MARNO JÁNOS

Tajvani anziksz

(Tsai Ming liang tanulmány)

gyermekeimnek

Te meg vagy húzatva?

Ülsz itt a huzatban

egy csigalépcső szűk fordulójában,

és nézed a lábujjadat,

amelyiket a doktor szerint

nem érzel! Vajon a lépcsővel is így vagy

meg a huzattal? A huzatot is

csak nézed, megkönnyezed, ámbár nem érzed?

Látod a vörös köpenyes szerzetest

kiosonni ebből az agyagos csigaházból?

Érzed, hogy ehhez az osonáshoz kevés egy élet,

ergo minimum még egy reinkarnálódásra

kényszerülhetsz, vagy vélhetőleg még többre is?

Az olyasféle írásműben, mint amilyen ez is, egy

ember életre keltéséhez egy teremtő képességére

volna szükséged, csakhogy neked egyetlen

teremtővel sincs valódi kapcsolatod,

a teremtő maga a képtelenség a szemedben.

Vagy a képtelenség a szememben

azt jelentené, hogy vak vagyok?

Netalán nem bírom nyitva tartani a szememet?

Alszom?

Mi van, te alszol?

Nem, nem alszom, csupán örülök,

hogy egyelőre mégsem kell megválnom

az érzéketlen lábujjamtól, még ha

a puszta látványától lassan felfordul is

a gyomrom. Mi lesz, ha már egyetlen kéz-

és lábujjamat sem fogom érezni –

csupán egy csillapíthatatlan és kielégíthetetlen

hányingert, mivel nincs bennem semmi

salak. Agyagból vagyok, és kiégtem.

Úgy van. A szerzetes csigalassan halad a zsúfolt,

világvárosi forgalomban, ülsz nyugton

tovább a huzatban, a csigalépcsőházban,

szerzetesed meg se nagyon emeli a szandálját,

mégsem mondanám, hogy vonszolódik,

mint egy antennaszarvacskás csiga,

amely vörös köpenyt sem visel, s életkora

összevethetetlen a fiatal szerzetesével;

utóbbit nemsokára huszonévesnek nézem

majd, de egyelőre várnom kell vele -

Veled meg mi van? Mi lenne?

visszhangzod a létigét feltételezve,

huszonéves szerzetesünk pedig lecövekel

egy óriásplakát alatt, a plakáton szerepeljen

ugyanaz, amit most a nejlonzacskójából hámoz

elő, egy duplalépcsős burger-king adag,

száját hatalmasra tátja, s nagyon lassan harap,

és mohón ugyan, de alaposan forgatja soká

mindkét pofájában a falatot; szerencséd,

hogy a huzat hamar felszárítja a nyálad,

a jelenetnek már nem vagyok szemtanúja,

éppen befordultam ágyamban a falnak,

feleségem követi még az eseményeket,

hidegen hagyják őt, engem tájékoztat csak

tovább ímmel-ámmal a fejleményekről,

illetve egy könnyű pléddel még betakargat,

hátha mire felriadok, már lement a nap.

Akkor a lábujjadat halasszuk holnapra?

Az nagyon jó, de a legjobb holnapután

lenne, akkorra utánozhatatlanul jó

lesz minden, halasszunk el addig mindent,

addig a lábujjam magától is elmegy.

Marno János verse teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat novemberi számában a 73. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.