Jó helyen, jó időben a szentendrei Majd máskor, majd máshol című kiállításon

Idén negyedik alkalommal kapott helyet a MANK ÚjMűhely Galériájában a kortárs képzőművészetet, építészetet és ékszereket bemutató kiállítás. A tárlat sokat sejtető címe, a Majd máskor, majd máshol mintha egy másik idődimenzióban és helyszínen rendezett jövendőbeli kiállításról szólna. Ám a szentendrei főtéren az egykori szerb kereskedő házába betérve meg kell bizonyosodnunk róla, hogy jó helyen, jó időben járunk. A tér és idő kontextusában elhelyezett kiállítást a képzőművészet, a design és az építészet hármassága határozza meg. Azzal, hogy a munkák párbeszédbe lépnek egymással, egy olyan kölcsönösség jön létre, amely újraértelmezi a három egymáshoz közel álló művészeti terület viszonyrendszerét. A tárlat teremtette összhangban Roskó Mária kurátor szerepe meghatározó, hiszen művészettörténészként, ékszertervezőként válogatta össze az egymásra rezonáló műveket. Az idei koncepció fontos része az ékszerek és képzőművészeti alkotások mögött rejlő építészeti összefüggések feltárása. Már negyedik éve láthatunk hasonló válogatást Roskó kurátori munkájával, az egymásmellettiség mégis frissen és újszerűen hat, hiszen kortárs ékszerekkel leginkább csak iparművészeti tárlatokon, designvásárokon találkozhatunk.

A kiállított munkák között több japán tematikájú és technikájú alkotást is találunk, amelyek a japános műveltségű kurátor választásait dicsérik.

A tárlat anyagának időbeli behatároltsága a koronavírus okozta karanténidőszak közelmúltja, tere pedig az ebből fakadó (sokszor kényszerű) otthonlét, valamint a pandémia miatt elnéptelenedett városok képe és az akár ezzel szembeállított, idealizált urbanisztikai helyek bemutatása. Emellett markánsan megjelenik a kényszerű otthoni létből való kiszakadás vágya és az eljövendő időszakok felé mutató különféle lehetőségek reménye. A négy képzőművész, Csizik Balázs, Kicsiny Márta, Asztalos Zsolt és Szabó Nelli elsősorban építészeti ihletettségű munkái a térhez és az időhöz egyaránt kötődnek. A kétszintes, egykori lakóház négy nagyobb termében jól rendezett tárlaton egymás mellé kerültek a bemutatott anyagot fő csomópontokba szervező képzőművészeti alkotások és az ezekkel dialógusba lépő esztétikus, illetve elidegenítő, talált tárgyakból építkező ékszerek.

Az első terem világát Csizik Balázs Synesthesia és Prima materia című, fotóalapú sorozatai határozzák meg. Munkáiban olyan konstruktivista vonásokat felmutató urbánus tereket dokumentál, amelyek csak a karanténidőszakban, a kényszerű lezárások idején készülhettek. A kihalt, elidegenített városi terekben feltűnő magányos alakok maszkot viselnek, és éppen az akkor engedélyezett tevékenységeiket végzik: kutyát sétáltatnak, bevásárolnak vagy babakocsit tologatnak. Az egynemű, szürkévé változtatott terekbe csempészett színes, absztrakt formák egyedivé teszik a már sokat látott, vírus miatt elnéptelenedett nagyvárosi fotókat, olyan újszerű hatásokat elérve, amelyekkel összefüggésbe hozhatjuk érzéseinket a valóságon túlival is. A tarka, gyűrött, fémes felületek mindig a remény szimbólumaiként tűnnek fel, sejtetve, hogy a kényszerű helyzetek egyszer véget érnek. A rideg, néptelen terek így kerülhetnek közelebb a befogadókhoz, hogy látványvilágukkal feldolgozhatóbbá tegyék a karanténhoz kötődő negatív élményeinket. Csizik építési törmelékből, betonból és fából készült, festett installációkat, objekteket is bemutat, amelyek az építészeti, urbánus terek matériáit idézik fel, ugyanakkor reflektálnak, együtt rezonálnak Horányi Kinga Quarantine set című, bilincsbe záró, hordhatatlan ékszereivel. A Covid első évi fő mottójának, a Stay at home! felszólításának eleget tévő, Ytong téglából készült „ékszerei” szinte rabként láncolnak otthonainkba. Freed from Quarantine Set című, Balaton-parton készült videoinstallációjában ezzel szemben már a karanténból való szabadulás lehetőségét mutatja fel elemenként lehulló, kövekből álló nyakláncával. Ikiiki elnevezésű sorozatának ékszerei a japán kultúrában gyökereznek, a cím jelentése: színes, élettel teli – a vibráló gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok a karantén utáni időszak felszabadultságaként értelmezhetők, noha azok még korábban, a „békeidőben” készültek. Kocsor Eszter Sára, Roskó Mária, Görgényi Gizella, Kreisz Janka, Marosi László és Lenzsér-Mezei Kata ékszerei is hol közvetlenebbül, hol lazábban reagálnak Csizik munkáira.

