Egy könyv első lapja – interjú Mézes Tünde képzőművésszel

Októberben kiállításod nyílt On the first page címen az ISBN Books+Gallery szakkönyvesboltban és kortárs művészeti galériában: egy pincehelyiségben fapolcokra és a padlóra „könyveket” helyeztél, az installáció gerincét pedig ez a tizenkét kötetből álló „enciklopédia” adta. Mi volt a koncepció a tárlat létrehozásakor?

A cím egyszerre utal az első weboldalra és egy könyv első oldalára, ahol a mottó található. A kiállítás az információ megszerzésének, közvetítésének és tárolásának módjait vizsgálta egy, az internet/szerver és könyvtár/enciklopédia fogalmak mentén felállított hasonlatrendszeren keresztül. A koncepcióm szerint létezhetett az internet előtt vagy azzal párhuzamosan egy olyan kutatás, amely rövid, kódolt üzeneteken keresztül igyekezett információt átadni. Az enteriőr ennek a régen kudarcot vallott kutatásnak a színhelye lett, amelyet a látogatók bejárhattak és kísérletet tehettek a hipotézis bizonyítására.

A kiállításhoz mellékelt prospektusban az alábbi kérdést szerepelt: „De mégis mi lehet az arány az ily módon rendelkezésre álló információ és a birtokolt tudás között?” Te mit tapasztalsz magadon, mi erre a válasz ?

Annyi biztos, hogy nagy a különbség. Ha a nyitva álló „könyvek” első lapján található az, amit tudok, akkor a többin – a súlyos gipsztömbben – pedig az, amit tudni lehetne. Tehát csak a mottót ismerem, az egész könyvet nem. Viszont mi van akkor, ha egy mottót olvasva megérthetem a könyv lényegét? Kifejleszthető egy olyan szintű érzékenység, amelynek a segítségével csupán asszociációkon keresztül lehetővé válik az információáramlás?

Sikerült-e a kiállítás tárgyaival ezt érzékeltetni, vagy csak a kérdés felvetése volt a célod, amin elgondolkodhatunk?

Azt hiszem, sikerült, de mindenképpen fontos az is, hogy a kiállítás további kérdéseket vessen fel.

A tárlat elemei könyvekre és laptopokra emlékeztetnek. Az internet előtti információtudásnál a könyvekre gondolsz csupán? A könyvet imitáló fehér gipsztömbökön bemélyített feliratok olvashatók, de csak akkor, ha bizonyos megvilágításban, közel hajolva, leguggolva nézik őket. Ez számomra arra utal, hogy a tudás nem szerezhető meg tapasztalás, fizikai erőfeszítés, érzékenység nélkül.

Kifejezetten az enciklopédiákra gondolok.

Az a törekvés érdekel, ahogyan az ember egy helyen, egy tárgyban próbálja összegyűjteni minden elérhető ismeretét.

Ennek mai internetes megfelelője a Wikipedia, ami kétes hitelével együtt is a legszélesebb körben használt tudásbázis. Előnye, hogy valós időben (újabb kiadás nyomtatása nélkül) szerkeszthető, bővíthető, megközelítve ezáltal a vágyott mindentudást. Érdekes csavar a történetben, hogy létezik egy Wikipedia Emergency nevű projekt, amely azt szorgalmazza, hogy egy esetleges napkitörés vagy egyéb katasztrófa esetén, az internet/elektromos hálózat összeomlásának szélén az összes szócikket kezdjük el kinyomtatni.

Akár az enciklopédiák korában, akár ma lehetetlen vállalkozás a rendelkezésre álló információhalmaz megismerése. Nem biztos, hogy több információ birtokában pontosabb tudásunk lenne a világról, amelyben élünk, illetve az is lehet, hogy amíg az információk begyűjtése köti le a figyelmünket, más dolgok mellett elmegyünk. A kiállítás prospektusában fel is tetted a kérdést: „Észrevesszük például az évszakok változását?” Szerintem igen, de vajon ugyanúgy, mint az internet vagy az Instagram előtt?

Persze, szándékos a túlzás. Ezzel csupán arra utalok, hogy napjaink nagy részét városi emberként legtöbben beltérben töltjük. Tanulmányaink, munkánk vagy kutatásaink során rengeteget vagyunk ablaktalan helyiségekben vagy behúzott függönyökkel képernyő előtt, hogy egy témára fókuszálva eljussunk valamiféle lényegig. Nekem az a tapasztalatom, hogy a természetben töltött idő során sok minden a helyére kerül: tudatosul bennem, hol is vagyok, és sikerül tisztábban, egészében látni a problémát, illetve a megoldást. Máskor viszont annyira egyvalamire figyelek, hogy megszűnik a világ. Végül csak az Instagramon látom, hogy havazik.

