A naiv olvasó tekintete – Kritika Miklya Zsolt Napszellő, holdpaplan – Bújócskazsoltárok című gyerekverskötetéről

„Persze, hogy egyszerű gyerekeknek írni. Pont annyira, mint felnevelni őket.”
(Ursula K. Le Guin)

„Ami a gyermek nyelvén nem fejezhető ki, azt bizonyára tudni sem érdemes” – így zárul Visky András ajánlása Miklya Zsolt verseskötetéhez. Ez a mondat bizonyos értelemben a Napszellő, holdpaplan mottójaként is értelmezhető, hiszen ráirányítja az olvasó figyelmét a hermészi szerepre, amelyet a szerző vállal: a szövegek keletkezése óta eltelt évezredeket áthidalva, a mindenkori műfordító ambíciójával és alázatával gyermeknyelvre próbálja átültetni a Zsoltárok könyvét. Mindemellett Visky egy fontos dilemmát is felvet: létezik olyan élettapasztalat, tudás vagy cselekvés, amely nem fejezhető ki ezen a nyelven?

Elöljáróban vallomást teszek: nehéz feladat felnőtt szemmel gyerekirodalomról írni. Nem azért, mert annak szemléletmódja vagy nyelvezete távol állna tőlem; épp ellenkezőleg, azért, mert élénken emlékszem arra, mire vágytam leginkább gyerekként – hogy végre nagykorú lehessek. Byron szerint a korai gyerekkor vegetatív állapot, amely nem számít bele a szigorúan vett létezés időtartamába. Én inkább türelmetlen várakozásként éltem meg, versenyfutásként a többiekkel az önrendelkezés felé. A mindenkori gyerek központi álma a felnőttkor elgondolt szabadsága (mi leszel, ha nagy leszel?) – ahogy a felnőtteké a felhőtlennek képzelt gyerekkorba való visszatérés. Egyiknek sincsen sok köze a két életszakasz valóságához. Ahogy Peter Hunt írja Instruction and Delight című esszéjében: „a gyerekként olvasott könyvek sokszor egyszerűen menedéket jelentettek, a későbbi olvasó pedig ezt a tapasztalatot szeretné újra átélni”. Miklya Zsolt kötete kapcsán tehát felmerül bennem egy fontos kérdés:

Mit kezd az adekvát nyelvet kereső szerző azzal a dilemmával, hogy a gyerekkorról alkotott képe akaratlanul is éppen annyira fantázia- és vágyalapú, mint fordítva?

A Napszellő, holdpaplan három tematikus ciklusból áll, a feldolgozott zsoltárok nem időrendi sorrendben szerepelnek. A nyitóvers (Hogy hívnak?) izgalmas felütést ad a koncepciónak: több szempontból megvizsgálja a névadás gesztusát, amely a zsidó hitéletben központi szerepet játszik: „Anya azt mondja, gyere, Kicsim, / pedig már nem vagyok kicsi. / Apa azt mondja, jól van, Tücsök, / és egész nap ciripelek.” (A Talmud szerint négy dolog képes arra, hogy az embert sújtó isteni ítéletet megváltoztassa: a jótékonyság, az imádkozás, a név megváltoztatása és az Istennek nem tetsző cselekedetek jóvátétele.) A kötet minden verse két-három – az alcímben pontosan megjelölt – bibliai igehelyhez kapcsolódik, ugyanakkor könnyelmű volna őket egyszerűen zsoltárparafrázisnak titulálni, hiszen épp akkora intenzitással idézik meg a mondókák és rigmusok világát, mint a forrásszövegeket. Ez a tulajdonságuk néha zavarba ejtő: a Száraz vihar című vers zárlata például ellentétes a szövegbe emelt 83. zsoltáréval. Míg utóbbi 14-16-ig terjedő szakasza Izrael ellenségeinek teljes pusztulásáról beszél („tedd őket olyanokká, a milyen a porfelhő, a milyen a polyva a szél előtt; olyanokká, mint a tűz, a mely meggyújtja az erdőt”), a gyerekbarát verzió jóval megengedőbb: „Száraz kóró, ördögszekér / forog, szalad a földeken, / de magjaiban visszatér, / a száraz földnek így üzen: / az élet fut, de megmarad.” Az Aranykapu ciklus több szövegében találkozhatunk hasonló ellentmondással és nyelvi szépítéssel. A Vizes című vers kiindulópontja a 69. (Dávidnak tulajdonított) zsoltár, amely az áradás allegóriáját alkalmazza a szenvedés kilátástalanságának megragadására („Szabadíts meg engemet, oh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak” [kiemelés tőlem – B. E., lásd Zsoltárok 69,2]), Miklya átiratában ezzel szemben a forrásszöveg elveszíti kettős jelentését, a metafora itt szó szerint értendő: „Nyakamig ér a víz, / gyerekmedence, langyos. / Pezseg alattam a víz, / buborékpárna indul. / Sodor a forgó ár, / sodrómedence, örvény. / Hullám csap rajtam át, / ring a medencehullám.”

