„Akkoriban talán könnyebb volt coolnak lenni és kitűnni a tömegből” – interjú Mesterházy Ákos DJ-vel

Miképp kerültél bele itthon a bakelites vérkeringésbe?

Az én személyes sztorim a ’90-es évek elejére nyúlik vissza: ’93-ban, tizenöt évesen kezdtem el lemezeket gyűjteni azzal a céllal, hogy lejátsszam őket valahol – magyarul, hogy DJ legyek valamilyen szinten. Azóta hízik a gyűjteményem: először láda-, szekrény-, majd szobaméretű lett.

Mikor játszottál először közönség előtt?

’95-ben már masszívan sulirádióztunk, illetve középiskolai és házibulikat tartottunk, azaz huszonöt éve lemezlovaskodom sportszerűen. De még a mai napig lelkes hobbi DJ-nek tartom magam, sosem volt ez a megélhetésem.

Mennyire voltak akkoriban mások a sulibulik? Mennyire határozta meg az iskola zenei ízlését egy menő Mesterházy Ákos DJ-szett?

Akkor még egyáltalán nem érdekelt, hogy mi menő, és mi nem – huszonöt év távlatából pedig nehéz is lenne megmondani. Az biztos, hogy sokkal szélsőségesebb zenéket mertünk és lehetett játszani. Én eleve egy nagyon underground világból érkeztem, hiszen svájci–holland vonalról szereztem be a különleges acid és hardcore lemezeket: ezek nem a tipikus balatoni diszkószámok voltak.

Akkoriban talán könnyebb volt coolnak lenni és kitűnni a tömegből.

Pont ma tettem fel egy kérdést a világhálón arról, hogy vajon van-e még ma is sulirádió. Szabad-e ilyet csinálni? Érdekli-e a fiatalokat? Nem tudom. Régebben nem volt hordozható hangszóró, maximum a walkmanről ment a zene, de azon kívül elég jó alternatíva volt, hogy ott zörögtek a dobozok a folyosón. Ma viszont bárki lezenéli egy JBL-lel azokat.

Hány lemezből áll a gyűjteményed?

Ezt elég nehéz megmondani, de körülbelül háromezer – és ezek csak a rendbe rakott, nem eladandó, saját gyűjtemény darabjai.

És ebből mennyi foglal el igazán különleges helyet a szívedben?

Természetesen erre is van egy külön polcom: itt leginkább olyanokat tartok, amelyeket emlékek tettek különlegessé, de azok is ide kerülnek, amik jelentősebb anyagi értékeket képviselnek – bár ezt az oldalát nem szeretem annyira a lemezgyűjtésnek.

Hogyan kerültél a fent is említett svájci és holland forrásaidhoz? Azt hinnénk, hogy az ember Németországba jár leginkább korongokért.

A ’90-es években a rokonaim révén tudtam kijutni Baselbe, és az ottani lemezboltokat derítettem fel, tehát ez leginkább funkcionális választás volt a számomra. A Balatonra pedig – mivel ott nőttem fel – a Benelux államoki acid lemezek ismerősökön, turistákon keresztül érkeztek. A német–angol vonalat a pesti boltokban is fel lehetett lelni, az igazi underground azonban mindig a váratlan helyekről jött.

Az ezredforduló környékén mennyire volt népes az itthoni bakelites tábor?

Nem volt mindig ilyen kisszámú a közösség, mint most: a ’90-es évek elején nagyjából minden diszkóban lemezről szólt a zene, csak később jelentek meg a digitális DJ-k. Akkoriban más is volt a kultúrája, hiszen anno sok klub rendszeresen adott pénzt előre a lemezlovasnak, hogy vásároljon lemezeket – emlékszem, pár helynek saját gyűjteménye volt a pultban, amiből más vendégszereplő is játszhatott a rezidenseken kívül. Megtörtént velem is, hogy a saját táskámból játszottam egy balatoni diszkóban, azonban mivel a tulaj szerint a zeném „túl beteg” volt, a buli megmentése érdekében mutatta, hogy honnan válogathatok.