Eddigi munkásságod alapján úgy tűnik, számodra a képzőművészet egyfajta kísérletező terep. Nem annyira egy termék, egy látvány létrehozása a cél, hanem valamely filozófiai kérdés művészi megfogalmazása. Mit gondolsz az alkotók mai szerepéről, a mű és a befogadó viszonyáról, a saját munkáidról?

A művészet mai szerepéről nem szívesen foglalnék állást, mert szerintem sokféle szerepkört betöltő művészet működhet egymás mellett, és nem gondolom, hogy az egyik fontosabb, mint a másik. Csak arról nyilatkozhatok, hogy én milyen szerepet szánok a saját művészetemnek, és ez az érzékenyítés. A műveim konceptuálisak: sokszor konkrét jelentést hordozva jönnek létre, amelyek ugyan felfejthetőek a befogadó számára is, viszont sokkal érdekesebbek az egyéni interpretációk.

Nem arra vagyok kíváncsi, hogy egy kódolt üzenetet meg tud-e fejteni valaki, inkább arra, hogy félre tudja-e úgy érteni, hogy gazdagabb jelentést olvasson ki belőle, mint amit eleve tartalmazott.

Ehhez a folyamathoz járulnak hozzá a szövegek is, amelyek itt kapuként szolgálnak, egy átmeneti állomásnak tekinthetőek. Nem jelentenek ki semmit, ehelyett finoman felszólítanak a továbbhaladásra, illetve belépésre.

Mi a te alkotói attitűdöd?

Nagyon változó. Viszonylag lassan dolgozom, a legtöbb munkámat gondos tervezés, anyagkísérletek, virtuális 3D-modellek és olvasmányok előzik meg. Más munkáim ready-made szerűek: talált tárgyak kisebb változtatásokkal. Szabadon váltogatok (csapongok) a technikák, témák és médiumok között. Valójában csak bízhatok abban, hogy a munkáim koherensek lesznek csupán attól, hogy egyfajta gondolkodásmódot tükröznek.

Mint alkotó, az egyéni munkát részesítem előnyben, de fontos számomra a közösségi munka és a közös gondolkodás is. Ennek egyik példája a 2014-ben alapított PINCE nevet viselő artist-run galéria. A szervezést jelenleg öten, egy művészekből álló csapatként (de nem művészcsoportként), önkéntes alapon végezzük, kiadásainkat pedig tagdíjakból fedezzük. Elsősorban fiatal, pályakezdő művészeknek adunk kiállítási lehetőséget, de felkérünk olyan elismert alkotókat is, akik munkásságát kifejezetten nagyra becsüljük. Kiállítási programunkban helyet kapnak nemzetközi projektek, de elsősorban a hazai szcénára koncentrálunk. Célunk, hogy a tér olyan tárlatoknak adhasson helyet, amelyek máshol (sokszor helyspecifikusságuk miatt) nem valósulhatnának meg. Lelkesedésünket a kiállításmegnyitók tartják fent, amikor munkánk értelmet nyer, és szerénytelenség nélkül állíthatjuk: nélkülünk ez nem lenne.

Mézes Tünde képzőművész 1992-ben született Budapesten, azóta is a fővárosban él és dolgozik. 2016 és 2017 között Stuttgartban folytatott művészeti tanulmányokat, majd 2018-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, jelenleg pedig az intézmény doktori iskolájának hallgatója. Számos csoportos kiállításon szerepelt már műveivel Magyarországon, de bemutatkozott Stuttgartban és Romániában is. Ebben az évben a Fiatal Művészek Stúdiója Egyesület új tagjainak tárlatán szerepelt. Jelenleg a műalkotás és a néző viszonya, a művek lehetséges értelmezései érdeklik, doktori kutatásában is ezzel a témával, de még inkább a műtárgyakon megjelenő szöveg szerepével foglalkozik. Nem egy új stílus vagy jel megalkotásával hoz létre eredeti műalkotásokat, hanem a felhalmozódott hétköznapi és művészeti termékek közül válogat vagy reprodukál egyes darabokat. Az így létrejövő új művek magukban hordozzák az eredetiek jelentését, de új kontextusukban másképpen is értelmezhetőek.