Még jó, hogy ez csak egy film! – Csernobil

Talán a legérdekesebb részlet, hogy mindezidáig nem készült egyetlen játékfilm sem, amely a hírhedt atomkatasztrófa történetét dolgozná fel. A harminchárom évvel ezelőtti eseményekről bár láthattunk több színvonalas dokumentumfilmet, illetve néhány erőtlen horrorzsánerű próbálkozás is beillesztette helyszínként vagy narratív elemként Csernobilt a sajátos világába, azonban egy olyan minőségű és dramaturgiájú, a hitelességre törekvő alkotás, mint az idei minisorozat, eddig még nem készült.

Morfondírozhatunk, hogy ezidáig miért kerülték a filmes alkotók annak a lehetőségét, hogy végre feldolgozzák az akkor történteket, azonban sokkal érdekesebb, hogy az információ korlátlan elérésének korában mégis hogyan lehetséges, hogy a sorozat képes volt ilyen nagy hatást gyakorolni a nézőkre.

Az biztos, hogy az 1986-os eseményeket az akkori szovjet vezetés legszívesebben maradéktalanul eltussolta volna, azonban azok nagyon gyorsan kikerültek a hatalmi kontroll alól, így nemcsak hogy rövid idő alatt nyilvánosságra kerültek a történtek tényszerű adatai – persze leginkább a keleti blokkon kívül –, de például Frederik Pohl amerikai sci-fi író már 1987-ben jelentkezett egy dokumentumregénnyel Csernobilról, ami 1988-ban magyarul is megjelent.

Ha így tekintünk az eseményekre, mondhatjuk, hogy közismert történetről van szó. Viszont ha azt nézzük, hogy a fikciós filmek univerzumában egyáltalán nem szerepelt a csernobili katasztrófa történetének hiteles feldolgozása, akkor érthető, hogy azon generációk tagjai, akik azóta nőttek fel, éppenséggel rácsodálkoztak a történetre, és akár meg is fordulhatott a fejükben, hogy a látottakból ténylegesen mennyi a valóság, és mennyi a fikció.

A történelmi drámaként definiált minisorozat öt epizódban dolgozza fel a csernobili erőműben történteket és azok következményeit, utóéletét. A filmes anyag dramaturgiai szerkezetét nézve talán csak a negyedik résznél érzünk egyfajta kizökkenést, ahol jórészt a történetvezetés lineáris építkezése helyett egy kitérőt teszünk, hogy a sorozat reagálhasson a mikrotársadalmi hatásokra. Bár ez az epizód sem kevésbé erős, mint az ezt megelőzők, mégis egyfajta lelassulást, akár egy kisebb mélypontot érzékelhet a néző.

Hiába tudjuk, hogy amit látunk, az nem valóság abban az értelemben, hogy nem az igazi atomerőműben vagyunk, nem az igazi romok között járunk, és nem a tényleges katasztrófát látjuk, a Csernobil sokkolóan hitelesnek tűnik.

Ennek kapcsán talán csak az hiányzott, hogy egy „hogyan készült” epizóddal érjen véget a sorozat.

A hitelesség tehát fontos paraméter, amit nemcsak a felfoghatatlanul jól kidolgozott vizualitással értek el az alkotók, hanem más elemek is ezt szolgálják: a színészi alakításoknál még az egyébként máshonnan ismerős arcok esetében is hihető, hogy egy orosz karaktert látunk – ezt csak az a tény gyengítette, hogy mindenki angolul beszél a sorozatban. De annyira érzékletesen jelentek meg a szovjet valóság részletei, hogy azt érezhetjük, tényleg ott járunk a ’80-as évek végén az omladozó Szovjetunióban. A hollywoodi hidegháborús filmek sztereotipikus orosz miliője itt szerencsére nem köszön vissza.

A katasztrófa kiváltó okait boncolgatva számos tényező előkerül: csupa olyan motívumról van szó, amelyek újra és újra felbukkannak a történetben. Ilyen az emberi gyengeség, amely felülírja a józanságot és felelősségtudatot, vagy a manipuláció, amellyel még azokat is bele lehet vezetni egy kényszerhelyzetbe, akik egyébként felfigyelnének a veszélyekre.

A sorozat legfontosabb megállapítása azonban az, hogy a politikai rendszer minden létező módon megpróbálja a végsőkig befolyásolni a valóságot. Ami már önmagában is értelmetlen, lehetetlen vállalkozás, ám a hatalom már csak olyan, hogy erről nem mindig vesz tudomást.

Fontos figyelmeztetés és kijózanító konklúzió ez, főleg napjainkban: a Csernobil azt állítja, hogy az államapparátus elsősorban nem a nép érdekeit helyezi előtérbe, hanem a saját fennmaradását. Ami ismét csak egy önellentmondás, főleg, ha olyan kérdésekre gondolunk, mint az atomenergia további felhasználása vagy a klímakatasztrófa kapcsán felmerülő teendők szükségessége. A sorozat sikerén talán csak egy okból csodálkozhatunk el: egy olyan alkotás, amely minden percben gondolkodásra, véleményalkotásra, válaszok megfogalmazására kényszerít, mégis hogyan lehetett ennyire sikeres egy olyan világban, ahol minden eszközzel épp ezektől próbálunk szabadulni?