Dumpf Endre fejre ejtve – Kritika Mesterházy Balázs Penészes isten című verses regényéről

Mi történik, ha a korábban biztosnak és megnyugtatónak hitt mesternarratívák helyére a kuszaságot, az egymással rivalizáló egyedi(ke)t és a fragmentumokra épülő világmagyarázato(ka)t állítjuk? A megváltozott, változásban lévő világgal – nem mintha valaha is változatlan lett volna – számot vető irodalmi művek a világ eredőjét az egyénben találhatják meg. A szolipszizmusban (egyedül az ént elismerő, minden egyebet csak a tudat termékeként felfogó filozófiában) rejlő poétikai potenciált használva a psziché zavaros mélyére rántják olvasóikat, ahogy azt Mesterházy is teszi. Verses regénye egy drogfüggő férfi naplószerű énelbeszélése, ami először a kaposvári kórházban, majd a töröcskei pszichiátrián játszódik. E sajátos légkörű és szabályrendszerű világ irodalmi feldolgozását kísérhetjük végig a sokszor formabontó műben.

Ahogy haladunk előre a műben, úgy csúszunk egyre mélyebbre a nyúl üregében, ám minket nem a Bolond kalapos vagy a – Lewis Carroll regényére több szinten is utaló – Mátrix Morpheusa vár a kék és a piros pirulával, hanem a Parti Nagy Lajost közvetve megidéző Dumpf Endre.

Kezdetét veszi a „valóságos” és az imaginatív tartomány összemosódása, mely során az irodalmi hagyomány lesz az a cetlikre hulló médium és háttér, amire Mesterházy kötete ráíródik.

A könyv a paratextus révén magát egyértelműen verses regénynek nevezi, a szerző pedig ezzel kijelöli azt a műfaji hagyományt, amelynek kódjai szerint elvárja olvasóitól a mű befogadását. És valóban, a szöveg megfelel mindannak, amit a műfajtól elvárhatunk: kiemelt szereppel bír benne a líraiság, de emellett egy látszólag összefüggő történeten vezet minket végig. A líraiság az önvizsgálatot, az önreflexiót is indukálja, ami kiváltképp abban az esetben érhető ez tetten, amikor az énelbeszélő által a narrátor és a protagonista közti határ finoman elmosódik. Mesterházy könyvét a kortárs magyar irodalmi közegben műfajisága miatt Térey munkásságával olvashatjuk össze, de a verses regényben színre vitt nyelvi és pszichés fragmentáltság, a töredezettség és énvesztés poétikája, valamint az ideggyógyintézet heterotópiája (a tér azon típusa Foucault elméleti rendszerében, amely valós, mégis az irrealitás érzetét kelti, és melyben sajátos szabályok érvényesülnek) Urbán Bálint Oscuro című könyvével is párbeszédbe hozza a szöveget.

A könyv végén a szerző felsorolja a legfontosabb intertextusokat (Murakami Haruki: Kafka a tengerparton; Németh Gábor szövegei; Krasznahorkai László: Sátántangó; Abraham J. Twerski munkái), de Parti Nagyra nem történik utalás. Ám e meghatározó szerzők mellett mégiscsak Parti Nagy lesz az a megkerülhetetlen alak, akinek lírai pszeudotöredékei a szövegtest zárványaiként olvashatók, túlmutatva az egyszerű szövegközi játékon alapuló poétikai gyakorlaton. Mesterházy könyve belép a pszeudo-Parti Nagy-szövegekből felépített útvesztőbe, hogy annak kiegészítéseként, az alkotó elme folyamatainak kommentárjaként egyfajta párkönyve legyen Parti Nagy lírai remeklésének, amelynek szerteágazó költői világa Mesterházy könyvének is átüti a falait, és folyondárszerű burjánzásba kezd e friss televényen.

A történet rögtön a dolgok közepébe vág, az elbeszélő egyszavas kijelentő mondata („Untam.”) megnyitja a kiégett és életunt férfi visszaemlékezését: „Mérhetetlen módon, gőgösen / (megvolt mindenki és minden), / valamiképp mégis kétségbeesetten / untam az életet.” A 19. században meghatározó verses regények romantikus, szinte már byroni spleenje lesz tehát – ironikusan – az a nyitó hangulat, ahonnan a szöveg építkezni kezd. A keretről, vagyis hogy kinek és miért mondja el mindezt az elbeszélő, még nem tudunk meg semmit, viszont ez a könyv vége felé annál érdekesebb fordulatot vesz majd.

