Második Ponyvaregény – Quentin Tarantino: Volt egyszer egy… Hollywood

Tarantino kilencedik rendezése nagyon erős számvetés. 1969 nyárspolgárait jelentéktelen figurákként mutatja be, a szerelem nyara a tovatűnt szép pillanatok és valami új, ismeretlen születésének küszöbe – a direktor óriási lazasággal és nagyfokú melankóliával beszél a korszakváltásról.

Egymás mellé rendelődik a klasszicista ’50-es és a modernista, felforgató ’60-as évek: a cowboy-tévésztár Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és legjobb barátja, kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt) odüsszeiájában a rendező nemcsak a korszak, hanem az érzelmek teljes skálájának ismeretéről tesz bizonyságot. A Volt egyszer… egy Hollywood ugyanis bár gyászolja a televízió biztonságát jelképező előbbi dekádot, legalább annyira kapaszkodik is belé, és míg a következő évtized feltartóztathatatlan, vérfrissítő zakatolása negatívan ábrázolódhatna, Tarantino ugyanolyan szeretettel öleli keblére.

161 percen keresztül zabálható az atmoszféra, kápráztat a díszletek, színek, plakátok, a 35 és 16 mm-es nyersanyagok borászati igényű emlegetése, falra ragasztott hirdetések löknek bennünket a kaliforniai ’60-as évek sodrásába.

Tarantinót egyfelől lázba hozza a dicsőség múlása, miközben képes ezt cáfolatba is fordítani. Rick és Cliff régi vágású fegyverforgatókként még egyszer, utoljára harcba lendülnek a szabadságkultuszukat gyilkos tébolyba fordító Manson-hippik ellen (a szerző nem a balos virággyermek-leágazást ítéli el, csak annak szélsőségbe torkollását). Ugyanakkor a mozi formanyelve spagettiwesternekre, harcművészeti futamokra hajazva nyomatékosan azt a kort emeli piedesztálra, amelyben az új hullám- és exploitation-rajongó Tarantino felnőtt. Rick Dalton gyűlöli az italo westernnek is nevezett vadnyugati sztorikat, így rendezőnk pont rajongása egyik legnagyobb tárgyát, Sergio Corbuccit cikizi a leszolgált tévészínész szavaival és nevezi karriermentő kultfilmesnek, amelyet csak aláhúznak a kamuposzterek vagy a dobálózás Antonio Margheriti nevével.

Üvölt a filmről, hogy Tarantino mennyire imádja bálványait: az ’50-es évek kultalakjaiból ugyanúgy lehet sztár, mint a ’60-as évek eurotash-szerzőjeiből. Cselekménytelen narratívával beszél erről a film: aVolt egyszer egy… Hollywood antihősei – hasonlóan a Ponyvaregény szintén támpontok nélkül kóválygó senkijeihez – nem találják a helyüket, e forgatagban pedig szándékos mítoszfricska gyanánt ott találjuk a nő nélkül maradó Steve McQueent vagy a könnyen leszerelhető Bruce Lee-t.

Ismét világos, hogy Tarantino panoptikumba tereli a közönséget: azt szeretné, ha a néző ugyanúgy imádná őket, mint ő, de mivel egy határozott fantáziabirodalomban járunk, aligha róható fel neki a karikírozás és a mítoszrombolás – sőt, ez utóbbi épp arra utal, legyen valaki kitalált senki vagy gigasztár, utoléri a változás.

Flashbackek, kukában guberáló, csoportosan vonuló, az Elátkozottak falujára vagy Az élőhalottak éjszakájára hajazó hippifiatalok, netán egy sötét sarokban alvó, vak öregember (akit épp a korszak egyik alfahímje, Burt Reynolds játszott volna, de tavalyi halála megakadályozta ebben – Bruce Dern hasonlóan erőteljes) reflektálnak az ’50-es évekre. A film talán legmeghatóbb pillanatában Rick a Lancer tévészéria forgatásán kóstol bele a feminizmusba és a method actingbe („módszer szerinti színjátszás”) az öntudatos, nyolcéves színész, Trudi oldalán, és szembesül képességei fakulásával egy lovas alkonyáról szóló filléres ponyvát olvasva.

Leonardo DiCaprio és Brad Pitt remekelnek, míg Margot Robbie elérhetetlen vágytárgyként lopja be magát a nézőhad szívébe: a Bontóbrigád című Matt Helm-alkotás mozis megtekintésekor önmagát nézi a gyöngyvásznon. Kezdetben sutba lökött, komikus nőként téblábol, majd kiderül, hogy a tömegfilm-esztétika felemelő lehet – mire leírhatatlan boldogság ül Sharon Tate arcára az ázsiai rosszlány náspángolásakor. A Mozi életmentő: Tate, azaz az idolizált lengyel, Roman Polanski felesége – aki státusszimbólum/tarantinói fétis/nagybetűs Sztár – belépő a ’60-as évek Újdonságába. Egy világba, amelyhez Rick képtelen idomulni – Quentin Tarantino azonban lehetővé teszi, hogy a főhős megváltást nyerjen. A Volt egyszer egy… Hollywood rengeteg bennfentes utalással kalauzol bennünket ebbe a pillanatba, de mást is rejteget a tarsolyában. (Ha például feltűnik a Lancer-főhős, James Stacy motorozása a lakókocsik mellett, jó úton haladunk – Tarantino csupán egyetlen jelentéktelennek tűnő vágóképpel kacsint ki a részeg sofőr által elgázolt, barátnőjét és mindkét bal végtagját elvesztő színész későbbi napjaira…) A fináléban rendezőnk nemcsak a Tate-gyilkosságot zárójelezi, például Tex Watson legendás mondatának („Az Ördög munkáját jöttem végezni”) kiröhögésével, de már egyenesen háborús mozis, ostromwesternbe futó exploitationnel borul le imádott korszaka előtt.

A Volt egyszer egy… Hollywood moziünnepe megható záróképpel tiszteli a Régit és ismeri el az Újat, de az igazi, fátyolos szemmel, remegő, de csak azért is visszatartott zokogó hanggal, deres homlokkal énekelt hattyúdalra még várnunk kell Tarantino utolsónak szánt 10. filmjéig. Aktuális mozijában is ott lappang a fontos eszmék lassú továbbengedése (miként az exvideotékás is elégikusan nyilatkozik a celluloidot leváltó digitális formátumról és saját tízfilmes fogadalmának tarthatatlanságáról). Kérdés, hogy vajon milyen lesz a tényleges búcsú. Tarantino A torinói lova jelen állás szerint lehet a Kill Bill 3., egy Star Trek-epizód, pre-code (azaz a klasszikus, cenzúra előtti Hollywoodot idéző) gengszterfilm, börtöneposz vagy horror. Bármibe is fogjon, csak várni lehet.