„Ha ilyen volt? Ha ilyen is volt?” – Mándy Iván: Fabulya feleségei

„Kizuhanva az irodalmi életből” – az ötvenes évek

„Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz, 1951. Személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Ittuk a feketét. Beszélgettünk. Hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már rég nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak!” – olvashatjuk Mándy Pilinszkyre és az ötvenes évekre emlékező novellájában. A Rákosi-korszak kultúrpolitikájának keretei közé nem fért bele sem Mándy, sem az Újhold folyóirat, annak ellenére, hogy fennállásának alig két éve alatt a politikamentes irodalom, az esztétikai minőség elsődlegességének elvét képviselte. 1949 és 1957 között Mándy nem publikálhatott, mint dramaturg dolgozott a Magyar Rádiónak, ahol főként ifjúsági és gyermekhangjátékokat írt és dolgozott át. Emellett pedig vidéken tartott irodalmi előadásokat munkásszállókban, tanulóotthonokban, iskolákban, kórházakban, mint a Népművelési Intézet munkatársa (ezen az intézményen keresztül ellenőrizte a kultúrpolitikai vezetés az országos művészeti mozgalmakat a Rákosi-, majd a Kádár-korszak alatt). A Fabulya feleségeinek kézirata a szilencium utáni években – vagy ahogy Mándy nevezi Átkelés című kötetében, „a nagy átíró korszakot” követően – született, és 1959-ben látott napvilágot. Megjelenésének következményeként pedig, ahogy arra Mándy visszaemlékszik Lengyel Balázzsal való beszélgetése során, „csöndes szilenciumot” kapott a prózakötet „erkölcstelensége” miatt: hónapokig nem publikálták egyetlen művét sem.

Az „állástalan irodalmárok” – ahogy Erdődy Edit nevezi őket Mándyról szóló monográfiájában – a Fabulya feleségei mellett az Előadók, társszerzők című kötet novelláiban elevenednek meg, melyek ugyan korábban, 1950 és 1952 között keletkeztek, viszont csak jóval később, 1970-ben jelenhettek meg, szintén a Magvető gondozásában (a két mű szoros összetartozását jelzi, hogy 1987-ben egy kötetben is publikálásra kerültek). A kötet fülszövegében Mándy így emlékszik vissza a szóban forgó korszakra és jellegzetes figuráira: „Ötvenes évek. Az ötvenes évek első fele. Kizuhanva az irodalmi életből, kizuhanva mindenhonnan, jó, hogy ez akadt. Előadások, átírások. Az ifjúsági rádió valósággal az életemet mentette meg, hogy »átcsúsztatott« néhány hangjátékot. »Dobja fel, Mándykám.« De hát jó írók írásait általában nem kell feldobni. Azok valahogy megvannak anélkül is. És akiket fel kell dobni…! Azt hiszem, felkötöttem volna magam, ha néhány hasonlóan lepasszolt írótársam nem száll be társszerzőnek. Így mégiscsak elviselhetőbb volt. Közben azért írtam. Előadások, hangjátékok között novellákat. A megjelenés minden reménye nélkül. Úgy éreztem, be kell számolnom erről a korszakomról.”

A Fabulya feleségei tehát Mándy saját személyes életének (konkrét szereplőknek és eseményeknek) megörökítésén kívül az ötvenes évek hangulatát is érzékelhetővé teszi

– a közhangulatot egy olyan, alapvetően zárt és kilátástalan világban, amely egyedül az abszurd élethelyzetek nevetségessé tételével válik elviselhetővé. Az ellehetetlenített, kiszolgáltatott, peremhelyzetbe sodort szereplők kívülállóságukban mégis valamilyen méltóságot sugároznak azáltal, hogy nem hódolnak be a rendszernek, igyekeznek megőrizni autonómiájukat. Mándy ezekben a szövegekben saját írói szerepvállalását is megörökíti, főszereplővé emelve Zsámboky karakterét, aki az életmű több pontján is megjelenik (az említett szövegek előzményként az Idegen szobák című kötet Egy esküvő címet viselő novellájában, később pedig többek között a Mi az, öreg? és a Zsámboky mozija című kötetekben), és az író alteregójának tekinthető.