Az emeleti térben Kicsiny Márta olaszos ihletettségű, ideális városai elevenednek meg Cittá ideale című grafikai sorozatában. Papíralapú munkáiban olyan építészeti megoldásokat alkalmaz, amelyek a reneszánsz, emberléptékű kastélyok, lépcsők, tornyok, szobrok stílusát követik. Az elemenként szürkés-kékes tónusokkal megrajzolt részletek kiszínesedve teljes városképpé állnak össze a szinte egész falat beborító munkáján. Az épületek pilléreit alkotó, faragott kőtömböket szemlélve feltűnik, hogy azok nem csupán építészeti tereket ábrázolnak, hanem túlmutatva rajtuk emberi testekből épülnek fel, ami így többféle allúzió társítását teszi lehetővé. A karaktereket nélkülöző alakok antropomorf léptékűvé válnak, amelyek a város társadalmát felépítő, humánus szövetet szimbolizálják. Az arctalan tömeg mégsem ijesztő, hanem olyan harmonikus egységgé áll össze, amelyben akár az egyéni törekvések, érdekek is megvalósulhatnak. Ez a reneszánsz arányrendszer feltételezi az urbánus térben való létezés optimális lehetőségeit, szemben Kicsiny korábbi munkáival, ahol a szintén emberi testekből felépülő, gótikus urbanisztikai terek az ember fölé tornyosuló monumentalitásukkal félelmet keltettek, elidegenítettek. 

Hasonló ez a kettősség ahhoz a kétfajta kortárs ékszertervezési úthoz, amelyek közül az egyik a testtel együtt mozgó, harmonikus ékszereket eredményezi, míg a másik az emberi testet sértő, hordhatatlanná alakított objektekkel fejezi ki saját korunk elidegenítő voltát.

Huber Kinga testtel mozgó, emberi arányrendszert felmutató, testrészekből építkező ékszerei közvetlenül reflektálnak Kicsiny munkáira. Bajcsi-Nagy Balázs japán tematikájú és technikájú pagodát és hidat formázó, hordható gyűrűi, illetve Kerékgyártó Szilvia házikókból építkező, testtel mozgó nyakláncainak formavilága harmonikusan rezonál Kicsiny antropomorf léptékű ideális városával.

A következő térben Asztalos Zsolt vizuális naplóit látjuk, amelyek a Trauma és a Recording Memories című sorozatban absztrahálódnak. A digitális printek installálási módja is napló-, sőt vázlatszerű, azokat a földön, asztalokon helyezte el. Ezekben a művész egyéni és kollektív élményeit vizualizálja, amelyek új értelmet nyernek azáltal, hogy legbelsőbb, lelki történéseit elvont nyelven, tárgyakkal bemutatva fogalmazza meg. A materializálódott, kimondott narratívák így válnak feldolgozhatóbbá, hogy általuk megkönnyebbüljünk, és valamiféle gyógyírt kapjunk. A Trauma sorozat fotóin sötét kubusokat, geometrikus tárgyakat látunk, amelyek a különféle, elhallgatott nehézségekkel teli épületek árnyékait láttatják azok direkt ábrázolásai helyett. A sokszorosan terhelt urbanisztikai tér bemutatásával tehát Asztalos nem hagyományos módon közelít a traumafeldolgozáshoz, hanem a személytelen, fényt és színeket nélkülöző tárgyak bemutatásán keresztül. A storytelling jegyében született Recording Memories sorozat elemeinek kivilágosodott tónusai a pandémia közelmúltjának személyes történéseitől vonatkoztatnak el, hogy ne csak a művész saját megélt tapasztalatait adják vissza, hanem segítsék a tárlat befogadóit egyéni élményeik újraértelmezésében. Asztalos egyéni, mégis kollektívvé váló impressziói így lesznek tudatosan megragadható vizuális történésekké. Műveihez kapcsolódnak Sági Luca h20 című sorozatának ékszerei: a bross, a gyűrű, a karkötő és a nyaklánc geometrikus formái Asztalos munkáiban is felfedezhetőek. Sági ékszerei a vízhiány globális problémáira hívják fel a figyelmet, amely egy valamennyiünket érintő disztópikus jövőképet vázol, felvállalva ezzel a közös traumatikus sorsközösséget, kapcsolódva Asztalos élményeihez.

A negyedik terem képzőművészeti munkái már a jövendő felé mutatnak. Szabó Nelli Halfway to Kyoto című sorozatában a 2023-ban Japánban eltöltendő rezidencia ösztöndíjára fókuszál.

Különleges, itthon kevésbé ismert és használt rizográfiáiban a képzőművészet, építészet és design határterületeivel foglalkozik,

elsősorban a célba vett város, Kiotó urbanisztikai jellemzőire figyelve. A speciális grafikai eljárás a manuális és digitális technológiák közötti átmenetet képviseli. Az élénk színekkel megjelenített, kiüresedett városrészletek sejtetik az emberi jelenlétet, ám annak hiánya mégsem fájó űrként tűnik fel. Harsányi Patrícia Re_object sorozata mögött viszont felfedezhetjük azokat az embereket, akik a karanténidőszakban kényszerűen otthon maradtak. Objektjei és digitálisan rögzített vizuális naplója a vidéki otthonában talált tárgyakból készített, elsősorban testet sértő ékszereit listázza.

A tárlaton végighaladva felfedezhetjük, hogy a képzőművészeti alkotások kétféle építészeti teret mutatnak meg. Az egyik az idealizált urbanisztikai tér, amely vagy a múltat idézi meg, vagy a jövőben megismerendő város képét sejteti. A másik fajta térélmény a kényszerűen kihalt városi helyeket és annak árnyoldalait ábrázolja, miközben az egyéni traumákból építkező belső, lelki tájakat fedi fel. Az ezekkel együtt kiállított designtárgyak olyan harmonikus egységet alkotnak, amelyek a szentendrei kiállítóhelyet most igazán jó hellyé varázsolják.