Intézem, gróf úr! – kritika Darvasi László Magyar sellő című regényéről

A kijelentés, miszerint Darvasi László új kötete a hatalomról szól, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A bemutatott hatalmi technikák az ábrázolt kor és térség sajátosságaiként értelmezendők? A szöveg esetleg egy allegorikus olvasat kialakítására bátorít, a leírtakat saját jelenünkre kell vonatkoztatnunk? Vagy a regény a hatalomgyakorlás tértől és időtől független, általános jellemzésére vállalkozik? Ám egy negyedik értelmezői szempont tűnik a legizgalmasabbnak, amely a hatalom témáját a Darvasi-próza elbeszélői pozíciójára vonatkoztatja.

A Magyar sellő világa se térben, se időben nem olyan konkrét, mint Darvasi más történelmi regényei. Teljességében hiányoznak az évszámok, az ismert történelmi események – annál többet, hogy valahol a 19. század első felében járunk egy német kisvárosban, nem tudunk meg.

Míg A könnymutatványosok legendájában és a Virágzabálókban gyümölcsözőnek tűnt az a megközelítés, hogy a múlt eseményeit (például Buda visszafoglalását vagy a ’48-as szabadságharcot) a jelen felől, és fordítva: a jelent a múlt felől értelmezzük, addig a Magyar sellő ben a hasonló erőfeszítések meddőnek bizonyulnak. A hatalom témakörében is csak olyan általános – és abszolút nem kielégítő – megállapításokat tehetünk, mint hogy „ilyenek voltak az erőviszonyok a romantika idején egy német kisvárosban”. A legélesebben talán akkor látszik a kontraszt Darvasi korábbi történelmi regényei és a Magyar sellő között, ha az utóbbit a Taligással hasonlítjuk össze. Mindkét mű a kisember és a hatalom birtokosainak a relációját térképezi fel, de a Taligásban ez egy adott történelmi eseményhez, az 1728-as szegedi boszorkányperekhez kötődik. Talán ebből következik, hogy a hatalom motivációi is kézzelfoghatóbbak, mint a Magyar sellőben: a város vezetői Szegeden bűnbakkereséssel válaszolnak a természeti csapást követő társadalmi feszültségre, de mindeközben saját gyarapodásukat is szem előtt tartják, egy tehetős gazdát állítanak a koncepciós perek középpontjába. Ezzel szemben a Magyar sellő legfelső hatalomgyakorlója, a gróf úr többnyire csak azért hatalmaskodik mások felett, hogy demonstrálja a hatalmát. Előfordul az is, hogy megkívánja és magához rendeli valamelyik alattvalója asszonyát, vagy az engedetlenséget torolja meg, de amikor például Jonast, a szénégetőt arra utasítja, hogy egyenesítsen ki egy jegenyefát, vagy Nacht kovácstól azt várja, hogy nyalja ki a seggét, a mélyebb motivációk nehezen felfejthetők. Ebből a szempontból a címadó magyar sellő sorsa is szimbolikus: nem tudjuk, pontosan mire kell a grófnak, és az sem érthető, hogy miután az elszökött sellőt időt és energiát nem sajnálva megtalálják, miért ölik meg egyből.

Voltaképpen ez az a vonása a gróf úrnak, amely a Darvasi-prózában leginkább más elbeszélőkkel rokonítja. A Virágzabálók, a Taligás, különösen pedig A könnymutatványosok legendájának narrátorai furcsa játékot űznek az olvasóval: egymást követő eseményekről számolnak be, de a szereplők motivációit és következtetéseit rendre elhallgatják. A könnymutatványosok legendájában Absolon úr az egyik estét még együtt tölti szeretőjével, Rudicával, másnap viszont a hajánál fogva vonszolja az udvarra, megkorbácsolja, majd a szolgákkal agyonvereti. Csak találgathatunk, miért. Még megragadhatóbb az elhallgatásnak ez az alakzata az Ibrahim janicsárkapitány és Achmet pasa közti párbeszédben:

„– Láttatok-e németet, Ibrahim?

– Azt nem, uram – mosolyog amaz.

– Hanem akkor mit láttatok?

– Egy szekeret láttunk, uram.

– Miféle szekeret láttatok, Ibrahim?

– Olyan átlagosat, uram.

– Tudod-e, Ibrahim, hogy nagyon fáj a fejem?

– Csak a szekér ponyvája volt különös, uram.

– Annyira fáj, hogy valaki más fején kell bosszút állnom.

– Könny volt a szekér ponyvájára festve, uram.

– Te mondd meg, Ibrahim, kinek a feje legyen az!