És mi történt ezekkel a gyűjteményekkel?

Biztos vagyok benne, hogy végül valamelyik rezidens polcán vagy később egy piacon kötöttek ki.

Birtokolni és kézbe venni egy korongot a digitális korban különleges kapcsolatot indukál az előadó és a matéria között. Neked hogyan változtatta meg a zenéhez való hozzáállásodat?

Ez egy óriási különbséget jelent a bakelites és a digitális lemezlovasok között: nálunk azért is van hatalmas értéke a lemezgyűjteménynek, mert véges a pénztárcánk – felkutatjuk a számunkra legjobb zenéket, és csak azt vesszük meg fizikai formátumban, amelyiket igazán szeretjük. Olvastam nemrég egy statisztikát arról, hogy az eladott lemezek felét sosem bontják ki. Ma főleg a populáris zenében óriási számokban produkálnak eladásokat, viszont a vásárló közönség kábé tíz százaléka nem is rendelkezik lejátszóval – csak azért veszik meg, hogy nézegessék, de az albumot ugyanúgy streamelve hallgatják meg.

Ezt vajon mi indokolja? A nosztalgia?

Ezek a rajongók előtte sem voltak lemezesek, a nosztalgia tehát inkább annyiban merülhet ki, mint gyermekkori emlék: mintha láttak volna ilyen „zenélő korongot” a szüleiknél. Néha én is szoktam kapni egy-egy megkeresést: valaki talált száz darab lemezt a padlásán, és megkérdezni, hogy nem akarom-e megvenni. Mindenki padlásán lehet találni lemezt, de az embereknek fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek vele, sem arról, hogy milyen értéket tartanak elzárva. Az esetek nagy részében nulla értéke van egy ilyen elfeledett gyűjteménynek, de néha akadnak kincsek.

Ehhez a romantizáláshoz biztosan hozzátesz a popkultúra is.

Igen, abszolút megvan benne az a romantika, hogy a kedvenc Radiohead-albumodat megveszed fizikailag akkor is, ha streamelve hallgatod. Viszont ez mindenképpen jó gesztus az előadók felé, hiszen zenészként

nincsen annál jobb érzés, mint amikor valaki megveszi a lemezed.

A digitálisan is elérhető, letölthető zene kérdés nélkül demokratizálta a DJ-zést. Szerinted a vinylkultúra miért hathat ebben az aspektusban elitistának?

A lemezlovasnak az a jó, ha minél több forrásból táplálkozik. Amellett viszont nem mehetünk el, hogy Magyarországon a bakelites lovasok megveszik a lemezt – ebből már profitál az előadó, a kiadó –, aztán amikor egy buliban lejátssza azokat, a hely által fizetett jogdíjból az Artisjus szerez hasznot. Tehát egy vinyles játékos sokkal többet fizet, mint a digitális társa, aki cirka százezer forint „átalánydíjért” a világ összes MP3-ját letöltheti és lejátszhatja – erről azért is beszélek, mert amellett, hogy a digitális zene hozzájárul ahhoz, hogy bármit letöltsön az ember, és színes repertoárt építsen, ez az ember nemcsak kevesebb értéket birtokol, sok esetben az előadót egyáltalán nem támogatja.

Idén húszéves a Syrup kollektíva, amit Döme Péterrel alapítottál. Mesélj nekünk a projekt életéről!

Veszprémben kezdtük el a Syrupot Péterrel, akivel akkor már sok éve egymás mellett játszottunk a Balaton-parton – mivel az ezredfordulón értelemszerűen kicsi volt a releváns közönség ahhoz, hogy szétválasszuk őket, úgy gondoltuk: megpróbáljuk együtt. A kezdetekben egyetemi bulikba is elhívtak minket, aztán egyre jobban beindult minden, 2005 óta pedig már lemezkiadóként is funkcionálunk, amivel a mai napig aposztrofáljuk magunkat. Peti egy évtizede elkezdett kikopni a Syrupos szervezésből, de nagyon jó kapcsolatot ápolunk, a mostani Save The Vinyl DJs programból is kiveszi a részét. A kiadónak most lesz egy nagy visszatérése: február 15-én jelenik meg a húszéves Syrup válogatásalbuma huszonnégy számmal.

