóth Krisztina szövegtöredékeiben – amelyek az előadás szóbeli tartalmát adják – is visszatérő motívum a magány. A monológok és a mozgás szoros kapcsolatban állnak egymással, s egyenrangúaknak tekinthetők, habár a szöveg sajnos olykor kevéssé érthető, mert nem hangosabb, mint a zene, amely olykor elnyel egy-egy szót. Ugyanakkor, ezt a technikai problémát leszámítva, az előadás különböző összetevői jól működnek együtt, szoros egységet alkotnak.
Az egységesség abban is tetten érhető, hogy három nő mozogja át a szöveget, amit szintén egy női hang közöl (Kovács Martina). Ehhez az egy hanghoz tartozik mindhárom test.
Ezt a szabályosságot mindössze egyetlen mozzanat töri meg. Az, amikor a tér közepén, a fények metszéspontjában állva Schein Gábor elkezdi felolvasni a szöveget az elejétől: „Úgy képzelem őket, mint iszonyú levegőtlenségben egymás mellett álló testeket”.
Zavarba ejtő pillanat, mikor a fehér kosztümös nők között fekete zakójában megáll a szakállas író, de nagyon erős szimbolikus jelentéssel bír. Az álom képei közt megjelenik az ember. Az, aki ezt az egészet alkotta. Nélküle nem lenne senki sem a ketrecen belül, sem azon kívül. Nélküle nem lenne magány.
Természetes Vészek Kollektíva: Aura
Produkciós vezető: Kulcsár Viktória
Budapest, Trafó, 2012. február 8.
Belépni az előadásra olyan, mintha egy múzeum terébe érkeznénk. Ezúttal azonban a kiállítás tárgya eltér a megszokottól. Mintha mindnyájan saját életünket járnánk körbe. Egymást kerülgetve keressük a megfelelő nézőpontot, ahonnan egyszerre minden látható. Senki sem szeretne lemaradni egyetlen mozzanatról sem.
Ám ez sajnos elkerülhetetlen. Akárcsak való életünkben.
A félsötét teremben három emelvény határolja a játékteret. Egyrészt az előadókét (Nagy Andrea, Kántor Katalin és Blaskó Borbála), akik végig a két négyzetméternél nem nagyobb színpadokon táncolnak. Másrészt pedig a közönségét, akik egész idő alatt az emelvények vonzásterében mozognak.
S mik is ezek a fátyollal fedett kisszínpadok? Talán egy-egy keretek közé zárt élet terei. Olyan életeké, amelyek addig terjednek, míg a fátyol engedi. Az pedig lehet baldachin a szülőágy felett, vagy halotti lepel a síron. Ezzel tehát nemcsak a színpadot, hanem egy teljes életet is lefednek.
Az előadás meghatározó színe a fehér. Az aurafényképek értelmezésében pedig a fehér szín tisztaságot, igazságot jelent. Ez nagyjából egyezik azzal, amit a színszimbolikából ismerünk. Ugyanakkor ezoterikus értelemben minden más szín, minden érzék és érzés egységét is jelenti. Így ebben a tisztaságban benne értendő mindannak a káosznak az igazsága is, amelyet egyébként az élet jelenthet.
Ez jelenik meg a látványban, ami Szűcs Edit és Árvai György munkája, illetve a szorosan hozzá tartozó jelmezekben (Szűcs Edit) is. Ezek szépsége leginkább a formák önkényességében ragadható meg. Abban, ahogy ezek a formák különböző helyzetekben különbözőképpen működhetnek (ugyanaz a domborulat csigaház vagy egy várandós nő hasa is lehet), miközben nem ezek alkalmazkodnak az emberhez, hanem pont fordítva.
Ugyanúgy, ahogy ebben az ötven percben mindenhez az ember látszik illeszkedni.
A táncosok mozdulatai, viselkedése nemcsak a jelmezek által behatároltak. A kicsi, elkerített térhez, s az ott fel-felbukkanó kellékek sajátosságaihoz szintén alkalmazkodniuk kell. Ezek a körülmények már önmagukban nyomasztóan hatnak, s a sminkkel (Matis Edit) és a hajjal (Kenyeres Attila) együtt egyenesen rémálomba illő az összhatás. A lidérces hangulat, amelyet a közönség Bodza W. Mihály zörej-zenéjébe vegyülő morajlása már az első pillanattól kezdve megalapoz, csak fokozódik a táncosnők külleme s a mozgásuk nyomán.
A vizuális és akusztikus elemek együttese olykor már-már a giccs határát is átlépi, ezzel is erősítve az álomszerűséget. De miről is szól ez az álom? Mitől válik rémálommá?
„Mindenki szólózik!” – olvashatjuk a színlapon, s ez nemcsak a szereplőkre vonatkozik, hanem a közönségre is. Úgy járunk körbe, mint akiknek elengedték a kezét – egyedül kell megtalálnunk a helyünket. Keringünk, keressük magunk számára a megfelelő pontot a térben. Olyan ez, mint sok-sok individuum útkeresése. Egyedül, magányosan kell megtennünk, hiába vagyunk itt egyszerre többen. A magány rejlik a fenti kitételben. Az az állapot, amely az ember teljes létét meghatározza, s amely – éppen ezért – az egész előadást végigkíséri.
Schein Gábor és Tóth Krisztina szövegtöredékeiben – amelyek az előadás szóbeli tartalmát adják – is visszatérő motívum a magány. A monológok és a mozgás szoros kapcsolatban állnak egymással, s egyenrangúaknak tekinthetők, habár a szöveg sajnos olykor kevéssé érthető, mert nem hangosabb, mint a zene, amely olykor elnyel egy-egy szót. Ugyanakkor, ezt a technikai problémát leszámítva, az előadás különböző összetevői jól működnek együtt, szoros egységet alkotnak.
Az egységesség abban is tetten érhető, hogy három nő mozogja át a szöveget, amit szintén egy női hang közöl (Kovács Martina). Ehhez az egy hanghoz tartozik mindhárom test.
Ezt a szabályosságot mindössze egyetlen mozzanat töri meg. Az, amikor a tér közepén, a fények metszéspontjában állva Schein Gábor elkezdi felolvasni a szöveget az elejétől: „Úgy képzelem őket, mint iszonyú levegőtlenségben egymás mellett álló testeket”.
Zavarba ejtő pillanat, mikor a fehér kosztümös nők között fekete zakójában megáll a szakállas író, de nagyon erős szimbolikus jelentéssel bír. Az álom képei közt megjelenik az ember. Az, aki ezt az egészet alkotta. Nélküle nem lenne senki sem a ketrecen belül, sem azon kívül. Nélküle nem lenne magány.
Természetes Vészek Kollektíva: Aura
Produkciós vezető: Kulcsár Viktória
Budapest, Trafó, 2012. február 8.
