Mi az az opera-patchwork?

A fogalom még a szakavatottak számára is újdonság, a tankönyvek, a tematikus lexikonok nem taglalják, a zeneélvezők legtöbbje pedig talán még egyáltalán nem hallott róla. Többek között ezért olyan érdekes az opera-patchwork – és természetesen a műfaji sajátosságai miatt, mert arról bőven van mit mesélni!

Könnyen lehet, hogy a szó hallatán nemes egyszerűséggel asszociálunk valami színes, változó mintákkal díszített, bohókás és megunhatatlan párnára, takaróra, miegymásra – és ez így van rendben. A patchwork, avagy tükörfordításban a foltmunka minden esetben egy olyan tákolmányt jelent, ami több különböző részből tevődik össze. Az opera-patchwork alatt is egy hasonló, színes-míves művet értük, csak épp nem varrott formában, hanem a zene és a színház elemeit ötvözve egy előadás kereti között.

„Az opera-patchworköt nevezhetnénk »színházias operának« is, amelynek fő műfaji sajátossága, hogy a zenei és színpadi megvalósításnak szabad kombinációit élvezhetjük, végtelen lehetőséget adva a kreativitásnak”

– kezdi a beszélgetést prof. dr. Lakner Tamás Liszt Ferenc-díjas karnagy, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának dékánja. Az ebben a szellemben alkotott munkák eltérnek a hagyományos operaelőadásoktól: bár ugyanúgy klasszikus darabokból indulnak ki, sokkal hangsúlyosabbak a kőszínházi elemek, mint ahogy azt megszokhattuk – ilyen például a dráma előadásmódja, a cselekmény teátrális módon történő előadása.

A műfajban készült darabok arra törekszenek, hogy a sokféleséget hétköznapi varázzsá avanzsálják: egy olyan művé, amely az egyéniséget és a különbségeket ünnepli. Azok a zenészek, színházi rendezők, akik egy ilyen alkotáson dolgoznak, fantáziadúsan fejezik ki mindazt, amelyet korábban csak egy oldalról látott a nagyérdemű, például dráma, vígopera vagy komédia formájában. Ez a művészeti ágazat ugyanis nem elégszik meg az egyszerű megzenésítéssel, színházi elemekkel dúsított áriákkal. Ezt igazolják azok a patchworkszerű előadások is, amelyekből bár még Dunát rekeszteni nagy kihívás lenne, igencsak érdekesnek bizonyulnak. Ilyen volt a 2013-ban bemutatott Cavalli La Calisto, amelyet a Zeneakadémia énektanszékének operavizsgáján vittek színpadra a zeneszerzés szakos hallgatók, és ilyen a Pécsi Nemzeti Színház 2019/20-as évadjának egyik legizgalmasabbnak tűnő előadása, A vihar kapujában is. Arra a kérdésre, hogy eddigi pályája során milyen formában találkozott opera-patchworköt idéző darabokkal, meglepő válasz érkezik, amely megerősíti a fenti állítást: egy alig ismert műfajról beszélünk.

„A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen már megvalósult egy ebben a szellemben született előadás, a Pécsi Nemzeti Színház pedig októberben mutatott be egy hasonló produkciót. De a műfaj teljesítményeiről magam is csak a neten tájékozódtam, így tudom példaként említeni Barát Emőke és Philippe Jaroussky párizsi előadását, amely narratív szálra fűzi fel Handel rövidebb műveit, tételeit.”

Az opera-patchwork sajátosságait, valamint a felsorakoztatott címek sorát elnézve felmerül, hogy vajon, mi hívta életre az irányzatot.

„Minden új megszületésekor jelen van a szükségesség motivációja. Véleményem szerint az opera több évszázados hagyományos műfajának megújítására való törekvés volt a legfontosabb tényező. Mindennek korai előzményei lehetnek Kodály Zoltán színpadi művei, ahol a szerző egy adott történethez keresett különböző népdalokat”

– magyarázza Lakner Tamás, akivel az ágazat eredetét kerestük. Ahhoz, hogy közelebbi képet kapjunk erről a felvetésről, tudnunk kell, hogy opera alatt egy 16. századi műfajt értünk. Tehát csaknem ötszáz év telt el úgy – ha Kodály kísérleteit nem tekintjük –, hogy az eredetileg vokális-hangszeres drámai játék kőbe vésett jellemzői alig-alig feszegették a határokat. Hogy a megújulást a trendek vagy ennél mélyebb, netán felszínesebb okok idézték elő, ahhoz kevés lenne tíz oldal is, ezért most érjük be azzal: az opera-patchwork izgalmas változást hozott magával.

„Ilyenkor egymás mellé kerülnek olyan zenei anyagok, amelyek egymáshoz való viszonyukat legtöbbször váratlan és egyedi kapcsolatrendszerben realizálják”

– mondja a dékán.

A Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott A vihar kapujában a PNSZ és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szerelemgyereke, melyet Almási-Tóth András, a jól ismert dramaturg rendezett. A koprodukció alapját Akutagava Rjúnoszuke, a modern japán irodalom nagymesterének világhírű novellái adják (ennek a megfilmesítéséért kapott Oscar-díjat Kuroszava Akira japán filmrendező), a képi világot a színházi elemek, az operajelleget a zeneszerzés szakos hallgatók, mindez pedig az Ének Tanszék diákjainak tolmácsolásában valósul meg.

„Az évad egyik várhatóan legizgalmasabb előadását ajánlom. A rendező és az előadók korábbi produkcióját látva az opera-patchwork műfajának sajátosságait, a zenei és színpadi megvalósításnak szabad kombinációit élvezhetjük, végtelen lehetőséget adva a kreativitásnak. Olyan »színházias opera« került színre, mely az emberi természet sötét oldalait mutatja meg”

– teszi hozzá az előadás kapcsán Lakner Tamás, és nem igazán lehet vele vitatkozni. Hiszen a színpadon valóban egy, a korábbiaktól eltérő mű került bemutatásra, ami sem nem hagyományos dráma, se nem klasszikus opera, tehát egy ötvözet a kettőből – ami már-már összezavarja a nézőt: mire is vett jegyet, színházra vagy operára?

Hogy a színházi elemekkel átszőtt játékos opera milyen mértékben lesz elterjedt a művészvilágban, nem tudni. A változás többnyire lassan következik be, és gyakran elaprózódnak a folyamatai. Lehet, hogy nem is megy végbe, ahogy az is megtörténhet, hogy meghódítja a közönséget, a szakmát és a 21. század hozzáállását a komolyzenével fűszerezett színházhoz. Elvégre az opera sem volt mindig magától értetődő műfaj.