„Keveset írok – értsd: nagyon keveset” – Interjú Mészáros Urbán Szabó Gáborral

„Tudod, az, ami hangerőben valahol az üres papír és az opera között van” – feleli az egyik szereplő arra a kérdésre, hogy mi a regény. Ön írt egyet, nagyjából tízévnyi munkával, méghozzá egy hatszáz oldalasat. Hová pozicionálná A győri regényt az üres papír és az opera között?

Ha humorizálnék, azt mondanám, elmozdult az opera felé, de csak teleírt papír lett belőle. Szóval még mindig nem hangos. Persze, én szeretem a csendet. A hangerő kifejezés használata egy irodalmi mű jellemzésében egyébként kissé képzavaros, de szerintem a legtöbb olvasó számára kifejező. Mert vannak igazán harsány művek, vers és próza egyaránt, ugyanakkor vannak halk szövegek is, amelyek inkább visszafogottságukban szépek. Nyilván én is valahol ezen az utóbbi oldalon ténfergek. Az én fülemnek ma a legtöbb dolog nagyon hangos. Ha zene lenne, akkor nem bánnám, de ez inkább zaj, bábeli kakofónia. A közéletben, a kultúrában, az egymással való interakcióinkban. Inkább nem is sorolnám. Legalább a mű legyen menedék.

Korábban három könyve jelent meg: a Nemmozgó (2009) és a Bábelgép (2012) nyomtatásban, az Orom (2014) e-könyvként, magánkiadásban. Eddig alapvetően az Ambroozia online irodalmi lapban, valamint ritkán egy-egy print folyóiratban (Pannon Tükör, Műhely, Kortárs, Új Forrás, Napút, Vár Ucca Műhely) publikálta elbeszéléseit, novelláit, kritikáit. Miként jellemezné a publikációs gyakorlatát?

Az ifjú irodalmárok úgy hiszik – mert valóban ez a gyakorlati útmutató, a kulturális sablon –, hogy minél többször kell megjelenni, látszani kell, befolyni, mint a víz, minden lehetséges résbe. Itt is a mennyiség versus minőség örök oppozíciója érvényes. Félelem és szorongás van az íróban, ha nem jelenhet meg rendszeresen. Én legalábbis ezt éreztem korábban, gyerekként és a húszas éveimben, mert színtiszta versenyhelyzetnek volt ábrázolva az egész irodalmi élet, amelynek az a szervezőelve, hogy ha lemaradsz, akkor kimaradsz. Mivel keveset írok – értsd: nagyon keveset –, ezért a Bábelgép idején egyszerűen elfogyott a publikálható anyagom, aztán pedig elengedtem a dolgot.

Bizonyos értelemben kielégültem a megjelenésekben, és már nem érdekelt. Bosszantott, hogy nem vagyok ilyen alkat, de az ember ezzel kényszerűen megbékél.

Nincs tehát gyakorlatom a publikációra, a rendszerességre, inkább egy belső nívót követek, és ez persze rohadtul magányos művelet, főleg, hogy nem jutok visszajelzéshez – bár ahhoz publikáló íróként sem igen jutottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem figyelem az olvasói és a piaci igények kölcsönhatását, de nagyon elrettent, amit látok.

Engedtessék meg a pimasz kérdés: mivel korábbi munkái meglehetősen csekély kritikai visszhangot kaptak, és ön sem került igazán be az irodalmi körforgásba, van-e némi dac abban, hogy egy hatszáz oldalas kötetet írt?

Igen, helyes észrevétel, hogy nem kerültem be a nagy kortárs irodalmi olvasókönyvbe. De hangsúlyozom, ahhoz, hogy valaki bekerüljön, nagyon sokat kell tenni, amire én nem vagyok képes. Talpalni, könyökölni, kompromisszumot kötni, írni, ha kell, ha nem, és persze sok és jó kapcsolatot ápolni szerkesztőkkel, kiadókkal, kritikusokkal. Ez teljesen piaci alapon működik, és a piaci igényt sok okos ember, szerkesztő, kritikus, marketinges képes befolyásolni, definiálni. És hát a dac, amire a kérdés vonatkozik. Egyszerre pokoli és mennyei állapot hosszú éveken át írni ugyanazt a könyvet. Ilyenkor az ember már csak félig van a valóságban, vagy annyira sem, és nem engedheti meg magának, hogy pusztán dacból csinálja, hogy a kinti világ folyton változó elvárásait szegezze oda a füzetre vagy a monitorra éveken át. A dac magatartásként legfeljebb önmagamra reflektálva lehet érvényes: muszáj írni, bármennyire fáj, bármennyire gyönyörű, muszáj.