A Fabulya feleségei az ötvenes évek írófiguráinak mindennapjain, tipikus élethelyzetein és konfliktusain keresztül a művésztársadalom egy viszonylag széles rétegének dilemmáit mutatja be. A művészélet és az alkotás problematikussága ebben a szövegben azonban nem közvetlenül az alkotókkal és az alkotás folyamatával függ össze, sokkal inkább a rendszerrel, amely a korlátokat szabja. A szabadságvesztés ilyen mértékének érzékeltetésére, valamint a méltatlan, a művészi autonómia kategóriáját felfüggesztő kritériumokhoz és feladatokhoz való viszonyulás érvényes elbeszélésére az ironikus látásmód bizonyul alkalmasnak. A Fabulya feleségei nem kizárólag azt eleveníti fel, hogy a hallgatásra ítélt írók milyen megbízásokat (Mándy kifejezésével élve: „kulimunkákat”) kényszerültek elvállalni, hanem azt is, adott esetben hogyan kellett versengeniük a méltatlan feladatokért – elkészíteni a Hajnali versek című összeállítást, ismertetőt írni az Egri csillagokról a Jó reggelt, gyerekek! című műsorba, egyfelvonásost írni „piciknek”… Sajátos módon tehát egy olyan művészkaraktereket felvonultató szövegről van szó, melynek tétje nem az, hogy a művészek – írók, költők – releváns műalkotást tudnak-e létrehozni, hanem hogy ki tudnak-e alakítani egy olyan érvényes magatartást, amelynek segítségével meg tudják őrizni integritásukat a hatalommal szemben.

„[…] a levegőbe írt láthatatlan sorokat” – regény a regényről

A kisregény alapszituációja: Zsámboky az Átjáró nevű presszóban ül, és ismertetést ír az Ifjúsági Rádió Jó reggelt, gyerekek! című műsorába. Itt találkozik Turcsányival, egy hozzá hasonló, „lepasszolt” íróval, beszélgetésükből bomlik ki Fabulya alakja, és vele együtt hármójuk kapcsolatának története is. A szöveg egyik legizgalmasabb poétikai innovációja, ahogy azt Gintli Tibor is kiemeli a kisregényről szóló tanulmányában, az élőszót imitáló történetmesélés. Ha a befogadó szeretne eligazodni a kisregény világában, fel kell ismernie a váratlan nézőpont-, elbeszélő- és idősíkváltásokat, majd össze kell illesztenie azokat a történetmozaikokat, amelyeket a különböző elbeszélői szólamok mesélnek el. A tájékozódás még így is nehéz, az egyes szám harmadik személyű narráció ugyanis sokszor nem jelzi a szólamváltást, és arra sem reflektál, hogy amiről épp szó van, az valóban hitelesen így történt-e, vagy a szereplők emlékei és esetleges indulatai befolyásolják az események utólagos értelmezését. Turcsányi és Zsámboky sokszor egészen másképp emlékeznek vissza közös múltjukra, az elbeszélés fókuszában álló Fabulya karaktere pedig az ő eltérő perspektívájuk szűrőjén keresztül konstruálódik meg.

Az írás tematizálása – a kisregény kerettörténetéből ugyanis kiderül, hogy az alteregófigura, Zsámboky szeretné megírni Fabulya (és feleségei) történetét – szintén fontos a szöveget szervező eljárások szempontjából. A narráció dinamikáját a valós és a történetbeli imaginárius elbeszélés játéka határozza meg, a narrátor szólama sokszor összemosódik a Zsámboky fejében születő történettel, az általa képzeletben lejegyzett mondatokkal és barátainak megírására irányuló szándékával: „Turcsányi pattanásai felragyogtak, ő maga úgy hajladozott, akár egy szélverte kóró. Zsámboky följegyezte magában. »Szélverte kóró.« – Áthúzta. – Csak felejteném el ezeket… hasonlatok meg minden!”

