Mindörökre Terkók – kritika a Már nem vagyok itt című filmről

Ulises tipikus kamasz srác Monterrey határvárosában: nem akar mást, csak a haverokkal lógni és táncolni éjjel-nappal. Bandájával, a Terkókkal róják a tikkadt mexikói flasztert, és sajátos csirketáncot járnak a végtelenségig lassított cumbiára. Kolumbiaiaknak nevezik magukat, ami az ő szemükben elsősorban nem egy országot, hanem egy zenei stílust jelent: a valóban Kolumbiából importált zenék mexikói változatát, amelynek latinos dallamait feleakkora tempóban játsszák, hogy lelassítsák az időt, és mindörökké a jelenben tudjanak élni.

Ulisesnek és barátainak ugyanis nincs jövőképe: vagy csatlakoznak valamelyik drogkartellhez, és húszéves korukra lelövik őket a végeláthatatlan bandaháborúkban, vagy beállnak semmi pénzért robotolni – persze utóbbit csak akkor, ha egyáltalán szerezni tudnak valamilyen állást a munkanélküliség sújtotta környéken.

Így válik a Terkók utcai ellenkultúrája a drogháborút hirdető, de eredményt felmutatni képtelen mexikói politika és az erőszakot a hétköznapok részévé tevő kartellvilág ideig-óráig létező alternatívájává.

Ez egy életérzés, ami segít a fiataloknak kimenekülni a kilátástalanságból.

A Már nem vagyok itt érzékeny, sallangoktól mentes portréja ennek a tovatűnt szubkultúrának, amit a nyugati világ számára a Vice magazin népszerű YouTube-videói mutattak be még a 2010-es évek elején. A filmet író és rendező Fernando Frias de la Parra is ekkoriban találkozott a cumbia-színtérrel, amikor Monterrey-be ment dokumentumfilmes workshopokat tartani, hogy tudja miből fizetni a New York-i egyetem tandíját. Ott ismerkedett meg – a megint csak nyugati szemmel – a punk és az anime sajátos kevercsét alkotó stílussal. E szubkultúra sisakfrizurás fiataljai (állig érő, zselézett barkó, festett konty és tarra nyírt tarkó) ihlették a kulturális gyökerek megtartásának fontosságáról szóló filmjét.

A cumbia-színtér mára visszaszorult Monterrey-ben a kartellek összecsapásai és a mexikói kormány drogellenes háborújának hatására. A Már nem vagyok itt ennek a lassú kihalásnak a melankóliáját ragadja meg megrázó erővel – a visszavágyódást kamaszkorunk személyiséget formáló, a kilátástalan jövő elől menekülést kínáló szubkultúrájába, és annak a felismerését, hogy ez a közeg a külső és a belső hatásoknak köszönhetően egy idő után szükségszerűen megváltozik, eltűnik.

Ebből a szempontból természetes, hogy Fernando Frias rácáfol az elvárásainkra, és egészen másfajta történetet mesél, mint azt a mexikói drogkartellek és az amerikai bevándorlás filmes ábrázolásától megszokhattunk. A Már nem vagyok itt nem arról a reményről és nem azokról a nehézségekről beszél, mint a nagysikerű migrációs drámák, amelyek az Amerikába tartó mexikói szegények megpróbáltatásait részletezik. Frias egy kényszermigráció történetét meséli el, amelyben Ulisesnek egy tragikus félreértés miatt kell elhagynia szülővárosát, hogy aztán sehogy se találja a helyét Amerikában. A mexikói fiatal még a spanyol ajkú bevándorlók közül is kilóg, haja, kinézete miatt sokat cikizik, de minimum melegnek nézik, és amikor úgy tűnik, értő barátra talál, rá kell jönnie, hogy abban a stílusban, ami számára komoly lét- és identitáskérdés, a New York-i fiatalok csak kúl sérót és egy újabb divatot látnak.

De a Már nem vagyok itt nem csupán a kontextusból kiragadott, egzotikummá lefokozott helyi kultúrák devalválódásáról beszél szívszaggatóan. Frias, aki hosszú időt töltött a monterrey-i utcai kultúrában elmerülve, olyan autentikussággal jeleníti meg a gazos telkeken, félbemaradt építkezéseken táncoló fiatalok életét, mintha maga is ott nőtt volna fel.

A társadalmi drámák kézikamerás stílusa helyett méltóságteljesen svenkelő, álomszerűen szép és mégis rögrealista világot teremt, amelyben vibráló életre kel a „kolumbiai” életérzés, a halál szemébe nevető flegmaság és a vidám dalok lelassításából fakadó melankólia keveréke.

Amilyen nehéz volt Friasnak elkészíteni a filmjét, olyan szép karriert futott be azóta. Évekig próbálta amerikai műként megvalósítani, de ismeretlen alkotóként esélye sem volt pénzt szerezni egy spanyol nyelven, amatőr szereplőkkel tervezett filmre. (A főszerepet sokatmondó visszafogottsággal játszó Juan Daniel Garcia Treviño hivatására nézve például hegesztő). Végül többévnyi kilincselés után a monterrey-i utcai bulikból összeszedett fiatalokkal, valós helyszíneken forgatta le a filmet, amit a Sundance Filmfesztivál tehetséggondozójában fejlesztett, de két évet kellett várnia arra, hogy bemutassák, majd még egyet, hogy tavaly felkerüljön a Netflixre. Ott jó ideig még így is a végtelen adatbázis mélyén pihent, ám amikor felkerült a nemzetközi filmek szűkített – tizenöt fős – Oscar-listájára, majd Guillermo del Toro és Alfonso Cuarón is kampányolt mellette, végre megkapta a megérdemelt figyelmet. (A film végül nem jutott Oscar-jelölésig, de a „mexikói Oscaron” tíz Ariel-díjat is besöpört.)

A Már nem vagyok itt a mexikói filmek hagyományosan erős mezőnyéből is kiugró, saját nyelvet beszélő, lenyűgözően autentikus alkotás, amelynek a saját kultúránk megőrzéséről vallott gondolatai a világ bármely pontján érvényesek.