Miként jutott el a szöveg a Napkút kiadó igazgatójához, Szondi Bencéhez, aki éppen tavaly november 3-án jelentette meg a regényt? És miként csatlakozott a munkához Bödecs László szerkesztő?

Amikor a regény elkészült, ökölcsapásként ért a felismerés, hogy a mainstream szépirodalmi kiadók manapság már nem fogadnak külsős kéziratot. A Napkút viszont, úgy tűnik, egy olyan kiadó, amely vállalja a nyitottságot, mer kockáztatni. És nem kompromittálja őket a piaci igény, friss náluk a levegő. Hálás vagyok Szondi Bencének és a csapat minden tagjának, hogy bevállalták ezt a regényt. A szerkesztőt, Bödecs Lászlót nem ismertem korábban. A C ovid miatt a regény megjelenése nagyjából fél évet csúszott, ami komoly krízist okozott ennyi év írói munka után. Aztán mindenféle csip-csup dolog is közbejött, például a megkésett NKA-eredmény, papírhiány a nyomdákban. Mindez egyszerre volt borzasztó és nevetséges. De ma már nem számít, most is Covid van, ráadásul jön a papírhiány megint.

A legfrissebb országos kutatás eredményei szerint a szépirodalmi művek közül a regények és a novellák a legnépszerűbb műfajok. De adódik a kérdés: van-e létjogosultsága a nagyregénynek?

Nem tudom, az eladási statisztikákat kellene megnézni. Amúgy az első két könyvem novelláskötet, pedig nem tudtam erről a felmérésről. Azt én is tapasztalom, hogy mindig van és lesz egy olyan típusú olvasó, aki szeret beköltözni hosszabb távra is egy jó regénybe, mert beköltözésre érdemes világként, néha menekvésként tekint rá. Ez nagyon szuper. Cervantes, Dosztojevszkij, Powys, Proust vagy manapság a Cortázar, Bolaño, Knausgård iránti rajongás is ezt igazolja. Meg egy csomó másik mű is, más zsánerekből. Nyilvánvalóan szeretjük a vastag könyveket, mert azt érezzük, hogy kapunk valamit a pénzünkért.

Győrrel, Győr várostörténetével kevesen foglalkoztak a széppróza területén belül: talán Kardos G. György Jutalomjáték című kulcsregényének és Villányi László költészetének említésével kimerül a felsorolás. Tudatosan írt győri történetet?

Bevallom, bár hallottam róla, Kardos G. könyvét nem olvastam. Villányi László költészete nyilván megkerülhetetlen, győriként főleg, de persze országosan is. Mindazonáltal szeretnék tisztázni egy félreértést: az én könyvem nem egy győri bédekker, semmi turisztikai célja nincs. A győri regény története totálisan elhelyezhető bármelyik magyar városban, sőt a világ bármelyik közép- vagy nagyvárosában, ahol lehetséges alkoholt, kultúrát és szerelmet fogyasztani. Én nagyon szerettem volna egyetemes történetet írni, de a címadással vállaltam a lokalitás és a provincializmus veszélyét.

A győri regényben beazonosítható a nyugat-dunántúli megyeszékhely valamennyi helyszíne. Nem tartott attól, hogy a megnevezések túlságosan dokumentaristává változtatják a szöveget?

