Átlagpolgár – Kritika a Mank című filmről

A Hollywood aranykorához intézett szerelmeslevelek akkor működnek igazán jól, ha képesek és hajlandóak túllépni a korszak édesen nosztalgikus megkönnyezésén, és valamelyest leleplezik az álomgyárat valójában mozgató cinikus gépezetet annak válságával együtt. A Mank látszólag Orson Welles minden mérce szerint forradalmi filmjének megszületését meséli el, de voltaképp annak bújtatott remake-jének is tekinthető. Habár Fincher munkája nem a címszereplő felemelkedéstől bukásig tartó életútját járja be, minden ízében az Aranypolgárt visszhangozza. Ez egyrészt nyilvánvaló, hiszen a Mank egyik legnagyobb fegyverténye, hogy megmutatja az Aranypolgár alapját képező valódi eseményeket, figurákat és konfliktusokat – viszont Fincher az ebből születő filmklasszikus stílusát, szimbólumait és narratív szerkezetét egy dupla csavarral ráhúzza az azt megihlető valóságra.

Ez akár egy érdekes szerzői kísérlet is lehetne, de a rendező inkább megadja magát a harmincas évek külsőségeinek.

Atmoszférát, formanyelvet, korabeli dialógusokat mímel, méghozzá igen meggyőzően, mindez mégsem képes több lenni egy decens korszakimitációnál.

Hiányzik belőle az a személyes élményanyag, ami Tarantino Volt egyszer egy Hollywood jában benne van, vagy a szatirikus elrajzolás igénye, amivel a Coen-testvérek Hollywood-fricskája, az Ave, Cézár! működik. Fincher ezzel szemben beleragad az üres formalitásokba.

Így a Mank noha tömve van remek alakításokkal és autentikus pillanatokkal, végeredményben nem több, mint egy egyszerű pastiche, ami megelégszik a régi, patinás hollywoodi filmek stilisztikai majmolásával.

Ennyiben akár még a Kertész Mihály alakját körvonalazó Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot nagy testvérének is tekinthető lenne: Fincher minden lényeges szempontot alárendelt egy általános és önmagában unalmasan nosztalgiázó trendnek.

A hangsúly emiatt az Oscar-gyanúsan tökéletes alakításokra és a karakterekre helyeződik. Ahogy a Curtiz Kertész Mihály elnyomó, zsarnoki személyiségét domborította ki, úgy Fincher is egy nehezen szerethető, zsenijét cinikus humorral leplező, lecsúszott senkinek ábrázolja Manket. A német bevándorlószülők gyerekeként befutott írót már a gödör alján, alkoholistaként, valamint egy autóbalesetnek köszönhetően törött lábbal, mozgásképtelenül látjuk a film nagy részében. A rendezőt ugyanakkor nem a tanulságokkal kikövezett teljes életút, sokkal inkább a Hollywood szemében politikai és származási alapon örökösen kívülálló Mank érdes személyisége érdekli. Figurája – hasonlóan az Aranypolgárbeli Kane-hez – egyszerre válik a politikai machinációk és a saját egója áldozatául, bár Mankből hiányzik az a fiatalos lendület és idealizmus, ami Orson Welles kultikus alakításában benne volt.

Gary Oldman még lecsúszottan is zseniálisat alkotó írója viszont jóval kevésbé érdekes karakter, mivel hiányzik belőle az átfogó ív.

Noha Welles filmjének is pont az volt a tétje, hogy a nemlineáris narratíva mentén széttöredezett életpálya apró darabjait nem lehet utólagosan összeilleszteni vagy egyetlen kulcsmomentumba sűríteni, így a nagy Kane-portré, illetve bárkinek az élettörténete csak töredékes lehet, úgy arról is csak villanásnyi benyomásunk marad, hogy valójában ki volt Mankiewicz. Ahogy Kane esetében a közügyekben elkötelezett sajtómágnástól eljutunk a kiüresedő magánélettől sújtott óriáscsecsemőig, Mank történetében szintén a politikai álláspontok és filmipari pozíciók gabalyodnak össze a privát szférával.

A játékidő nagy része ezért az 1934-es kaliforniai kormányzóválasztás, valamint a hollywoodi stúdiórendszer kizsákmányolásra épülő és a pénzügyi válságtól terhes belső hatalmi harcaival telik. És talán épp ez a film leginkább zavarba ejtő aspektusa. Hosszas dialógusokat kapunk, ahogy a fasizmusról és a kommunizmusról, vagy az írószakszervezetről vitáznak az MGM nagykutyái, miközben épp az a Manket körüllengő kiismerhetetlenség, mítosz és titokzatosság szivárog el, ami az Aranypolgár címszereplőjét izgalmassá tette. Fincher az eredeti műhöz híven rengeteg flashbacket használ, de valahogy képtelen hatékonyan fókuszálni vagy egyben tartani a cselekményt, ehelyett dagályosan túlbeszél minden apró részletet. Még a filmvégi tetőpont is unalomba és ásítóan elnyújtott metaforákba fullad. Ekkor már az is kevés, ha Mank a stúdió fejeseinek illusztris partiján a padlóra hány. A túlhabzó párbeszédek ellenére meglehetősen nehéz követni és átélni a karakterek motivációit, a köztük kibomló dinamikát vagy épp a konfliktusok forrását és valódi tétjét.

Emiatt a Mank ha nem is kifejezetten lassú, de határozottan monoton film.

Ami kétségtelenül Fincher érdeme, hogy meg sem kísérli Manket a nagyon hamis zsenikultusz felől értelmezni. Ahelyett, hogy tragikus hőst faragna belőle, akinek személyét saját műve árnyékolja be, a forradalmi alkotást és a filmnyelv kvázi újrafelfedezését, egyszóval mindazt, amit az Aranypolgár jelentett, a korabeli stúdiórendszer arcátlan megakasztásaként ábrázolja. Mank politikailag és emberileg kellemetlen, de megtűrt jelenléte mindennel szembemegy, amiről a vadkapitalista aranykor szólt. Ennek kulcsa pedig az az ironikus szemszög, amin keresztül átszűrte a kortárs Hollywood cinikus közegét és megírta az amerikai álomból kiábrándult Aranypolgárt. Fincher filmje viszont szolgai másolat lévén híján van minden merészségnek, így nem több egy ügyes, hiteles, megkapó, de tökéletesen középszerű stílusgyakorlatnál. Bár abban is akad némi irónia és pimaszság, hogy a harmincas évek kreatív stúdióigazgatói egy Netflixen megjelent filmben ötletelnek azon, miként tudnák újból moziba csábítani a közönséget.