A szabadság elviselhetetlen könnyűsége – Kritika Borcsa Imola Magnebéhat című kötetéről

Ahogyan arra a Mesék az ezüskorból című kritikájában Hegedűs Ágnes is rámutat, „1989 óta sokan, sokféleképpen megírták már a kommunista Románia mindennapjait, csak néhány szerző közülük: Herta Müller, Bodor Ádám, Tompa Andrea, Dragomán György, Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond”, de rengeteg román írót is idesorolhatnánk. Közben a rendszerváltás óta felnőtt egy egész generáció, amely közvetlenül nem élte meg a diktatúra hétköznapjait, de utószelének pora vastagon rakódott rá a mindennapjaira. Bár a kommunizmust csupán történetekből ismeri, itt maradtak a kihalt gyárak, rideg paneltömbök, brutalista emlékművek stb., valamint az örökölt szorongások és berögződések. Ilyen volt a kilencvenes évek: az államszocializmus hőlégballonjai rendre ereszkedni kezdtek, és ahogyan Elvira néni elbeszélése is rávilágít A lázadás című novellában, a sok Lepácsek Pista a „textilgyárat vezette, a kommunizmusból belé egyenest a csődbe”. Szükséges ennek a second hand kommunizmustapasztalatnak az elbeszélése, Borcsa Imola pedig egész jól veszi az akadályokat.

A Magnebéhat minden novellája – az utolsó kivételével – keretes szerkezetű. A gyógyszerésznő és a takarítónő beszélgetnek, pontosabban pletykálnak a város viselt dolgairól.

Többnyire a takarítónő meséli az elmúlt fél évszázad forgatagos eseményeit, a szót mindössze egyetlen novella erejéig veszi át a gyógyszerésznő.

A kötet vékonyka, összesen tíz novellát tartalmaz, ez a szám pedig jó arányérzékre vall, mivel ez az elbeszélői technika hosszú távon könnyen kifulladhat. A novellák közötti kapcsolódási és átjárási pontok, illetve a visszatérő szereplők ugyan arra késztetnek, hogy a könyvet kisregényként olvassuk, de amíg az egyes szövegek gyönyörűen örvénylenek és rántanak magukba, a teljes kötet nem szerveződik egy összefüggő narratív egészbe.

Borcsa elbeszélésmódja leginkább az Őfelsége pincére voltam stílusát idézi az egymásból nyíló mondatok és történetek révén. Viszont míg Hrabalnál magát a narrátort ismerjük meg egyre közelebbről minden egyes adalék által, és fontos az elbeszélő személye is, addig a Magnebéhat novelláinak a kerete sokkal esetlegesebb: Elvira néni és a gyógyszerésznő közötti dinamika ugyanígy kialakulhatna, mondjuk, egy áruházi pénztáros és egy biztonsági őr, egy szállodai recepciós és egy vendég között is. Viszont itt a keretszereplők közötti kémia kiválóan működik, ez pedig komoly prózaírói adottságra és rutinra utal.

Igaza van Biró Mónika Anitának, amikor egyfajta beavatási rituáléként értelmezi a folyamatot, minek következtében a beszélgetések révén a gyógyszerésznő fokozatosan a kisvárosi közösség részévé válik. Bár ennek a lehetősége valóban végig ott lebeg a könyvben, végül mégsem valósul meg a tényleges karakterfejlődés, ami némi hiányérzetet okoz. Ezt azonban bőven kompenzálja az üdítő, igényes humor, az árnyalt szereplők, a helyzetkomikum, a nyelvi játékok és a különböző regiszterek egymásba ékelődése.

Az első novella első mondatában elhangzik a kulcsmondat a takarítónő szájából: „Nem vagyok én pletykás gyógyszerésznő” – mondja, aztán végigpletykálja az egész kötetet. Azáltal, hogy már az első mondat hazugság, a kötet minden egyes mondatára gyanú telepedik: mi az, amit tényleg el lehet hinni? Ahogyan fokozódik a bizonytalanságérzet, a miről, a mit és a hogyan kérdésköre kerül előtérbe. A nyelvhasználat telitalálat: Borcsa Imola nem görcsöl rá, hogy minden harmadik kifejezés regionalizmus legyen, így nem érezzük úgy, hogy egy tájnyelvi szótárt lapozunk. Életszagú, lüktető, ízes beszéd dolgozik a novellákban, ami mentes a maníroktól. Gyakran játékba hozza az érzékszerveket, látni, hallani, szagolni, tapintani lehet a történeteket: „Ahogy Tubák körülnézett, elsápadt, aztán meg elveresedett, mint a pulykakakas, s elkezdett torkaszakadtából üvölteni, hogy ilyen tyúkeszű fehérnépet még nem hordott a hátán a föld, vagy lehet, hogy nem is bolond, hanem egy elvetemült szajha, aki csúffá akarja őt tenni, meg akarja öletni, hát hogy gondolta, hogy kék műrózsával aggatja teli a bokrokat?” (Májusi rózsa)