A jelenben játszódó kerettörténet realitása, a Turcsányi és Zsámboky dialógusa által rekonstruált múlt, valamint Zsámboky gondolatban írt regényének jövőbelisége tehát további síkokat mozgat és csúsztat egymásba. A regényben íródó történet létrejötte azonban kérdésessé válik, amikor Zsámboky végső következtetésként arra jut, hogy nem tudja megírni „se Fabulyát, se a feleségeit, se ezt a barátságot vagy mi a csudát”. A regénybeli szereplő értelmezése szerint ez a szöveg azért nem tud megszületni, mert hallgatásra ítélték, és már évek óta nem írt semmit, ugyanakkor ezt a mondatot a kisregény egészének vonatkozásában tágabban is értelmezhetjük. A sokszorosan összetett narrációs szerkezet, illetve a különböző szereplők eltérő perspektívájának egyidejű érvényesítése (és az ezek által a befogadóban folyamatosan fenntartott bizonytalanság) mind azt a tapasztalatot artikulálja, hogy egy személyiség vagy egy kapcsolat hiteles rekonstrukciója legalábbis kétséges kimenetelű vállalkozás. Ilyen értelemben válik szimbolikussá az utolsó jelenet is, amelyben váratlanul megjelenik Fabulya, lufit fúj, majd a „léggömböt táncoltatva lassan kifelé lebeg”, és elérhetetlenné válik, mint Zsámboky számára közös történetük megírása.

„Zsámboky elkezdte írni Fabulyát” – egy barátság története

Darvasi Ferenc „Csak hagyjanak békén” – Mándy Iván élete és pályája című, megjelenés alatt álló monográfiájának kéziratában idézi Mándy Corà Erzsébet festőnőnek szóló, egyelőre publikálatlan levelét, amelyben az író „Végh feleségei” címen nevezi meg készülő kisregényét. A kortárs olvasók számára azonban talán nem is volt szükség ilyen egyértelmű utalásra ahhoz, hogy a címszereplő Fabulya karakterében ráismerjenek – a szintén az Újhold köréhez tartozó – Végh Györgyre, aki Mándy barátja és írótársa, társszerzője volt. A nevén kívül a kötetben semmit nem változtatott meg, a karakter megformálásával külsejének, jellemző személyiségjegyeinek és szokásainak pontos képét és egyben komikus karikatúráját adja. A kötet megjelenése előtt Kálnoky László szintén egy Corà Erzsébetnek küldött levelében fogalmazta meg Mándy eljárásával kapcsolatos gondolatait és aggályait (a részlet szintén Darvasi kéziratában szerepel): „Végeredményben az a véleményem, hogy ez a kisregény olyan, mint egy remekül sikerült zabigyerek. Nem szabad lett volna megszületnie, de mivel megszületett és él, nem szabad megölni sem. Azaz jobb lett volna nem így írni meg, de mert így íródott és nagyszerű lett, nem lehet azt kívánni vagy követelni, hogy ne jelenjék meg. Mindenesetre, ha megjelenik, Ivánnak rettegnie kell majd a szereplők egy részének egyéni és kollektív bosszújától. Azt hiszem, Ivánnál belső szükséglet, hogy a valóságot kendőzetlenül vagy alig kendőzve írja meg. Ha nem tenné, talán ő maga nem érezné hitelesnek alkotását, s talán valóban kevésbé volna hiteles. Végeredményben neki van igaza. A vérbeli művész legyen kegyetlen.”

Kálnoky felvetésével analóg Rába György visszaemlékezése is, mely Mándy reakcióját is felidézi: „[í]ró vagyok, úgy érzem, hogy árulást követek el, ha megírásra kívánkozó témát nem örökítek meg”. Ez a mondat jól összefoglalja a Mándy egész életművére jellemző módszert, amely a megfigyelést, a benyomások pontos, hiteles, fényképszerű rögzítését tekinti az alkotófolyamat kiindulópontjának. Ide kapcsolódnak a karakterábrázolások is, amelyek mindig a legjellemzőbb vonást emelik ki az arcból, a testből vagy az egész figurából, és ezen keresztül képesek pontosan megörökíteni azt: „Felettük lebegett a dívány Fabulyával. – Középen óriási lyuk – mondta Zsámboky. – Törülközővel kibélelve, kabáttal meg azzal, aki benne ül. Ebben a lyukban lakik Fabulya, ebből a lyukból indul el végtelen körútjaira, könyvekkel megrakva, kézirattal, borotvapengével, pornográf képpel. Ilyen alak.”

