Mártír és Médeia – kritika a Malcolm & Marie című filmről

Sam Levinson és Rév Marcell (Fehér isten, Jupiter holdja) lassan állandó alkotótársakká válnak. Együttműködtek már az angolul nagyon jól hangzó Assassination Nation (Gyilkos nemzedék) című thrillerben, valamint az HBO-nak gyártott Eufória című nagy sikerű sorozatban is. Épp az Eufória második évadának forgatása zajlott 2020 márciusában, amikor a vírus kényszerszünetre küldte a stábot. Zendaya, a sorozat női főszereplője vetette fel az ötletet Levinsonnak: miért nem csinálnak közösen filmet, amíg a folytatásra várnak? A rendező mindössze nyolc nap alatt megírta a Malcolm & Marie forgatókönyvét, amit bő két hét alatt le is forgattak. Épp ezért külön érdekessége a filmnek, hogy teljes egészében a karantén alatt készült, minimális létszámú stábbal és maximális óvatossággal – ennek azonban cseppet sem látja kárát a végeredmény.

A történet kiindulópontját a rendező a saját életéből kölcsönözte: az Assassination Nation premierjén elfelejtett köszönetet mondani a feleségének, Ashley Levinsonnak. Nagyszerű – és életszerű – tehát a felütés. A nagy reményű fiatal rendező, Malcolm (John David Washington) épp filmjének premierjéről érkezik haza párjával, Marie-vel (Zendaya), amikor a felszínre bukkan a köszönőbeszéd mint casus belli, ami egyre nagyobb hullámokat vet a kapcsolatukban.

A Malcom & Marie egy igazi kamaradráma. Egyetlen éjszaka eseményeit meséli el két szereplővel mindössze néhány helyszínen, egy ház különféle helyiségeiben.

A film jelentős változásai így nem a fizikai térben, hanem a pszichében történnek: a szereplők dialógusain keresztül mi is egy fordulatos lélektani utazásra vállalkozunk.

Mondhatnánk, hogy felülünk az érzelmi hullámvasútra, de a film szerkezetileg inkább egy körhintára hasonlít. Persze nem a kellemes, nevetgélve körbe-körbe andalgós fajtára, hanem az egymás körül fejenállva pörgősre – így lesz igazán fordulatos, ugye.

A pár ugyanis nem kíméli egymást, mindketten mindent beleadnak, ha a helyzet úgy hozza. Régi sérelmek, kimondatlan fájdalmak, elvarratlan szálak törnek felszínre, egyre mélyebbről. Felbugyognak, majd eltűnnek, hogy átadják a helyüket újabbaknak, és a kör kezdődik elölről. Látszólag kiapadhatatlan a forrás. Szerteágazó érzelmi skála kíséri ezeket a futamokat, ami mindkét színész számára remek lehetőséget ad a kibontakozásra. Zendaya és Washington egyaránt brillírozik a szerepben, érzékeny alakításaikat a külföldi sajtó máris Oscar-várományosnak tartja. Nemkülönben dicsérik a film különleges, fekete-fehér látványvilágát, amelyért őszintén remélhetjük, hogy Rév Marcell is megkapja a jelölést. Gyönyörűen komponált képek erősítik az alkotást, a monokróm színvilág pedig metaforikusan is külön réteget kölcsönöz a végeredménynek: a fekete és a fehér (azaz Malcolm és Marie) együttesen adják a jelentést, hiszen önmagukban értelmezhetetlenek lennének.

A pár vitái nem mellesleg fontos, egyetemes kérdésekre is rávilágítanak.

Mire jogosít fel a szerelem egy másik emberrel szemben? Tudunk-e önzetlenek lenni, vagy szükségszerűen érdekek vezérlik tetteinket? Létezik-e egyáltalán valódi önzetlenség? Az persze egy másik kérdés, hogy a két főszereplő ezekről a témákról gyönyörű, hosszú, kerek mondatokban (már-már monológokban) nyilvánul meg. Ez viszont kissé ellentmond a film vállalt őszinteségének és intimitásának, hiszen az élőbeszédben nehezen képzelhetünk el ilyen felkészült érveléseket egy vita során – sajnos.

Malcolm és Marie alaposan gyötri tehát egymást, és ezt nagy élvezettel teszik. Érezzük mi is, hogy már elég ideje együtt vannak ahhoz, hogy jól tudják, hol fáj a legjobban a másiknak. Súlyos, lélekfacsaró vádak hangzanak el, de nincs megállás. Nem kapunk azonban sok kapaszkodót arra nézve, mi lehet az a hatalmas erő, ami ennek ellenére összetartja ezt a két embert, így csak találgatni tudunk. A megszokás? Az érzelmi vagy az anyagi függőség? A verbális hadviselésnek nincsen igazán következménye, legalábbis itt és most. Minden megy tovább, ahogy eddig, és a végére oda jutunk, ahonnan indultunk. Lezárul a kör. De a végkicsengés azért eléggé elgondolkodtató: Vajon együtt marad ezek után ez a pár? És ha igen, akkor jól teszik?

A címszereplők bár nagyon sokat beszélnek, elég keveset mondanak, szinte alig tudunk meg róluk valamit a majdnem kétórás játékidő alatt. Nehéz így bármelyik féllel is azonosulni, verbális párbajuk ezért egy idő után parttalanná és kissé túl hosszúvá válik. De a Malcolm & Marie ezzel együtt is egy maradandó, különleges filmélmény. Levinson pedig remélhetőleg ezúttal már senkinek sem felejti el megköszönni a közreműködését – vagy ha igen, az is inspirál majd egy kiváló alkotást.