A későbbi ciklusokban – amelyek a Kié a vár? és az Őrlista címet viselik – már bátrabban nyúl a szerző nehéz témákhoz: a Bent csapás, kint áldás a rovarirtás mozzanatain keresztül beszél transzgenerációs traumákról („Apa a fejét csóválja, ott a spré, / biztosabb és gyorsabb. / Anya felszisszen, / nagymama szeme csillog, / itt nem lesz gázosítás, motyogja, / és átmegy a másik szobába vagy / a konyhába vagy az ebédlőbe”), a Találkozás pedig a kisfiú tekintetén keresztül vet fényt a szülők ösztönszerű elfordulására egy kéregető férfitól („látom a bicegőt, ahogy billeg, / hallom anyát, apát, ahogy hallgat”). Eszembe jut Székely Szabolcs A fogás című verse, amely az édesapa szemszögéből ragadja meg ugyanezt a tapasztalatot: „A közeledő kéregetőt kevesen nézik, / a távolodó kéregetőt mindenki nézi […] a fiam a kezemet fogja, / és szorítás van a kézben – segítünk neki? / Rám se néz, miközben kérdezi, és arra kér, / hogy végre nézzem” [kiemelés tőlem – B. E.]. A forrásszövegekkel szembeni hűségre is rátalál a kötet a Tengerparton című versben: „Emlékszel? – szólt nagy sokára apa. / Hogyne emlékeznék – felelte anya. / És egy hirtelen jött hullám / arrébb mosott minket” – így a zárlat, megrendítő pontossággal idézve fel a 137. zsoltár keserű felütését: „Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk” (Zsoltárok 137,1). Kelemen Kinga rajzai kitűnő érzékkel egészítik ki ezeket a szövegeket, amelyek két esetben – Mohó; Csupa viszketés – csak az illusztrációkkal együtt értelmezve válnak igazán teljessé.

A ciklusok sorrendjéből egy felnövéstörténet íve rajzolódik ki: a biztonságos, védett állapottól a narrátor apránként jut el a súlyos témákkal való szembenézésig.

A kötet nyelvezete ugyanakkor nem tart következetesen lépést ezzel a folyamattal; az elsőtől az utolsó versig változó rendszerességgel visszatér az öncenzúra és nyelvi finomítás fent említett gesztusa.

A háború témáját érintő verseknél például egyértelmű a törekvés a téma „játékos” megkönnyítésére, tapasztalati cenzus nélkül is fogyaszthatóvá tételére: „A katonák, a gyerekek is fáznak. / A csúfolódók pedig rakétáznak.” (A csúfolódók széke).

Itt érkezünk el képzelet és valóság viszonyának kérdéséhez.

A Napszellő, holdpaplan sorai mögül – a gyerekhang hitelességére való egyértelmű törekvés ellenére, vagy éppen amiatt – egy felnőtt tekintet néz vissza rám, amely szigorúan próbálja tartani magát az általa elképzelt gyermeki beszédmód szabályaihoz. Hiába a beszélői pozíció explicit meghatározása – „még csak kisfiú vagyok” (Mi leszek ábécé) –, nem tudom ennek megfelelően olvasni ezeket a verseket. Az indoklás egészen egyszerű: kislányként sosem tartottam szem előtt, hogy a szavaim biztonságosak legyenek. Sőt, valószínűleg ebben az életszakaszban pazaroltam el életem legerősebb mondatait, mert a gyerekek őszintesége még nem tudja magáról, hogy kegyetlen. Ez a megközelítés Miklya kötetéből hiányzik, az autentikusság igénye ebben az értelemben önmagának állít csapdát. A narrátor úgy tekint a gyerekkorra, mint egy nagykorúságról ábrándozó kisfiú vagy kislány a felnőttekre: mintha létezne egy pontosan körülírható, varázslatos előjogokkal rendelkező homogén csoport, ahová egy meghatározott életkor elérésével lehet bekerülni, annak elhagyásával pedig megszűnik minden kiváltsága. A gyermeki tekintet ennél nyersebb – és sokkal nehezebben elviselhető, mert észreveszi azt, amit mi udvariasságból vagy tapintatból nem teszünk szóvá.

A gyerekeknek író felnőtt klasszikus hibája a kiskorú befogadót naiv olvasónak látni, akivel szemben tompító nyelvi megoldások és poétikai sarokvédők alkalmazására van szükség. A teljesség igénye nélkül: egyszerű szóhasználatra, vidám befejezésre, egyértelmű tanulságra (Perry Nodelman The Hidden Adult című kötete fontos szempontot vet fel ebben a kérdésben: ezekkel a gesztusokkal sok esetben a sorok közé rejtett felnőttet, a szerkesztőt, tördelőt, terjesztőt próbáljuk meggyőzni a szöveg autentikusságáról). Pedig a „gyermek nyelve”, amit Visky említ, több egyszerű dialektusnál. Játszani kell tudni hozzá, nem is akárhogy. Igazságosan, őszintén és halálos komolysággal. C. S. Lewis szerint a tündérmesék, amelyeket csak gyerekek olvasnak, egyszerűen nem jók; bevallom, én még nem találkoztam ilyen történettel. A rossz könyveket régen ugyanúgy bűntudat nélkül hagytam félbe. A naiv olvasó tekintete jóval többet lát, mint hinnénk: megérzi a csalást, ha szándékosan próbáljuk nyerni hagyni, és visszavágót követel. A Napszellő, holdpaplan esetében pedig jogos ez a követelés. Mi az irodalom, ha nem játék – és ha már játszunk, akkor életre-halálra.