A tenger mormolása – Márai Ilona naplójának emlékműve

Nehéz elképzelni, milyen lehet híres író feleségének lenni. Még nehezebb azt, hogy milyen lehetett egy olyan különleges emberrel életre szóló közösséget vállalni, mint Márai Sándor. Szerencsére nem nekem kellett megpróbálnom ezt a hatalmas feladatot beteljesíteni, hanem Matzner Ilonának (1899–1986), aki családi és ismerősi körben Lola becenévvel töltötte hétköznapjait Márai mellett. A kortársi visszaemlékezések a fiatal írót még közvetlen, barátságos, nyitott embernek írják le, ám ha a műveinek tépelődő, néha keserű és kiábrándult gondolatait nézzük, nem lehetett könnyű természetű ember. Aki ennyire érzékenyen és ezzel együtt pontosan látja a világ változásait (például Vasárnapi krónika, Füveskönyv, Egy polgár vallomásai), az minden bizonnyal a feszültségeket, az ellentétes érdekeket is kifinomultan érzékelte saját környezetében. Mindezekhez társult következetes erkölcsi tartása, amellyel a szovjet csapatok által a második világháború végén megszállt Magyarországról 1948-ban emigrált Nyugat-Európába, később az Egyesült Államokba, akkor még nem ismervén a jövőt, hogy sohasem tér vissza szülőhazájába. Ebben a sorsban kellett osztoznia Ilonának, aki vállalta is mindezt, egészen 1986. január 4-én bekövetkezett elhunytáig.

A most kiadott napló ezt az időszakot kíséri végig, az első bejegyzés 1948. augusztus 17-én, az utolsó közölt bejegyzés 1979. március 22-én kelt. A könyv nem könnyű olvasmány. Részben fizikailag sem (összesen 2235 gramm), de szellemi, irodalmi értelemben sem. 

A napok egymás utáni sora nem valamiféle tündérmesét vagy szép történetet rejt, hanem emberi sorsot betegségekkel, megpróbáltatásokkal, nélkülözésekkel, sok-sok bizonytalansággal, néha kétségbeeséssel.

A szöveg cselekménye nem folyamatos abban az értelemben, ahogy napjaink egymást követő sora is szaggatott, az egyik nap történései nem feltétlen az előzőét folytatják. Lola naplójában nemcsak a kiemelkedően fontos eseményeket olvassuk, hanem mindent, amit az aznapi bejegyzésben összegyűjtött, s ezek közül számos olyan akad, amelyet mi már kevéssé érzünk jelentősnek közös történetükben. A szövegben nem szerepelnek visszaemlékezések, nagyobb időszakoknak összefoglalásai, újraértelmezései vagy olyan tervek, amelyek hosszabb időtávokat fognának át – minden bejegyzés az aznap történtekre koncentrál. Mai divatos kifejezéssel: real time valóságshow, a maga összes nehézségével és szépségével együtt hosszú évtizedeken keresztül, s ebből egy harmincegy évnyi szakaszba kapunk most betekintést: beszámolót, elszámolást az életeseményekről. Talán némi túlzással mindennapi gyónásnak is mondhatnánk: tudta-e magát tartani a polgári életmódhoz a naplóíró?

A bejegyzések az adott napokhoz kapcsolódnak, többnyire a nap végén, este, éjjel írja le az eseményeket Lola. Mint a tenger hullámzása, olyan monotóniával gördülnek elő a napi teendők, a bevásárlások, étkezések, a kapcsolattartás (telefonok, levelek, látogatások) alkalmai, a munka, a háztartási feladatok nehézségei. Ebből az egyenletes, folytonos mormolásból bukkannak elő időnként azok a mondatok, amelyek kiemelkedő eseményhez kapcsolódnak (például az 1956-os forradalom sorsa vagy 1969-ben a Holdra szállás). Máskor az élet normál menete mögül kínzó anyagi gondok sorolása bukkan elő.

