A tengeren éltem, ott vétkeztem, majd tengerkék ingben léteztem. Ketrecbe zártak, megaláztak, én mégis győzelmet vártam. A norvég rendező, Marius Holst egy valós történet feldolgozását hozta.
Filmünk központi eleme a több mint ötven éven át működő javítóintézet, ahol magatartászavarral küzdő fiatal fiúk próbálják túlélni mindennapjaikat. Parancsra sorban állnak, szorgosan tisztálkodnak, cipőt fényeznek, köveket pakolnak, fát hordanak, tisztelettel beszélnek, életet varázsolnak.
![]()
Az Igazgató Úr személyében Stellan Skarsgård-ot
(Melankólia; A tetovált lány) köszönthetjük. Pozitív lelkületével azonban nem ezen a norvég szigeten fogunk találkozni. Munkájába belefásult, konok, hitetlen ember, aki mindenek felett áll ebben a nagy hidegben. Némiképp Erlingtől (Benjamin Helstad), a főszereplő tetovált fiútól várunk változást. E gondolat talán azért motoszkálhat már a film elejétől bennünk, mert ez a kamasz magabiztos kiállása mellett nem fél kimondani az igazságot. Hamvas szőke, hófehér orcájú társa, Ivar (Magnus Langlete) félénkebb jellem, de küzdeni talán még ő is képes. Egy darabig biztosan. Élénk a fiatal fantázia, mely szökési kísérletek lehetőségét válthatja valóra. Eleinte csupán Erling lesz az, aki cselekedni képes szabadulása érdekében. Később azonban már a fiatalabb, több éve szorongó fiúk is motiváltak lesznek egy nagy összecsapásra. A film minden egyes pillanatában érezni lehet az elnyomás súlyát, mely esszenciális hatást gyakorol a bent lakókra. Elviselni nehéz, ha egyedül van az ember, de többen összefogva és barátokká válva már adott a lehetőség, hogy túlszárnyaljuk vágyainkat. A tiszta lelkiismeretű Olav (Trond Nilssen) már az első perctől kezdve baráti szándékkal, segítő kezekkel fordul Erling felé, mely barátság a végsőkig kitart köztük.
Fegyelmezett operatőri munkával állunk szemben, jól megkomponált képek sejtetik a fiúk szoros kapcsolatának folyamatos kialakulását. Rengeteg az arcközeli és a feszültséggel teli közeli kép. Ilyen képeket láthatunk akkor is, amikor Ivar (egy másik intézeti fiú) attól fél, hogy visszakerül a mosodába, mert erőnlétben gyengébbnek titulálják a csoportban. Áldozattá válik, méghozzá Bråthen, a gondnok (Kristoffer Joner) áldozatává. Lehet, hogy még emlékszünk arra a bizonyos, hasonló elszigeteltségben lévő fiatalkorúak intézményére, amely az 1996-os
Sleepers – Pokoli lecke kölykeivel „játszadozott”, ott és akkor a Kevin Bacon által megformált őr kegyetlenségeivel egyetemben. E norvég sziget világában a szexuális bántalmazás minimális szembetűnőségével találkozunk, jelét csak apró foltokban láthatjuk, éppen ezért elhinni sem muszáj. Bizony, nem muszáj, viszont mi is mindent látunk és igenis hallunk.
Miért kerülnek erre a kietlen tájra ezek fiúk? Miért fosztják meg őket vágyaiktól, milyen apróság miatt kell sok-sok évig elszigetelten élniük és vezekelniük? Mindehhez valóban elegendő egy pitiáner lopás a templomi urnából? Ez egy mérhetetlen és kegyetlen szenvedély az emberek részéről, fegyelmezni, fegyelmezni a csínytevőt, fegyelmezni, ameddig meg nem gondolja magát egy magasabb posztot uraló idegen.
A tenger egyfajta keret a film számára, kezdetben csodásan hullámzó vágyódás áradata, majd a záró képen fagyos, hófehér, kemény halálként hatol szívünkbe. A bálna szimbóluma, mely a filmben többször is feltűnik, párhuzamba vonható Erling küzdelmeivel. Vissza szeretné kapni régi életét, amikor a tengeren dolgozott, ahol a bálnát látta. Erling az intézetből szeretne szabadulni, míg az állat a háló fogságából.
A lágy, de mégis fájdalommal, alázattal teljes zenét, melyet Johan Söderqvist teremt, olykor hatalmas csend, vagy épp a tenger zúgása, az eső heves csapkodása töri meg. Szürkén ragyogó, halott fehér és sötét színek különböző árnyalatai fokozzák az erdő mélységét, szinte felerősítik a tenger haragos zúgását, az arcok, a puskák és a dolgos kezek közeli képvilágát. Mosolytalanság, keserűség, fagyos tekintetek merednek ránk. Szabadságvágy honol, holott messze még az a bizonyos igazgatói aláírás, mely bármelyikük csupasz hátára galambszárnyat növesztve a távozás látszatát keltené. Szárnyak helyett leginkább a botütések fájdalmas büntetésének nyomai jellemzőek. Sokat nem beszélnek, legtöbbször csak homályos leheletük mosódik a képre. Nevüket csupán egymás között használják, tanítóik és a hierarchiában magasabban lévő embertársaik betűkkel és azokhoz tartozó számokkal látják el a Bastoy intézet lakóit.
A rendező lenyűgöző képet fest karaktereiről: az az erő, amely bennük lakozik, szabályosan azt érezteti velünk, hogy elzártan, a külvilágtól messze, hasonló odaadással cselekednénk mi is, csakhogy végre szabadságra leljünk, lerázzuk a köteleit ennek az apokaliptikus drámának.
Ördögsziget (Kongen av Bastøy)
Rendezte: Marius Holst
Színes, feliratos, norvég-francia-svéd-lengyel filmdráma, 120 perc, 2010.