Filmek, amik meggyötörték az idegeinket: 10 emlékezetes botrányfilm – 1. rész

Egy betiltott, sokkolónak aposztrofált mű hamar felkelti a nézők figyelmét. Néhány felkavaró jelenet és a hírverés azonban önmagában kevés ahhoz, hogy egy film címét hosszú távon is megjegyezze a szakma és a közönség. Számos elismert kortárs rendezőnek vált védjegyévé a tabudöntögetés: Lars von Trier, Michael Haneke, Gaspar Noé vagy Larry Clark például rendszeresen és előszeretettel feszegeti a nézők és a kritikusok ingerküszöbét. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – az említett alkotók hatalmas rajongótáborral rendelkeznek. Kétrészes cikksorozatunkban a teljesség igénye nélkül tíz olyan emlékezetes filmet gyűjtünk össze, melyek a legkevésbé sem nézőbarátok, sőt számos olyan is akad köztük, amelyet több országban betiltottak. Közös bennük, hogy szinte kivétel nélkül neves filmfesztiválokon debütáltak és hívták fel magukra a szakma figyelmét, hatásukról pedig a mai napig jelennek meg cikkek. A válogatásban szándékosan nem szerepel a Szerb film és a Salò, avagy Szodoma 120 napja, e két mű ugyanis szinte minden hasonló listán megtalálható.

Gaspar Noé: Visszafordíthatatlan (2002)

A francia–argentin Gaspar Noé egy vérfertőző hentes történetével debütált (Egy mindenki ellen), majd második egész estés alkotásával, a Visszafordíthatatlannal robbant be a köztudatba mint különc, botrányfilmes rendező. A másfél órás mozi – amit külön cikkben is felelevenítettünk – fordított időrendben mutatja be egy szerelmespár (Vincent Cassel, Monica Bellucci) meghitt kapcsolatát, amit aztán egy brutális erőszak zúz darabokra. Kényelmetlen, nyugtalanító atmoszférájával a Visszafordíthatatlan már a legelső másodperctől, a stáblistájával is nyomasztó élményt nyújt. A mű Cannes-ban debütált, ahol a beszámolók szerint kétszázötvenen vonultak ki a vetítésről idő előtt, sőt egyesek el is ájultak. Hogy mivel érte ezt el Gaspar Noé? A rendező a filmtörténelem egyik leghosszabb erőszakjelenetét (körülbelül tíz perc, de mi harmincnak érezzük) tolja az arcunkba a mozdulatlan kézi kamera képén keresztül, amit egy ponton még közelebb visz az eseményhez, mi pedig feszengve ülünk a székben, és várjuk, mikor ér véget a kínzás. A film egy másik pontján pedig kénytelenek vagyunk végignézni, ahogy egy emberi arc megsemmisül egy fegyverként használt poroltó által. De ha ezt a két jelenetet kivágnánk, akkor sem lenne sokkal könnyedebb darab a Visszafordíthatatlan, amely több, mint egy öncélú erőszakkal operáló, felejthető botrányfilm a sok közül.

Olyan erős, zsigeri érzéseket kelt a nézőben, amire kevés mozi képes.

Nem véletlen, hogy tizennyolc év alatt kultusz alakult ki körülötte, Gaspar Noét pedig egyre inkább elismeri a közönség és a szakma.

Larry Clark: Ken Park (2002)

Larry Clark már filmes karrierje előtt, a ’70-es, ’80-as években is mániákusan érdeklődött a talajt vesztett amerikai tinédzserek élete iránt, akiket szociofotósként hosszú éveken át legintimebb pillanataikban vagy épp drogozás közben kapott lencsevégre. A rendkívül szabad szellemű amerikai rendező első nagyjátékfilmjével, a Kölykökkel vált ismertté, mely nem könnyű darab, de a Ken Parkkal sikerült csak igazán kiakasztania a nézőket. A film négy, teljesen diszfunkcionális családból származó amerikai tinédzserről szól, akik erkölcsi iránytű és pozitív szülői minták híján céltalanul élik életüket. Az egyik szereplő a barátnője anyjával folytat viszonyt, a másik a nagyszülein vezeti le frusztrációit, és vannak, akiket édesapjuk terrorizál testileg és lelkileg. A Ken Park abnormális viselkedésmintákkal és kisiklott életutakkal szembesíti a nézőt, ráadásul Larry Clark mindezt cinikus szenvtelenséggel ábrázolja, mintha egy teljesen hétköznapi sztorit mesélne el.

A rendező semmit sem bíz a képzeletünkre: premier plánban mutatott nemi szervekkel és kicsorduló testnedvekkel borzolja a néző idegeit.