Nem csupán a pletykálás nyelvezete, de a témaválasztás is árulkodik az adott közösség mentaliltásáról: az, hogy mi számít kellőképpen különlegesnek ahhoz, hogy pletyka tárgya lehessen, jelzi, hogy melyek azok a témák, gondolkodásmódok, viselkedésformák, amik elütnek a helyi normáktól.

Így voltaképp egy negatívot látni a helyi értékrendszerről, amiből már le lehet követni az adott közösség viszonyulását saját magához és a rajta kívülállókhoz egyaránt.

Nincs leszögezve, hogy pontosan melyik erdélyi településen kavarognak a történetek, de nem is az a fontos, hiszen – néhány románból magyarított kifejezést leszámítva – ezek az élmények, ezek a dinamikák szinte pontosan ugyanúgy jelen vannak a keleti blokk bármely kisvárosában.

Az, hogy a holland egy „lehetetlen nyelv”, mert „azok annyit mind hörögnek, csoda, hogy vért nem köpik az összes” (Naplemente), vagy hogy a némettanár (gúny)neve Gutentag Gyuszi, mindenképp sejteti, hogy a közösség idegenkedik a másságtól, és a nyelvtudás sem számít náluk erénynek. De a nők szociális helyzetéről, a társadalmi hierarchiákról és az általános közérzetről is képet kapunk. Minden pletyka mikrotörténetekből tevődik össze, amelyek a felszínen humorosak, ugyanakkor történelmi regressziók szimptómái. Például Elvira néni szomszédasszonya, Eta számára „nehéz volt az átállás. Nem is nehéz, kínkeserves, így mondja.” (A lázadás) Eta háromszor is eláztatja a szomszédokat, mert nincs hozzászokva, hogy ha megengedi, akkor bármeddig folyik a víz a csapból. Senki nincs hozzászokva a lehetőségekhez. A szabadságra és reményre kiéhezett lakosságon pedig lelkifurdalás nélkül lakmároztak a mindenféle új reményt hirdető, kétes alakok, csinált politikusok, csodadoktorok.

Borcsa novelláinak erénye olykor a hátránya is: legtöbb mikrotörténet önmagában erős, ismerős és pont emiatt átérezhető, viszont amikor egy csavaros pletykafolyamba már a harmadik mellékszál szűrődik be, akkor ezek elkezdik kioltani egymást. Nem marad elég terük érvényesülni, emiatt csorbul a fókusz, és kidob magából a szöveg. Ugyanez a helyzet a nevekkel is: a valószerűség látszatát kelti a rengeteg személynév, viszont egy idő után a halmozás miatt helyenként túlságosan nehezítik a megértést.

Persze érdemes túllépni ezeken az elbizonytalanító részeken, mert közben olyan pontos mondatokra találni, amelyek találóan summázzák az elmúlt harminc év közhangulatát. Ilyen az, amikor a városban elveszik a vizet, Nyágulyék pedig pánikolni kezdenek, hogy mit szólnak majd a holland vendégeik, de azok „viszont még élvezték is, hogy például milyen romantikus hajmosáshoz csőrös edényből tölteni egymás fejire a vizet. Na, gondoltam, láttatok volna ti elég romantikát a kommunizmusban!” (Naplemente)

Az utolsó novella egyes szám harmadik személyű panoráma a városról és a szereplőkről, mintha egy drón kamerájával néznénk végig rajtuk. Ugyanakkor ez az európai álom utáni kisvárosi várakozás allegóriája: mesterien fokozza a feszültséget, nem tudni, hogy horrorra vagy varázslatra készüljünk, amikor ideér a távolban gomolygó titokzatos felhő.

Borcsa Imola első kötete nem hibátlan, mégis izgalmas és érzékeny látlelet – abszurditásában is rendkívül otthonos világokat mutat be.

Ráadásul humorérzéke és nyelvi kreativitása mögött egy kiváló mesélő áll, ami meglehetősen ritka. Úgyhogy érdemes figyelni, merre alakul tovább ez a pálya.