Minden olvasóban felmerül a kérdés, hogy ki volt, ki lehetett a naplósorok beleértett olvasója. Kinek szánta ezeket a füzeteket Lola? Sőt, talán pontosabb ezt úgy megfogalmaznunk, hogy kihez fordult ezeken az oldalakon? Későbbi emlékező önmagához? Esetleg az utódokhoz? A valóságos barátnő hiányában egy fiktív, őt meghallgató személyhez? Márai egy későbbi időpontban úgy írta le a történetet, hogy éjjel álmában hallotta meg az akkor már elhunyt Lola hangját: „Te másoknak írtad a naplódat, én neked.” Az álom után kereste elő a kopott hajóládából a füzeteket, és kezdte olvasni Lola bejegyzéseit, hogy így tudjanak kapcsolatot tartani az életet a haláltól elválasztó falon keresztül. Noha ez a romantikus történet hiteles magyarázat is lehet, kétségtelen, hogy Márai életének ritmusa nem vásárlástól vásárlásig, számlabefizetéstől az újabb számláig, az ismerősöktől kapott levéltől egy újabb beszámolóig tartott, mint ahogy Lola naplójában olvashatta, mégis újra átélhető lett kettejük élete. Látta, hogy míg régebben felesége mosott vagy vasalt, ő „könyvtárba ment és egész délután ott olvasott”, „reggel elindult, hogy az ügyeket intézze a kiadóval”, „korrektúrát küldtek a könyvből”, „leadta a cikket a Szabad Európának”. Figyelme, szellemi horizontja is ezekre terjedt ki elsősorban, nem állt fókuszban, hogy Jánosnak, a fiuknak új nadrág kell, vagy kinőtte a cipőjét. Ám teljesen rossz irányba indulnánk, ha azt gondolnánk, hogy a családi élet olyan kis epizódjait találjuk ezeken az oldalakon, amelyek a pletykára éhes közönség várakozását kielégítik. Lola ugyanis nem kettejük életét akarta megörökíteni, hanem azt a hátteret – mondjuk talán életmód-történeti hátteret –, amely a Márai-pálya mögött (mellett, körül) zajlott.

Márai mindig a nagybetűs Ő megjelöléssel és egyes szám harmadik személyű igével szerepel. Mi-t nem nagyon találunk, csak én és Ő viszonylatot, a leíró, krónikás nézőpontot, amikor a krónikás éppen azzal akarja meghatározni önnön pozícióját, hogy eltávolítja magától a témát, a történetet. Ma talán furcsának hathat ez a távolságtartás, amely grammatikailag ilyen erősen, markánsan érvényesül, hiszen a házastársak inkább tegeződnek, és közös alannyal tervezgetik jövőjüket. De ebben a „régi” világban még a személyiség önrendelkezésének határai jóval szilárdabbnak bizonyultak, mint manapság.

Olvasom az oldalakat, s olyan, mintha tengerparton járnék, a homokos sávon, ahová újra és újra kicsap a víz. Folyamatos a tenger mormolása, de a homokban olyan apró kincseket lehet lelni, mint egy kagyló, egy ásványdarab, érdekes alakú kavics, egy aranypénz egy elsüllyedt régi gályáról: mindazt, amit a tenger a lábunk elé hord. Roppant mennyiségű idő, a napok folyamatosan kergetik egymást, a látvány szinte egyforma. Mégis rendre elénk kerül egy-egy érdekes bejegyzés. Olyan észrevétel, amelyet nem tehetett meg más, csak Lola ott, abban az élethelyzetben, azzal a személyes történettel, amelyet átéltek. Mint például a beat-fiatalok nyüzsgése Salerno utcáin 1968-ban: szőrösek és borzasak. Vajon miként csapódhatott mindez le a Márai-házaspárban? Vagy éppen az akkoriban a csúcsra törő film élményének megtapasztalása: „Színes nagy film. Szájtátva nézzük. Mint Rip Van Winkle, az agressziók és borzalmak határ nélküli bemutatása a fordulatos, váratlan cselekmények halmazában! Bármennyire nincs kedvünk moziba menni, meg kell nézni néhány filmet, hogy lássuk is, ne csak sejtsük, mi történik ma a világban!?” Vajon változott-e mára a mozi hatása, immár több világot rengető film és a filmes szokások teljes átalakulása után? S vajon milyen lehetett nekik belekóstolni a világ modernizálódásának keserű koktéljába? Akár a holdra szállás élőben figyelése a televízió segítségével: „Holdrepülés, izgalom. Estétől televízió. Holdutazás. 25 órás tv-közvetítés. Holdra szállás!!! A Csoda! Mindezt láthatjuk a szobában egy időben annyi millió emberrel! Életünk legnagyobb élménye! Éjfél felé lefekvés. A gép leszállt a Holdra. Az emberek csak reggel felé fognak kilépni. [1969. 07. 20.] Hajnali ébredés, 5 óra után tv kinyitás. Az adás tart. A két ember kilépett a gépből. Ott imbolyognak a Holdon. Felkeltem Őt. Együtt nézzük a Csodát! Az új korszak kezdetét. Az egész világ egyszerre álmélkodik és ünnepel. [1969. 07. 21.]” Nemcsak a technikai tudás vívmánya volt érdekes, az ember holdra juttatása, hanem az is, hogy egyszerre nézték annyi millióan. A közösségi élmény kibővülése és a tömegesedés folyamatának egy újabb lépcsőfoka.