Kik szerepelnek majd a kiadványon?

Elég színes a felhozatal: Erik Sumo és Marcel közös számától kezdve Tigricsen át az Anima Sound Systemig sok régi arc rajta lesz, de vannak debütáló előadók is, illetve jó pár popsztár álnéven. Stílusban is nagyon vegyes, hiszen mi alapból az ambientet és a kísérleti elektronikát preferáljuk, de ezen a lemezen helyet kapnak a tánczenék és az acid, electro, techno is.

A diverzitás a Save The Vinyl DJs programsorozatotok szereplőgárdájára is jellemző. Január közepe óta minden hétköznap este az online térben jelentkeztek, felhívva a figyelmet a bakelites lemezlovasok helyzetére.

Volt három szervezőfigura a csapatban, akik beszavaztak embereket, és a szívemre teszem a kezem: akadt olyan előadó a felhozatalból, akinek ezelőtt még sosem hallottam a nevét. Épp az volt a célunk, hogy ne csak a holdudvarunkat húzzuk be, hanem hogy színes legyen a kínálat.

Milyen célból indítottátok útjára a kezdeményezést?

Az elsődleges cél a kommunikáció, azaz hogy felhívjuk a figyelmet a szubkultúrára. Nagyon sokan legyintettek, hogy „na, egy újabb DJ-program” – és bár abszolút igaz, hogy a dömpingben nem látszunk ki a streamek közül,

szerettük volna megmutatni, hogy ez a közeg él, és fontos támogatni.

A városban van néhány olyan hely, ahol közvetítenek szetteket, de – minden rosszindulat nélkül mondom – nem tudok arról, hogy ezt a fellépőknek bárhol honorálják. Olyanokról hallottunk már, hogy a DJ-k a klubok életben maradásához járulnak hozzá vendégeskedéssel: voltam már én is ilyen jellegű műsorban többször, és megyek bármikor szívesen. De mi most megfordítottuk a dolgot. Szerettük volna a bakelites lemezlovasokat támogatni, és kitaláltuk hozzá a „hogyant”. Szerencsére akadt egy nagylelkű támogató, és általa Edenred cafeteriakártyákat adhatunk azoknak a lemezeseknek, akik némelyike már egy éve nem állt közönség előtt.

Mennyire népes itthon a lemezlovasok tábora?

Elenyésző – azt hiszem, így fogalmazhatom meg a legjobban. Egyébként mindenhol nagyon kevés, komolyabb techno-DJ-k közül is csak két bakelitest ismerek, és mellettük száz másikat, akik digitális anyagokat játszanak. Nagyjából ez a két százalékos arány stimmelhet az egész kultúrára.

És ezen kell változtatni?

Szerintem nem, ez teljesen oké így. Annyi, hogy ha az esküvői DJ-k is vennék a fáradságot, és megvásárolnák a zenéket, az nagyon sokat jelentene az előadóknak – nem muszáj bakeliten, csak vegyétek már meg, légyszi!

Vajon mi lesz a saját gyűjteményed sorsa? Van terved, mit kezdesz velük, amikor már nem tudod őket lejátszani?

Ezen még nem elmélkedtem. Ha nem játszom, akkor is dédelgetem a gyűjteményem. Ha pedig már csak hagyaték lesz, egy dolgot nem szeretnék: ha a padláson vagy a pincében rohadna. Annak örülnék, ha valakinél újra körbe-körbe forognának ezek a lemezek.

A Save The Vinyl DJs műsorai elérhetők online a Facebookon, YouTube-on és Mixcloudon.