Nem. A stílus ezt kizárja, azonkívül annyi elborult, fiktív elem van a könyvben, amelyek ténylegesen szervezik a cselekményt, hogy a földrajznak a szerepe teljesen lényegtelen. De értem a kérdés lényegét – ez kábé olyan, mintha a méltán híres Alice Csodaországban az Alice Győrött címet viselné, és olvasás előtt minden Pest megyei már ásítozna, holott a könyv teljesen rendben van, a cselekmény univerzálisan is értelmezhető a címe ellenére. Ez egy fricska, irónia. Beleteszem Győrt egy könyv címébe, csak mert a szülővárosom. Tartozom ennyivel neki, vagy a város tartozik nekem ezután?

Pedig az olvasónak olyan érzése van, mintha egyfajta enumerációt olvasna: tucatjával sorakoznak a győri csomópontok, történelmi emlék- vagy divatos szabadidős helyek bemutatásai, és a főszereplő erre rá is tesz egy lapáttal, amikor rendszeresen „besétálja” a várost. Ami engem illet, én egyfajta megszállottság jegyében tudnám leírni a térhez fűződő viszonyát. Nem érzi ezt kontraproduktívnak?

Jaj, dehogy! Egyrészt nem tucatjával sorakoznak, jó, ha van összesen egy tucat. A lényeg, hogy az általam személyesen ismert terek és intézmények leírásának két funkciója van. Egyrészt egy szűk, helyi olvasói réteg felismerheti a város szépségét és ellentmondásosságát, ami jó, pár embert talán megérint. Másrészt teljesen kézenfekvő, hogy íróként a megélt élményekből dolgoztam. Hitelesebben tudtam megírni a Széchenyi tér Mária-oszlopát, ha ez egy olyan építmény, amellyel van személyes kapcsolatom. De a történet egyetemes.

Amiről ez a regény szól, az megérthető, átélhető bármelyik európai város olvasójaként.

Mert végső soron arról van szó, hogy a létezésünk nagyon bizonytalan, a szerelmünk a szeretet és a gyűlölet határán billeg, és hogy meg kell próbálnunk definiálni magunkat rugalmasan és egyszersmind tartós szilárdsággal ebben a kulturálisan nagyon sekélyes, haszonelvűre kalibrált közegben. Nekem ez a könyv nem elsősorban a városról szól, hanem egy jellegzetes pszichéről, amelyet ki akartam aknázni, egy írásmódról, amelynek újra létjogosultságot akartam adni. Ha valaki elolvassa, azt fogja mondani: „Édes istenem, mi volt ez?” És lehet, hogy azért mondja, mert nem értette, de az is lehetséges, hogy azért, mert nagyon is.

Mit jelent győrinek lenni?

Egy nagyon szerethető, gyönyörű városban azon töprengeni, hogy miért fáj folyton az ember szíve. Érteni, hogy egyszerre van Marcalváros és Sziget, Révfalu és Ifjúság körút. Elmondhatatlan. Amúgy meg mit jelent budapestinek, szegedinek, pécsinek, debreceninek, miskolcinak lenni, ha az ember fiatal, és képes mindenre rácsodálkozni, mindent megkérdőjelezni?

Honnan a cím, és mennyiben tisztelgés Szomory Dezső előtt, akinek A párizsi regény című munkájából a kötet mottója származik?

A győri regény címe teljes mértékben tisztelgés Szomory Dezső regénye előtt. Ez volt az egyik olyan korai könyv, amelynek kapcsán megértettem, hogy mi a nyelv, hogyan lehet és kell írni, meddig lehet elmenni, és hogy mekkora hatalom az írás. Mert ha egyszer elmegy az áram, akkor könyvek maradnak csak, ha azok sem, akkor kőtáblák, és ez lesz az egyetlen módja, hogy átörökítsük a kultúránkat, a személyiségünket, jó és rossz tapasztalatainkat, bölcsességünket.

Voltak más címjavaslatai?

Nem volt más cím a fejemben. Utólag gondolkodtam rajta, mi lehetett volna marketingszempontból szerencsésebb cím, és azt hiszem, az „Ilyenek voltunk, de már mások vagyunk, és jó ez így”, illetve a „Hogyan húzz hasznot az öngyilkosságodból” címek talán jobban fialtak volna. Csak hát ez nem egy gyorsfogyasztású személyiségtréning.

