„Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok” – interjú Medveczky Ádám karmesterrel

Nem sokkal ezelőtt készítettem interjút legfiatalabb gyermekével, a színész Medveczky Balázzsal. Micsoda maximalista! Magától örökölte ezt?

Amikor az ember a pályán van, természetes, hogy igyekszik kihozni magából a legtöbbet ,és egyfajta maximalizmussal viszonyul a kifejezésmódhoz. Balázsban is ezt látom, érzelmi alapon ugyanakkor nagyon ésszerűen közelíti meg minden feladatát. Nem avat be a haditerveibe, de nem is kell. Látom, hogy mi a színészi ars poeticája – ami benne megvan, az a saját érdeme: a művészetet emberien közelíti meg. Amit hasznosnak tartott a beszélgetéseink során, azt elrakta. Én ugyan direkt módon művészi pályára nem neveltem egyik gyermekemet sem – négy fiam és egy lányom van. Minden alkalommal elhatároztam, hogy nem fogom erőltetni a muzsikus karriert, viszont az fontos volt, hogy közös nyelvünk legyen a zenével kapcsolatban. Szabolcs fiam például karmester lett, zeneszerző és korrepetitor, a Győri Nemzeti Színháznál dolgozik, de a többiek is közel állnak a muzikalitáshoz.

Hivatása hajnalán maga kit avatott be a haditerveibe?

Mindig zárkózott ember voltam, ugyanakkor mélyen vallásos, ezért a Jóistenre bíztam magam – de nem abban az értelemben, hogy ő oldja meg helyettem a gondokat, pusztán segítséget kértem tőle, és ő minden botlásban, bizonytalanságban, szorongatásban megerősített. Beavatni másokat abba, hogyan tanulok, dolgozok, gyakorolok: ezzel nem fárasztottam senkit. Megvolt a magam elképzelése, külön munkatervem volt, minden évben tanulási programokat készítettem. Sosem kértem feladatokat, viszont amit kaptam, elvégeztem, tudva, hogy nem kívánságműsor az élet. Minden felkérésre örömmel készültem. Az Operában szokás volt, hogy úgynevezett kívánságlistát kért az igazgató – így tudta, ki mit szeretne dirigálni –, és ezt mindig kitöltöttem. Olyan is akadt, hogy szerencsém volt, és azt adtam elő, amire vágytam. Igaz, csak ritkán – tudom, viszonylag későn, de ha egyszer muzsikusként kezdtem, vargabetűvel nem csoda ez a néhány év csúszás. Szólamvezető üstdobos voltam a Magyar Állami Hangversenyzenekarban. Egyébként Balázsnak is jó érzéke van a dobhoz.

Mi a pedagógiájának az alapja?

Mindig azt figyelem, mire van szüksége egy növendéknek, hogy technikailag tökéletes legyen, és hogy amit érez, a saját hangszerén vagy a karmesterségben manuálisan ki tudja fejezni, illetve képes legyen azt a zenekarral a hallgatóság felé közvetíteni. Elsősorban a technikai profizmusra fordítom a figyelmet, csak aztán a kifejezésmódra.

Én az indirekt közlés híve vagyok. Amit egy karmester a zenével közöl, azzal hat a közönségre. Nevel – ha szabad ilyen nagyképűen fogalmazni.

Itt az ideje, hogy előhozakodjak a zenei nyelv globális jellegével: lényegtelen, hogy magyarul, németül vagy olaszul beszélünk, Liszt, Bach, Albinoni egyformán megérint.

Ezzel nem lehet vitatkozni.

Azzal sem, hogy ha a karmester felemeli a kezét, negyven-ötven-hatvan hangszer szólal meg – mi ez, ha nem alázatosságra és biztos tudásra alapozott munka?

Most belekapaszkodom ebbe a nagyon fontos szóba: alázat. Művészetem leglényegesebb része, hogy minden darabot, feladatot és zenészkollégát alázattal közelítek meg. A karmester ugyanis nem parancsnok, sosem lehet felsőbbrendű: ő az, aki segíti az előadót, és akkor végzi jól a munkáját, ha a darab kifejezését eljuttatja a közönséghez. Tehát nem csupán fizikai síkon igényel karnagyot az együttes, hanem azért is, hogy a kottát ilyen módon életre hívja. Hogy Pál apostolt idézzem: „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom” (1Kor 13,1).

Mint annyi szakma képviselője az elmúlt évtizedekben, ebben az őrült nagy kényelemben a zene művelői nem lettek felületesebbek?

Nem jellemző, de az igaz, hogy előfordul. Velem is megesett, hogy idő hiányában nem volt lehetőségem megfelelően felkészülni egy-egy produkcióra – szenvedtem is saját magamtól.

