Égből jön az áldás – Magnólia (Kultfilmradar)

Kevin Smith hosszú ideig a művészi önelégültség ékes példájának definiálta, rendezője, Paul Thomas Anderson viszont ma már jó néhány sztoriszálat kihagyna több mint háromórás magnum opusából, a Magnóliából. Anderson aggodalma teljesen alaptalan: a mű gigantikus játékideje gyorsan tovaszáll, miközben bármelyik újranézés során addig ismeretlen jelentésrétegekre bukkanunk.

Bár a gyártó New Line Cinema csak egy újabb Tom Cruise-mozit látott benne, a Magnólia rendkívül erős vízióról tanúskodó, rendezőjének védjegyeit egy pillanatra sem eláruló alkotás. Ismerősnek tűnhetnek az egymástól távol kóválygó, boldogtalan karakterek vagy épp a nem lineáris kaleidoszkópstruktúra. A ’70-es évek virágzásából a ’80-as évek hanyatlásába csöppenő pornóiparosokat nyomon követő, szintén a San Fernando-völgyben játszódó Boogie Nights után Anderson a kispolgári miliőt, de olykor a showbiznisz árnyoldalait is röntgenszemmel vizsgálja. Sorra az életmű más darabjaiban szereplő figurákra bukkanunk: a perifériára szorult alsókutyák mellett (mint amilyen a Kótyagos szerelem Barryje vagy a The Master Freddyje) a Magnólia a saját nagyságukba kapaszkodó, de iszonyatos önértékelési problémákkal küzdő nímandok portréja is.

Hibátlanul kontúrozott az összes karakter.

Míg a közrendőr Jim vagy az önpusztító Claudia az átlagember perspektíváját képviselik, addig a Tom Cruise játszotta Frank Mackey vagy a Philip Baker Hall által alakított Jimmy Gator nagy formátumú egyéniségek. De természetesen ennél jóval többről van szó: itt ugyanis valójában mindenki burokba zárkózó kispolgár. A Magnólia az elveszettek, az önmagukat és társaikat nem ismerők kálváriája, akik az őket kínzó problémák rabjai. Mivel introvertált viselkedésük egyre jobban széttépi őket, csak heves indulatokkal, gyakran sírással reagálhatnak lecsúszottságukra.

A Magnólia antihősei a Robert Altman jegyezte Rövidre vágva stíljében legfeljebb fizikailag nem érintkeznek, de elveszettségük örökre egymáshoz láncolja őket. Ez figyelhető meg a szerető anyja halálát és apja ridegségét elszenvedő, majd hímsoviniszta önsegélyező showmanné vált Mackey-nél vagy épp a saját lányát meggyalázó Jimmynél. Ám e tendencia a történetbeli kisemberekre is jellemző. Főképp az önértékelési problémákkal küzdő, munkahelyéről elbocsátott egykori vetélkedős csodagyerek, Donnie sorsa árulkodó: az épp a Mit tudnak a gyerekek?-ben (vagyis Jimmy kvízműsorában) zseniként taroló, de valójában az apai terror hatására lángésszé nevelt Stanley felnőtt alakmását vesszük észre benne riasztó jövőképként. Anderson egyik centrális témája pedig éppen ez: a Magnóliában az apák sorsukra hagyják a gyerekeiket, akik irányvesztetten csatangolnak a San Fernando-völgyben, szeretetet azonban ritkán vagy soha nem kapnak. Ekképpen zokogásaik az elfogadásért, társra lelésért könyörgő segélykiáltások.

Sőt, mivel Anderson modern klasszikusa részben a televíziózás világában bonyolódik, a Magnólia az amerikai sikermítosz briliáns cáfolata is: a vagyonhoz, státuszhoz vezető út ronccsá vált lelkekkel van kikövezve. Robert Elswit operatőr asszociatív snittekkel, közelikkel, hosszú gépmozgásos követőfelvetélekkel dolgozik. A készítők – a műben megjelenő USA-kritikának is köszönhetően – elképesztően dinamikusra komponálják a tétova kisemberek melodrámáját. Leginkább Anderson író-rendezői munkájával és Elswit operatőri készségeivel magyarázható a figyelmünket végig ébren tartó száznyolcvan perc. A Magnólia épp e túlhabzásból építi fel önmagát: vállalja saját könnyfacsaró beütését, így a figurák közös dalolásával támogatott Wise Up-montázs, valamint az ugyancsak Aimee Mann által előadott, a művet záró Save Me bár lekörözi a hollywoodi aranykor és a bollywoodi táncos-rívós musicalek egészét – valójában gőzkieresztő szelepek.

Részvétet érzünk a figurák iránt, és várjuk, hogy ledobják magukról a lelki terheiket.

Idővel ráadásul Anderson csaknem transzcendenssé avatja a nagybetűs Szeretetről mesélő ódáját. A Magnólia egyfelől reflexió a paranormális jelenségeket kutató Charles Fort munkásságára, másrészt a Mózes második könyvében leírt békaesőre utalva isteni közbeavatkozásként hirdeti: ha már a San Fernando-völgy emberei önerőből képtelenek a sorsuk kézbevételére, a felsőbb hatalmaknak kell intézkedniük. Amikor pedig a legnagyobb katarzisban részesülünk, Andersonnak újabb közlendője akad.

A Magnólia ugyanis elsősorban az érzelmi kiüresedettségük miatt saját magukban gátat építő, önpusztító átlagemberek felszabadulását hirdeti. „Nem engedem, hogy többé olyasmit beszéljen be magának, ami nem igaz” – intézi a film talán leginkább összegző jellegű gondolatát az épp mélyen vallásos Jim a sokat szenvedett Claudiának, aki a férfi biztatására mosolyogni kezd.

Bár úgy tűnhet, hogy Anderson túlságosan leegyszerűsíti a történetet, ez nem igaz.

A Magnólia kulcsszereplői meghalnak, a többiek krokodilkönnyeket hullatnak, míg egyesek – és sajnos a tizenkét éves Stanley ide tartozik – kénytelenek tovább viselni a nemtörődöm apák bűneit. Paul Thomas Anderson szónokoljon bár toleranciáról, optimizmusról, végül komplexitásában beszél a problémáról: emberek találkozásáról készült autentikus hyperlink-moziélményt kapunk. A Három szín-trilógia érzékenysége és a Ponyvaregény iróniája után a Magnólia serényen illeszkedik a többszereplős sorsdrámák patinás sorába.

A film adatlapja a MAFAB-on