A regényt olvasva nem teljesen egyértelmű, csak sejteni lehet, hogy mikor játszódik a cselekmény. Hol járunk, a jelenben vagy a múltban?

Picit közelebb van az egyik korosztályhoz, és picit távolabb a másiktól, de nem hinném, hogy a regény elolvasása után bárkit is ez a kérdés foglalkoztatna. Valószínűbb, hogy az érzékelt valóság és az illúziók viszonya kerül majd átgondolásra.

Miért költözött Győrből Budapestre?

Megélhetési döntés volt, tehát nagyon tiszta érdek vezérelt. A költözésem ugyanakkor csak még jobban rávilágított arra a regényben is fontos kérdésre, hogy valaki vagy mindenhol otthon van, vagy sehol.

Mivel foglalkozik „civilben”?

A civil munkám egyszerű kereskedelmi tevékenység, és a legfontosabb következménye, hogy kompromisszumok nélkül írhatok. Nincs határidő, nincs publikációs nyomás. Bár néha arra gondolok, hogy ez egyben hátrány is. Mert nincs időm írni, és ez eléggé lesújtó.

Regényének főszereplője egy olyan értelmiségi harmincas, aki az első regényén dolgozik, és nem igazán leli a helyét a társadalomban. Művészregény is egyben A győri regény?

Szeretném tagadni, hogy a könyvem művészregény, de csak azért, mert ez a zsáner sok csalódott olvasóban érzésem szerint már hányingert kelt. Viszont az is tény, hogy a könyvben számos kérdés forog az alkotás, a kreativitás, az érzékenyebb lelkeknek kijáró magányosság témája körül. Tisztára, mint egy Hesse-szöveg. Mondom ezt úgy, hogy mostanában elkezdtem újra Hessét olvasni, és rokonnak érzem az ő megfigyeléseit a sajátjaiméval a művészi alkatról. Mégsem mondanám A győri regényt kulcsregénynek. Alkotó emberként nyilvánvalóan kifinomultabban érzek át bizonyos dolgokat, és beleszivárog a szövegbe ennek a sajátos állapotnak minden nyomorúsága és ragyogó élvezete. De mondhatnám például az említett Szomory-kötetet, amely szintén az „első könyves értelmiségi” problémáját tematizálja. Ez egy remek, borzalmas testvériség, csak mi értjük.

Mondatai barokkos túlburjánzásokkal tarkítottak, a részletek figyelmére összpontosító módszere akár Philip Roth írásművészetét is megidézheti, irodalomkritikusként pedig alapvetően Bodor Ádám szövegeihez fűzött olyan meglátásokat, mint hogy a Bodor-próza alapvetően mágikus nihilista, mintsem mágikus realista. Kik alakították írói világképét?

Már nem szívesen nevezek meg irodalmi hatásokat, ez inkább a tudatalatti dolga. Valahogy mindig inkább a hogyan, semmint a mit kérdése érdekelt, az erre törekvő irodalom izgalmasabb számomra. Krasznahorkai László végtelenül bonyolult módon mutat rá nagyon apró, de esszenciális fontosságú mozzanatokra, míg például Bodor Ádám vagy Gion Nándor igen letisztult nyelven, szinte köznapi egyszerűséggel képes kifejezni ugyanazt – hogy elvesztünk, de talán létezik irgalom.

Nem állítom, hogy csak győrieknek szól a regénye, mert ez nem lenne igaz, de úgy vélem, hogy annyira magyar, hogy az már lefordíthatatlanná teszi. Ön mit gondol?

Írás közben nem lebegett a fejem fölött a kérdés, hogy mennyire lesz magyar vagy lefordíthatatlan a regény. Sokkal inkább univerzálisnak éreztem, olyan enciklopédiának, amely egyetemes kérdéseket sorol. Elvégre egy olyan emberről szól, aki nem érti, de igyekszik megismerni önmagát és a világot, az ilyen emberekkel pedig az idők kezdete óta tele voltak a városok. Ez a könyv rájuk emlékezik.