Legyen valaki alázatos, odaadó, maximalista, ezt nem lehet elkerülni.

De a legborzasztóbb az, hogy ezt a zenekar is megérzi, és hamar kiszűri, hogy mi van a vezénylő mögött, hogy valóban tudja-e azt a darabot, vagy sem.

De még a közönség is. Ahogy megérzik a streamekben is a hiányt, az ürességet, amit nem tölthet be a technológia.

Ez nagyon szomorú. Az online átállás engem zavart, különösen az oktatásnál. Viszont a belső képzelet és fantázia sok mindenben segít. Nem olyan régen Veszprémben léptem fel a Zuglói Filharmóniával – élő közvetítés volt, mégis oda tudtam képzelni azokat, akiknek ezt előadom, akikkel ezt közlöm. Felemelő azt tudni, hogy valahol hagyatkozhatok a belső látásra, a belső hallásra, vagyis a fantáziára. Ahogy a távoktatásnál is, ami annyi nehézség mellett azért magában rejt egy nagy izgalmat: a karmesternek zenekar hiányában kell elképzelnie, hogy az adott mozdulata milyen hangzást vált ki, mennyire követhető – a képzelet fejlesztésében ez nagy segítség.

Az elmúlt egy év engem megtanított türelemmel bízni abban, hogy ez a szörnyű, tragikus és embert próbáló állapot véget ér, ha méltók leszünk rá, és ugyanúgy dolgozhatunk tovább, közvetíthetjük a zene szépségét a hallgatóság felé.

Rövid kutatómunka után is világosan látszik, hogy számos fellépése lesz a jövőben, tavasztól egészen a 2022-es Újévi nyitányig.

Minden hónapra van egy felkérés, de persze ezek csak akkor lesznek biztosak, ha véget érnek. Mindenesetre most is a következő koncertre készülök. Nem tehetek más, mint hogy a bizonytalanság ellenére dolgozok. De ezt a hozzáállást látom a megbízóimon is – a Magyar Állami Operaház is mindent megtesz, hogy munkához juttassa az embereket. A nyitás ezért nagyon szép lesz: óriási örömmel fogunk ott állni, amikor erre sor kerül, és túl leszünk a megpróbáltatásokon, amelyek sajnos elkerülhetetlenek az életben. A boldogsághoz próbatételek is kellenek. A legtöbb operában is megtalálható ez az igazság, kezdve a Varázsfuvolától a Fidelióig: a hűség, a kitartás, a bizalom és állhatatosság próbája. Valahol minden opera a hitről, a várakozásról és a beteljesült reményről szól. Milyen csodálatos az operairodalom! Remélem, még többször elmehetek az Andrássy útra, hogy ezeket a gyönyörű műveket vezényeljem.

Hogy gondol a csendre?

Reggelente fél órát mindig szánok rá – erre szüksége van az embernek. Ugyanakkor, ha belegondolok, nem éppen csendben nőttem fel: a zaj és a zene lételemem volt, és négyen voltunk testvérek. Ma öt gyermekem van, és tíz unokám, ami olykor zsibongással jár, de nem bánom, szinte igénylem. Mert azt is érdemes tudni, hogy a némaság letargiát termet.

Liszt, Beethoven – két jubileumi év.

Liszt Ferenc? A magyar zene csodálatos alakja. Beethoven? Megható, hogy ez a zord tekintetű, hányattatott sorsú és drámai betegségekkel küszködő ember olyan csodálatos boldogságot képes közvetíteni, hogy átöleli az emberiséget – az összes szimfóniájával. Örülök, hogy említi őket, ugyanis nagy várakozással gondolok Liszt Beethoven-kantátájára, amit nagyon keveset játszanak, és amit szeptemberben fogunk bemutatni a Zuglói Filharmonikusokkal a Művészeti Akadémia rendezésében. Így együtt emlékezhetünk a két óriásra, akiknek meghatározó szerepük van a zeneirodalomban, Lisztnek különösen a magyar zenetörténetben. Csodálatos feladatok állnak előttem, fővárosi és vidéki koncertek, többek közt a Győri Filharmonikusokkal, valamint Budapesten a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, ahol Veress Sándor, Lajtha László, Dohnányi Ernő és Kodály Ferenc műveit játsszuk. Ez fontos számomra: nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a magyar nemzeti alkotásokat hirdessem, ha szabad ilyen kifejezéssel élni.

Érződik a hangján egyfajta megfontoltsággal vegyes gyermeki izgatottság, ahogy a munkájáról beszél.

Ez az, amiről az elején beszéltünk. Bár mindegyik koncertre ugyanakkora odaadással készülök, ha mégis elmarad, nem teszek mást, mint leveszem a kottát, újabbat teszek a helyére, és azt kezdem tanulni.