Másrészt érdemes figyelni a nem sokkal korábbi bejegyzésre is, amelyben rögzíti, hogy János elfelejtette megköszönteni apját, az írót. Noha terjedelmileg nem olyan hosszú, mint a Holdra szállás, de tömörségében is érzékelhető, hogy legalább olyan súlyos ügy volt ez, mint a világcsoda.

A legnehezebb, legfájdalmasabb pont az 1956-os forradalom bukása, hiszen ez száműzte véglegesen a házaspárt Magyarországról:

„Reggel televízióhírek, rádió: forradalom Magyarországon. Mi ez? Felköltöm. Leszaladok újságért. Ma Magyarországon forradalom van! Tűz, lövöldözés, az orosz csapatokat hívták be, telefon elvágva, semmi biztosat nem lehet tudni. [10. 24.] Ötödik nap »háború« Magyarországon, leírhatatlan izgalom, cikket ír MA és Így! (Senki más nem tudná megcsinálni hasonló helyzetben.) [10. 27.] Münchenbe akarják küldeni néhány hétre. Útlevél, engedélyek, pénz, minden a rendelkezésére. (Mindent vállalt. Senki nem tudja nekik megcsinálni, amit Ő, végre rájöttek!) Egyszerre megváltozik körülöttünk minden! Kedden kell indulnia repülőn! [11. 02.] Reggel 6-kor szól a telefon, Saly a Free Europe-tól, Őt kéri azonnal jöjjön be, nagy baj van Magyarországon. Felöltözik. Azonnal indul. 8-kor végre rádióhírek. Az oroszok visszajöttek, körülkerítették Budapestet, lőnek, ágyúznak, bombát ígérnek. [11. 04.] Mindszenty üzenete, »egy fuldoklónak nincs szüksége üzenetekre, csak segítségre.« Senki sem segített, hagyták Magyarországot elsüllyedni. […] Eisenhauer, hogy »forradalomra nem buzdították a magyarokat«! Hát akkor mire heccelték őket, és hagyták meghalni. Gyalázat. El fog süllyedni az a gonosz világ, és megérdemli.” [11. 14.]

Márait már korábban, az ötvenes évek elején is csábították vissza, és később is hazatérhetett volna, s talán Lola jobban érezte volna magát itthon, mint Amerikában, de egy másodpercre sem merült fel benne, hogy ne tartson ki mindvégig férje mellett , aki nem akarta a lábát az országba betenni, amíg itt vannak a kommunisták és a megszálló orosz csapatok.

A két hatalmas kötet szöveggondozásának irdatlanul nagy munkája Ötvös Anna érdeme, aki az amúgy sem könnyen olvasható kézírást végigbetűzte, és ezt a több mint ezerötszáz oldalnyi szöveget átírta. A kiadói munka gondos, az olvasót rengeteg jegyzet segíti eligazodni az egyes személyekre, eseményekre vonatkozó utalások között. A napló teljes szövegét nem lett volna értelme közölni, mert végképp kiadhatatlan terjedelmű lett volna, Nagy Zselyke válogatta ki a közönségnek szánt részeket.

Korábban feltettem a kérdést, hogy vajon kinek írta Lola a naplót, ezt átfogalmazva: ki olvassa majd? Kinek lesz érdekes ennyi időt és energiát szánni erre a kordokumentumra? Különösen azért, mert az emigrációba kényszerült magyar családok életének ezen apró mozzanatai azoknak lehetnek ismerősek, saját családi legendáriumukból visszhangzók, akiknél a rokonok egyes csoportjai hasonlóan külföldre kényszerültek 1948 vagy 1956 után. Az ő számukra nemcsak érdekesség, de a családi identitásban rögzült meghatározó momentumok megerősítése is a napló. Beszámoló egy olyan világról, amely a mai szabadon költöző és egészen másfajta szabadságot megélő világunkban már szinte alig képzelhető el. Emlékműve annak a polgári életszemléletnek, életmódnak és értékrendnek, amely szép lassan eltűnt, minden bizonnyal örökre.

S ha arra gondolunk, hogy a mai rohanó világunkban milyen sok mindenre nem szánunk időt (emberi kapcsolatok, kiváló művek, természeti szépségek), akkor lássuk azt is, hogy az emberi élet ilyen részletes dokumentálása és megőrzése egy naplóban milyen fontos mindenkinek saját lelki megbékélése szempontjából.