Az Ausztráliában betiltott művet egyesek merész, hatásos társadalomkritikaként, mások gusztustalan, öncélú, provokatív botrányfilmként tartják számon. A Ken Park talán azért is maradt meg ennyire sokak emlékezetében, mert teljesen szembemegy a coming of age filmek, azaz a felnövéstörténetek többnyire pozitív hangvételével, és egy meglehetősen kiábrándító, lesújtó jövőképet mutat be – a fiatal szereplőket pedig olyan szélsőséges, tabunak számító élethelyzetekben ábrázolja, ahogyan kevés alkotás meri.

Rémy Belvaux, André Bonzel, Benoît Poelvoorde: Veled is megtörténhet (1992)

Az 1992-es fekete-fehér francia áldokumentumfilmben egy szabad szellemű és rendkívül intelligens sorozatgyilkos „munkanapjait” kíséri végig egy amatőr forgatócsoport. Főszereplőnk, Ben számára az emberölés teljesen hétköznapi cselekedet, nem kímél sem időst, sem nőt, sem gyereket, és minden hónap elején eltesz láb alól egy postást. A mindössze harmincháromezer dollárból készült szatírában annyi gyilkosságnak lehetünk szemtanúi, hogy szinte immunissá válunk az erőszakra, miközben egyszerre gyűlöljük és szeretjük a hidegvérű főszereplőt. Olyan, mintha a Született gyilkosok lecsupaszított verzióját néznénk. Az áldokumentarista hangvétel miatt azonban a temérdek erőszak jóval valóságosabbnak hat, mint Oliver Stone filmjében. A Veled is megtörténhet éjsötét, groteszk humorral operál, nem veszi véresen komolyan magát, ám aki nem bírja a tömény erőszakot, az valószínűleg nem zárja majd a szívébe.

Michael Haneke: Furcsa játék (1997)

Düh, tehetetlenség, sajnálat, értetlenség – ez a négy érzelem munkál a nézőben, amikor Michael Haneke 1997-es erőszakfilmjét nézi. Az Arany Pálma-jelölésig jutó Furcsa játékban két fiatal férfi besétál egy jómódú család nyaralójába, hogy aztán teljesen l’art pour l’art módon kínozzák és terrorizálják a házaspárt és gyereküket. Mi pedig végignézzük az egészet, nincs menekvés. Haneke játszik az idegeinkkel: filmjében az erőszak megmagyarázhatatlan, öncélú és a végletekig túltolt.

A hosszú snitteknek és az azoknál is hosszabb üresjáratoknak köszönhetően még zavarbaejtőbb az élmény.

Olyan, mintha a rendezőnek egy történet elmesélése helyett tényleg csak annyi lenne a célja, hogy felzaklassa, feldühítse a nézőt, akire a két hidegvérű gonosztevő olykor cinikusan ki is kacsint. Huszonhárom év távlatából is kijelenthető, hogy siker koronázza a rendező törekvését. Haneke utolsó filmje, a Happy End ehhez képest olyan, mint a vasárnapi mesedélután a tévében.

Harmony Korine: Tétova lelkek (1997)

Egy fiatal fiú spagettit eszik egy rohadásnak indult fürdőkád koszos, sötét vizében ülve, miközben anyja samponozza a haját. A Tétova lelkek ben láthatjuk a filmtörténelem talán legnyomasztóbb evős jelenetét, de nem (csak) emiatt emlékezetes az alkotás. Harmony Korine első rendezése a már említett Ken Parkhoz hasonlóan züllő, elveszett kamaszokról szól. A Tétova lelkek egy tornádó sújtotta kisvárosban, az Ohio állambeli Xeniában játszódik, amelynek lakosai évekkel később sem tudnak felocsúdni a tragédiából, és teljesen elvesztették kapcsolatukat a való élettel. A tizenéves főszereplők, Tummler és Solomon például azzal ütik el az időt, hogy kóbor macskákat gyilkolnak, amiket aztán eladnak a helyi boltosnak, fennmaradó szabadidejükben pedig drogoznak és prostituálthoz járnak.

A város tele van szörnyű, kibeszéletlen traumákkal, amelyek egy-egy rövid jelenet erejéig felelevenednek.

Az áldokumentarista elemekkel és kézi kamerás felvételekkel átszőtt mű egy erkölcsi nyomorpornó céltalan és kilátástalan életű emberekről. A Tétova lelkek groteszkbe hajlóan lehangoló, de valamiféle melankólia is körüllengi, miközben a szereplők abszurdabbnál abszurdabb mindennapjait figyeljük.