A lineárisan felépített történetvezetés nem tűnik első olvasásra különösen izgalmasnak, ám ezen is csavar egyet a szerző.

A felütést követően megtudjuk, hogy a burn outban szenvedő énelbeszélő nem talált más kiutat, elkezdett keménydrogokat fogyasztani, azok közül is a kokain kerítette hatalmába. A főszereplő tragédiája a kiégés és a függőség mellett a haláltól való félelemben ragadható meg – ez készteti arra, hogy mindent „sűrítsen”, minden pillanatban többet próbáljon megélni. A sűrítés műveletének kifejtésekor játékos módon egy metareflexív horizontot is megnyit: „Kevés barátaim egyike mondta, hogy / németül a költészetet szó szerint sűrítésnek mondják.” Ez a sűrítés (Dichtung) lesz a verses regény poétikai és ontológiai alapja, mivel már ekkor, a pszichiátriára kerülése előtt olyan felfokozott életet él az elbeszélő, hogy egyszerre több nővel is viszonyt folytatva ugyanabba az étterembe viszi őket néhány órás csúszással. Így olyan, mintha egyszerre élne több életet, de azok között már annyira sem tud eligazodni, hogy megjegyezze a nők nevét, ezért mindegyiket csak „Drágám”-nak szólítja. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez egyszerűen a történet felvezetésének része: a szerző nem csupán a karaktert teszi érdekessé és árnyalttá az olvasóknak, hanem a verses regény későbbi cselekményét figyelembe véve már itt komoly téttel bíró poétikai kijelentéseket olvashatunk. Ezek egyrészt tartalmi szinten előrevetítik a főszereplő megbomlott elméjét, az egymással rivalizáló személyiségek felfokozott világát, másrészt a költészetre magára vonatkoznak. Vagyis a sűrítés és így a kihagyás, elhallgatás eljárására egy önreflexív szintet nyit meg a műben: „A párhuzamosság viszont nagyon / kell, éppen úgy szükségem van rá, ahogy szükségem / van a drogra is.” Egyrészt ott látjuk a felszínen, a mű kezdetén megismert személyiség olthatatlan vágyát, hogy egy életben többet éljen le (majd a finoman lebegtetett másik én karakterét is a továbbiakban), másrészt mindkét személyiség – eltérő mértékben – vonzódik a költészethez, így a látszólag párhuzamos vonalak is elkezdik egymást szétszálazhatatlanul keresztezni: egymásba fordulnak a személyiségek, karakterek, irodalmi megnyilvánulások. A költészet a sűrítés mellett a párhuzamosságot is előnyben részesíti, az egymás mellé helyezett, egymásra íródott művek, az intertextuális palimpszesztek a főszereplő párhuzamos szerelmi kalandjaival, majd a későbbiekben a párhuzamos személyiségekkel „állíthatók párhuzamba”. A vendégszövegeknek a pszichiátrián még komolyabb szerepe lesz, explicit módon is megjelennek a szövegtérben:

a különböző tipográfiai és tördelési eljárások révén megbontják a szöveg egységét, ahogy a bomlott elme, a korábban csak instabil, de még viszonylag egyben lévő psziché is lassan szilánkokra hull.

Az elbeszélő a történet elején azt is kifejti, hogy a sűrítésre a haláltól való félelem miatt van szüksége, amely együtt járt „ontológiai szüzességének” elvesztésével. Az egyik barátnő magyarázata rávilágít a fogalom lényegére: „Megélted, tényleg, igazából, fizikailag átélted / a nemlétet, a gondolatot, hogy nem vagy, és majd / már nem leszel sohasem.” Ez az egyedüllét lesz hősünk számára annyira elviselhetetlen, hogy folyamatosan nőkkel veteti körül magát, viszont a halálfélelem belehajszolja az önpusztítás és a párhuzamos kapcsolatok „sűrítésébe”, ami végződhetne a halálával is, de autóbalesete a tragédia helyett egy elvonón eltöltendő, hosszú hónapokig tartó szellemi utazás kezdete lesz.

