A Manuéla-dosszié – Részlet Szilasi László regényéből

Úgy indultunk, mint máskor: odalent a hangárban Doberdő tizedes feltette a gramofonra és kihangosította a Manuéla című haláltangót. Szerezte: Zerkovitz Béla. Énekli: Sebő Miklós.

Spanyol az anyja,
spanyol az apja,
ő maga Spanyolország legszebbik darabja.
A haja ében,
a két szemében
több csillag csillog, mint a csillagfényes éjben.

És aztán, amikor az énekes elért oda, hogy „Manuéla, Manuéla”, mi mind a tizenketten, akár egy igazi férfikórus, együtt bőgtünk és ordítottunk vele. A Manuéla többet jelentett nekünk, mint a németeknek Rosita Serrano életműve, vagy a budapesti civileknek a Buzogány Anci. Aztán Doberdő lekapcsolta a zenét. 

Ám mielőtt felzúgtak volna a motorok, felkapaszkodott a gépbe három német katona. Ők voltak a szállítmányunk.

Az első kettőt ismertük, magyar katonák hozták utánuk – sicher ist sicher – az ejtőernyőiket. Az egyik tiszt Gerhard Barkhorn volt, egy kedves külsejű, ám legendásan gyilkos teljesítményű pilóta: a katapultált ellenséges harcosokat igyekezett már az ejtőernyőjükön lelőni. A második pedig maga Erich Alfred Bubi Hartmann, a Fekete Ördög volt, minden idők legeredményesebb német vadászpilótája, háromszáz igazolt légi győzelem körül járhatott akkor. Cigarettáztak, nem beszélgettek, mentek haza, ölni.

Bennünket nem érdekelt a magas politika, csak a charleston-őrület meg Josephine Baker, és amikor a nyilaskeresztesek bejelentkeztek nálunk a veszprémi repülőtéren, Heppess alezredes egyszerűen elkergette őket. Integetett a kezével, és azt mondta nekik: uraim, aló mars. Ennek értelmében Hartmannt kedveltük, Barkhornt pedig nem. Ám a harmadik utasra még mi sem voltunk felkészülve.

Nagyon magas, erős ember volt, háromrészes gyapjúöltönyben, enyhe pocakkal a mellény alatt. Ő a saját kezével hozta az ejtőernyőjét. Úgy intett nekünk oda, mintha a berlini klubjában vagy az EMKE-grillben találkoztunk volna: sétapálcája és napszemüvege neki is van, akárcsak nekünk, oda sem figyelve, könnyedén legyint oda. Mosoly sehol. Levette a nyúlszőr kalapját, maga mellé akasztotta a szőrmegalléros kabátját, a sálját meg a bőrkesztyűit, aztán letelepedett a bal oldali első ülésre: úgy nézett ki, mintha mégiscsak az egyenruhája darabjait vetette volna le egy felfoghatatlanul magas rangú katonatiszt. Modiano cigarettát szívott, és a fejében talán éppen Buttola Ede és tánczenekara játszotta Cole Porter Night & dayét vagy Artie Shaw Begin the Beguine-jét: nagyszabású életében bizonyos értelemben egyfolytában szólhatott valamiféle nagyon komoly jazz. Látszott rajta, hogy épp túl van egy nagy munkán. És előtte áll egy másik nagynak. Csak még egy megbeszélés a német fővárosban.

Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse – ez volt a jelmondatunk. Messer-csizma, szőrmével bélelt velúr hajózó zubbony, kamgárn zubbony és csizmanadrág, 1921 M-es tábori sapka, pöttyös nyaksál („à la Werner Mölders”), a tiszti derékszíjon pedig egy hordozható repülőtájoló – úgy voltunk felöltözve a Tante Jun is mindnyájan, mintha éppen vadászbevetésre indultunk volna a Messereinkkel.

Éppen ezért valamennyiünk számára világos volt, hogy a harmadik utas nem pilóta. Hanem akkor micsoda?

Nem mozdult. A veszprémi repülőtér füvét, az épületeket meg a hegyeket nézte a gép indulása után is. Maga elé bámult, talán még olvasott is, személyisége mégis betöltötte a gépet, belülről feszegette annak kereteit. Nem tudtam, mikor fogok meghalni. De abban teljesen bizonyos voltam, hogy ez az ember, bárki légyen is, túl fog engem élni.

Az írás teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat októberi számában a 65. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.