Mándy sajátos írói módszerét, a valóság lényegesnek vélt jegyeire fókuszáló ábrázolását – ahogy az Egyérintő (1969) arspoetica-szerű fülszövegében is írja: „elhagyni a töltő- és mellékanyagot, megtalálni és rögzíteni a legfontosabbat” – Fabulya jellemzése során is könyörtelenül alkalmazza. A címadó szereplő ezáltal nevetséges és visszataszító figuraként elevenedik meg, aki a barátain nyerészkedik, kicsinyes, soha nem ad kölcsön, könyvekkel üzérkedik, és egyik feleségét sem tudja megtartani. 

A fentebb idézett Kálnokynak igaza lett: a kisregény megjelenésének következményeként Végh és Mándy barátsága megszakadt,

bár konfliktusuk, ahogy Darvasi rávilágít monográfiájának kéziratában, részint a kötet recepciójával áll összefüggésben. A Népszabadságban megjelent ugyanis Müller Magda – Véghet, ha nem is közvetlenül, de a karakter azonosíthatósága miatt mégis megbélyegző – kritikája, amelyben azt állítja, hogy a „Fabulya-féle figurák egyáltalán nem voltak ártatlanok az ellenforradalom alatt. Sőt, sokszor az első sorban ültek az úgynevezett forradalmi bizottságokban.”

Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Mándy Zsámboky karakterében saját alteregóját is egy sok szempontból kifejezetten antipatikus, azonosulásra nem alkalmas alakként alkotja meg.

Többek között kiderül róla, hogy „nem a falu bikája”, hogy „mindenkiről csak rosszat tud mondani”, és hogy „savanyú alaknak” tartják. Ez a fajta önironikus jelleg egyébként Mándy egész életművére jellemző, önmagát is saját tulajdonságainak kifigurázásával örökíti meg. Az írás mint alkotói tevékenység problematizálása szintén az öntükrözés egyik eszközévé válik azáltal, hogy Zsámboky írói módszere („Cetlik, cetlik és cetlik… ezek lógnak ki a fiókokból, az éjjeliszekrényből, sorok egy rádiójátékból, bekezdés egy régi novellából, vakarások, amit már el se lehet olvasni.”) hasonló gyakorlatokra épül, mint Mándyé, aki híres volt arról, hogy naphosszat ült különböző presszókban, figyelte az embereket, papírfecnikre jegyzetelt, és ezek segítségével, szavanként rakta össze a történeteit.

Annak ellenére, hogy Fabulya alapvetően egy negatív figura, fontos megemlíteni, hogy a róla kirajzolódó portré, valamint Zsámbokyval való kapcsolata valójában folyamatosan alakul. Barátságuk tulajdonképpen korszakokra bontható, továbbá párhuzamba állítható a különböző feleségekkel együtt töltött időszakokkal is. Az események nem lineáris, hanem asszociációk által szervezett, alapvetően retrospektív elbeszélése révén újabb és újabb részleteket ismerünk meg, amelyekből kiderül például, hogy az az indulatosság és a Fabulyától való teljes elhatárolódás, amely az elbeszélés jelenében jellemzi Zsámboky magatartását, élesen eltér a karakter egykori viszonyulásától, melynek tükrében a címszereplőhöz a tágasság-, a biztonság- és a szabadságérzet képzete társult: „Aztán megint tovább az utcán. Fabulya mint az árnyék lengett a házak között. Egy idegen háthoz tapadt, lehajolt egy kutyához, egy nő mögött csúszkált, mindenkihez beszélt, és mindenki beszélt vele. Zsámboky egy templom oldalához dőlt. Úgy érezte, ismeri az egész várost, hiszen Fabulya a barátja. Akár lefeküdhet a járdára, vagy berepülhet egy ablakon, nem lehet semmi baja, hiszen Fabulya a barátja.”

A Fabulya feleségei azért időálló, (újra)olvasásra érdemes szöveg, mert ellenáll az egyoldalú, leegyszerűsítő értelmezéseknek: képlékeny, rugalmas jellegéből fakadóan érvényes olvasatok sokaságát képes megnyitni a mindenkori befogadóban. Az a bizonytalanság tehát, mely a kisregény diktatúra árnyékában élő szereplőinek egzisztenciális helyzetét és emberi kapcsolatait jellemzi, az olvasás és értelmezés folyamatának is lényegi komponense.