Ezen a ponton érdemes a mű tereiről is beszélnünk: a főhős Budapestről (ahol megvoltak a kedvenc kocsmái, az ismert kis utcái) visszatér Somogyba, a gyerekkor színhelyére, ami számára az elmaradottság és kilátástalanság vidéke volt. Itt kezdik kezelni a kaposvári kórházban, majd elkerül Töröcskére, a Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetbe. A leszokást elbeszélő történet ezen a ponton vesz váratlan fordulatot, amit finoman jelez már a hatodik fejezet (Nyelvi játékok), amelyben a főhős jópofa, bár kicsit fárasztó nyelvi játékait olvashatjuk: „[A]nyum az autómatához ment jegyért, / én addig fejben játszottam lázas nyelvi játékaimat: / bolondokháza, pláza, jólfésült álca, bárca, / mindegyiknek ember a tárgya. Beregisztrálva.” Hősünk egy dilettáns költő, szellemes rímfaragó személyiségének csíráját hordozza magában, és amint elkezdődik a kezelés, vagyis véglegesen egyedül marad, ez a csíra szárba szökken, egy költőalteregó személyében pedig túlnő az egyszerű nyelvi játékokon.

Az egységesnek tekinthető psziché széthullásának jelenete a műalkotás létrejöttének és befogadásának ősképeként is felfogható – Mesterházy zseniális módon állítja elénk a biztosnak vélt dolgok kifordítását. Amikor az elvonástól szinte önkívületi állapotban remegő és izzadó hősünk leendő szobájába lép, két dolgot vesz észre: az egyik egy festmény a falon, a másik leendő szobatársa. Caspar David Friedrich képe jó érzéssel tölti el, mivel azon kevés műalkotások egyike, amit ismer. Itt érkezik el az a pillanat, amikor a különböző szintek végleg összecsúsznak: a festmény, a költemény, a főszereplő és a lelke mélyén korábban elnyomott játékos költőalteregó. A főhős a festmény mellett a szoba egyik ágyán egy férfit vesz észre, aki úgy ül neki háttal, mint a festményen ábrázolt férfi: „Lassan fordult meg, tényleg úgy, mintha / többszáz éves volna (meg is ijedtem, nyúltam / anyám keze után, de kiment a mosdóba).” Az elbeszélő menthetetlenül magára marad, anyja nincs mellette, hogy támogassa, a psziché önvédelmi mechanizmusa mozgásba lendül.

A szobatársról megtudjuk, hogy egy középkorú somogyi gazda, aki úgy viselkedik, olyan szófordulatokat használ, mintha egykor Budapesten élt, tanult mérnök lenne. Ám itt nem érnek véget a furcsaságai, Réthesy-Máz Andor ugyanis szeret az általa kitalált halandzsanyelven beszélni, melyet a többi ember alig fog fel, az elbeszélőnek viszont nem okoz gondot a megértés. Továbbá verseket ír, és szereti, ha Dumpf Endrének szólítják. Rövid költeményeit cetlikre jegyzi le, és vagy elosztogatja, vagy kiragasztja mindenhová. Andor kényszerképzetekkel küzd, és sok „bolondériája” van, „[k]öztük az, hogy (ő így hívta) költői munkáit, / néhány soros szösszeneteket akár, naponta / kitűzte a faliújságra, a folyóson fel s alá járva / osztogatta a kézzel írt, sok példányban gyártott, / napi cetlijeit, agymenéseit.” A festmény felismerése és az általa életre hívott befogadói tapasztalat, az egyedüllétből adódó kiszolgáltatottság, valamint az elvonási tünetek együttese ver végleg éket a főszereplő korábban sem teljesen stabil, de mégis egységes pszichéjébe. Kezdetét veszi a bolyongás ebben a szöveg- és elmeközi labirintusban, amelyben Ariadné fonala helyett Dumpf Endre szösszenetei segíthetnek megtalálni (az értelemzés számára) a helyes utat.

Mesterházy műve többszörösen elbizonytalanítja olvasóit: a felszínen úgy tűnik, az elbeszélőnek „csak” függőségével kell megküzdenie, személyisége stabilnak, benyomásai, értékítéletei megbízhatónak és hitelesnek látszanak. Olvashatunk a kezelés részleteiről, a kezelőorvosról, ápolónőkről, valamint az intézmény felépítéséről és a kezeltek napi rutinjáról, a betegekkel eltöltött hosszú napokról, a bevásárlásokról és a faluszéli sétákról és mindenekelőtt a Réthesy-Mázzal folytatott beszélgetésekről. Andor mintegy feszültséggel teli ellenpontja az elbeszélőnek: nehezen igazodik el a világban, hangulatingadozásai váratlanok, és felfokozott idegállapotban született versei nem aratnak osztatlan sikert az intézményben. A nem mindennapi páros körül lassan elkezdenek szaporodni a különös jelek, így az elbeszélő nem tudja megmondani, mikor kerültek hozzá Andor költeményei, ruhája zsebében is talál cetliket, majd a két férfi mintha elkezdené egymást kiegészíteni, gondolataik szétválaszthatatlanul összegabalyodnak.