– Öt csavargó utazott benne, uram, nem veszélyesek. […]

– Nos? – kérdezi újra a pasa. Ibrahim Galaburdi kurtán fölnevet. A pasa kedvetlenül fordítja el a fejét, de bólint. – Jól van, Ibrahim, legyen, ahogy te akarod. Legyen úgy.

És Ibrahim Galaburdi délutáni ellenőrző útjára indul, éppen kilovagol a vár kapuján, amikor Kergiznek, az albán fürdősfiúnak a fejét a kivégzőhelyen egyetlen suhintással lecsapják, és a vár emésztőgödrébe rúgják.”

Idézhetnénk még szöveghelyeket, de talán ez a két példa is jól szemlélteti a Darvasi-univerzum egyik alapélményét: azokat a narrációs üres helyeket, amelyeket az olvasónak kell kitölteni. Azonban bármilyen érzékeny olvasói is vagyunk ezeknek a szövegeknek, a megértésnek sosem juthatunk el arra a szintjére, ahol megszűnne a szereplői mozgatórugók, célok, következtetések hozzáférhetetlenségéből fakadó feszültség. Egyszerűbben fogalmazva: kellemetlen és kiszolgáltatott érzés Darvasi prózáját olvasni, mégsem biztos, hogy ki tudunk törni a bűvköréből.

Innen nézve a Magyar sellő koncentráltabban és nagyobb dózisban adagolja azt, ami már a korábbi kötetekben is tetten érhető volt – hogy ez orvosság vagy méreg, azt döntse el ki-ki maga. A könyv valójában elbeszélői ars poetica: egy, a korábbi regényekben is felfedezhető narrációs technikát tesz meg világ- és szövegszervező elvvé. Ha tehát valamilyen hatalomról érdekeset tud mondani, akkor az éppen a Darvasi-próza elbeszélőinek a hatalma – az a hatalom, amely arra késztet, hogy próbáljuk kitölteni az üres helyeket, de folyamatosan figyelmeztet ennek lehetetlenségére is. A gróf és az alattvalói, az úr és a szolga viszonya legelemibb szinten az elbeszélő és az olvasó függvényében képződik meg. A szövegben ennek metaforikus kifejezése, az (egyik) intéző, Henrik sorsa: „A gróf úr árnyalt következtetésit Henrik intéző eléggé behatóan ismerte. Találkozott az okfejtésekkel, mint akármely esti mesékkel, fabulákkal, szállongó rémhírekkel. Meghallgatta őket tisztelettel, álldogált egy nagyra nőtt hársfa lombozata alatt, a repkénnyel befutott kőfal mellett, vizelnie kellett, melege volt, marta az izzadság, rosszra gondolt, szart az egész baromságra, de hallgatott bölcsen, értését mosolygó fejbólintással nyugtázta.” Ez a tudásba vetett hit, a magabiztosság azonban egy oldallal később teljesen szertefoszlik: hiába gondolja Henrik, hogy jól ismeri a gróf gondolatait, akaratát, vágyait, a kastély előtti placcon megkövezik.

Az elbeszélői hatalomnak egy másik – talán még látványosabb – megnyilvánulása az, ahogyan a világ történéseit az elbeszélő esztétikus formába önti.

Magukhoz a képzelt világ eseményeihez természetesen nem férünk hozzá közvetlenül, de a szöveg több dőlttel szedett részét is úgy értelmezhetjük, mint elsődleges, a narrátor által meg nem szűrt szereplői megnyilatkozásokat. Ezek a megszólalások merőben eltérnek a narrátori szólamtól: „[H]atározottan, de egyáltalán nem nyersen szólt tehát Henrik intéző úr, hogy hé-hó, a teringettét, várjon csak, maradjon nyugton a tisztelt asszonyság, nem lehet olyan sürgős teendő, ami ne várhatna még, és mert ő még különben sem fejezte be, beszélek még, nagyon tisztelt asszonyom, a picsába.”; „Éspedig tétovázás nélkül, mosolygott Henrik úr. Akár már ma. / Ennyire sietős lenne? / Nem sietős, inkább ajánlatos. / És mi lesz, ha nem teszi. / Pofán lesz verve Jakab, szét lesz verve a kibaszott, okoskodó, folyton kérdező kurva feje , bólintott Henrik úr.”

Ha bármilyen valóságreferencia felől közelítünk Darvasi kötetéhez, a nyers és durva szöveghelyek finomítását túlesztétizálásként, művészi eszképizmusként foghatjuk fel – a hatalom mechanizmusainak leírását megfoghatatlannak, túl általánosnak találhatjuk. A Darvasi-próza felől viszont mindezek az elbeszélői hatalomról tett hitvallásként értelmezhetők, a Magyar sellő pedig egy kiterjedt és összetett életmű összegzéseként olvasható.