A verses regényt úgy is olvashatjuk, hogy Réthesy-Máz személyében tud a főszereplő annyira felszabadulni, hogy tudjon verselni, megfeledkezve a betegesen rettegett halál gondolatától, és az önpusztítás helyett az alkotásnak élni. A Penészes istenben kilenc költeményről állapítja meg a beszélő, hogy azok Andor versei: ezt a szöveg is jelzi nekünk, strófikusan tördelve, kurziválva állnak előttünk az alkotások. Azonban olyanokat is találunk, amelyek a Réthesy-Máz-versek stílusában íródtak, de már nem különülnek el élesen a fő szövegtől – mintha a főszereplő és Réthesy-Máz lírai megszólalásmódja szintén összeolvadna, és közben Parti Nagy mintája, a Létbüfé őszológiája is folyamatosan ott fut a háttérben. Mellette áll Réthesy-Máz mint Dumpf Endre többszörösen törött, irodalmiasított személyisége.

Csutaklok tussolóba
szappanat habozva buzgok
mígenaztán csúszok úgy
vonaglok el kapaszkodó
mennymagasban fényel
csempesíkos feketefehér
kockázatos.

Az idézett szösszenet Réthesy-Máz/Dumpf Endre költeménye: megfigyelhetjük benne a tobzódó irodalmi képekre, rokokót idéző motívumokra épülő pszichiátriai poézist, ami a Létbüfé szintén kórházi költői világával lép élénk párbeszédre.

A könyv vége felé kiderül, hogy a Penészes isten az elbeszélő terápiás naplója, így az irodalmi mű olvasásával mintha a gyógyulást követtük volna végig, azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A drogfüggőségből való kigyógyulás együtt jár az írás mániás művelésével és a Parti Nagy-imitátor Réthesy-Máz-személyiséggel történő összeolvadással – hősünk egy újabb függőséggel helyettesíti a drogokat. Az 59. fejezet mégis mintha a gyógyulás lehetőségét rejtené magában, ugyanis az utolsó költői megnyilatkozás Réthesy-Máz búcsúja: „Andor kilép. Ennyi volt. És hiába.” Andor ezzel a gesztussal mintha eltűnne, háttérbe húzódna, ám mielőtt egy happy enddel végződő gyógyulásnarratíva utolsó felvonásának gondolnánk a leírtakat, a zárófejezet a maga nyugtalanító hangnemével ismét kibillenti elvárásaiból az olvasókat. A zárórész ugyanis már nem az „irodalmi mű”, már nem a verses regény, hanem az orvosi szakvélemény. Ez a „függelék” aztán retrospektíve a korábban zavaros dolgokat is egyszerre helyre teszi, hősünk betegsége a szakorvos szerint „[n]em differenciált schizophrenia”.

Azonban a szöveg szerencsére nem egyértelműsíti teljesen a helyzetet: az irodalmi játék, a költői maszkhasználat lehetővé teszi, hogy csak félig vegyük komolyan a szakvéleményt. Olvashatjuk Mesterházy művét valóban egy gyógyulási naplóként, de egy – az irodalmi szövegek világában elveszett – skizofrén verselő és drogfüggő útkereséseként is. A sűrítés, a Dicthung lehetővé teszi, hogy e többjelentésű költemény az eldöntetlenség állapotában maradjon, a pszichiátria heterotópiaként ezt a lehetőséget is felkínálja. Mesterházy Balázs verses regénye izgalmas irodalmi kísérlet, amely a feszültséget fenntartva a végére sem fullad ki, az ihletett költő delíriumos alakjának egyfajta „késő- vagy posztromantikus”, kellő iróniával kezelendő kinyilatkoztatásává válik, amely nem nélkülözi a groteszk pesszimizmust sem: „és látta istent a kertben, / ahogy oson, gúnyos mosollyal surran a falnál, / hogy a bőrét fehéres penész lepi, haja is / alig van már, és hogy kacag. Hogy mutogatja / a farkát, és integet neki, hívja, hogy menjen, / de ő azt mondja, még nem akar, még marad”.