© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Mindent látok, mindent hallok…
Marius Holst: Ördögsziget
A tengeren éltem, ott vétkeztem, majd tengerkék ingben léteztem. Ketrecbe zártak, megaláztak, én mégis győzelmet vártam. A norvég rendező, Marius Holst egy valós történet feldolgozását hozta.
A tengeren éltem, ott vétkeztem, majd tengerkék ingben léteztem. Ketrecbe zártak, megaláztak, én mégis győzelmet vártam. A norvég rendező, Marius Holst egy valós történet feldolgozását hozta.
Filmünk központi eleme a több mint ötven éven át működő javítóintézet, ahol magatartászavarral küzdő fiatal fiúk próbálják túlélni mindennapjaikat. Parancsra sorban állnak, szorgosan tisztálkodnak, cipőt fényeznek, köveket pakolnak, fát hordanak, tisztelettel beszélnek, életet varázsolnak.
Az Igazgató Úr személyében Stellan Skarsgård-ot (Melankólia; A tetovált lány) köszönthetjük. Pozitív lelkületével azonban nem ezen a norvég szigeten fogunk találkozni. Munkájába belefásult, konok, hitetlen ember, aki mindenek felett áll ebben a nagy hidegben. Némiképp Erlingtől (Benjamin Helstad), a főszereplő tetovált fiútól várunk változást. E gondolat talán azért motoszkálhat már a film elejétől bennünk, mert ez a kamasz magabiztos kiállása mellett nem fél kimondani az igazságot. Hamvas szőke, hófehér orcájú társa, Ivar (Magnus Langlete) félénkebb jellem, de küzdeni talán még ő is képes. Egy darabig biztosan. Élénk a fiatal fantázia, mely szökési kísérletek lehetőségét válthatja valóra. Eleinte csupán Erling lesz az, aki cselekedni képes szabadulása érdekében. Később azonban már a fiatalabb, több éve szorongó fiúk is motiváltak lesznek egy nagy összecsapásra. A film minden egyes pillanatában érezni lehet az elnyomás súlyát, mely esszenciális hatást gyakorol a bent lakókra. Elviselni nehéz, ha egyedül van az ember, de többen összefogva és barátokká válva már adott a lehetőség, hogy túlszárnyaljuk vágyainkat. A tiszta lelkiismeretű Olav (Trond Nilssen) már az első perctől kezdve baráti szándékkal, segítő kezekkel fordul Erling felé, mely barátság a végsőkig kitart köztük.
Fegyelmezett operatőri munkával állunk szemben, jól megkomponált képek sejtetik a fiúk szoros kapcsolatának folyamatos kialakulását. Rengeteg az arcközeli és a feszültséggel teli közeli kép. Ilyen képeket láthatunk akkor is, amikor Ivar (egy másik intézeti fiú) attól fél, hogy visszakerül a mosodába, mert erőnlétben gyengébbnek titulálják a csoportban. Áldozattá válik, méghozzá Bråthen, a gondnok (Kristoffer Joner) áldozatává. Lehet, hogy még emlékszünk arra a bizonyos, hasonló elszigeteltségben lévő fiatalkorúak intézményére, amely az 1996-os Sleepers – Pokoli lecke kölykeivel „játszadozott”, ott és akkor a Kevin Bacon által megformált őr kegyetlenségeivel egyetemben. E norvég sziget világában a szexuális bántalmazás minimális szembetűnőségével találkozunk, jelét csak apró foltokban láthatjuk, éppen ezért elhinni sem muszáj. Bizony, nem muszáj, viszont mi is mindent látunk és igenis hallunk.
Miért kerülnek erre a kietlen tájra ezek fiúk? Miért fosztják meg őket vágyaiktól, milyen apróság miatt kell sok-sok évig elszigetelten élniük és vezekelniük? Mindehhez valóban elegendő egy pitiáner lopás a templomi urnából? Ez egy mérhetetlen és kegyetlen szenvedély az emberek részéről, fegyelmezni, fegyelmezni a csínytevőt, fegyelmezni, ameddig meg nem gondolja magát egy magasabb posztot uraló idegen.
A tenger egyfajta keret a film számára, kezdetben csodásan hullámzó vágyódás áradata, majd a záró képen fagyos, hófehér, kemény halálként hatol szívünkbe. A bálna szimbóluma, mely a filmben többször is feltűnik, párhuzamba vonható Erling küzdelmeivel. Vissza szeretné kapni régi életét, amikor a tengeren dolgozott, ahol a bálnát látta. Erling az intézetből szeretne szabadulni, míg az állat a háló fogságából.
A lágy, de mégis fájdalommal, alázattal teljes zenét, melyet Johan Söderqvist teremt, olykor hatalmas csend, vagy épp a tenger zúgása, az eső heves csapkodása töri meg. Szürkén ragyogó, halott fehér és sötét színek különböző árnyalatai fokozzák az erdő mélységét, szinte felerősítik a tenger haragos zúgását, az arcok, a puskák és a dolgos kezek közeli képvilágát. Mosolytalanság, keserűség, fagyos tekintetek merednek ránk. Szabadságvágy honol, holott messze még az a bizonyos igazgatói aláírás, mely bármelyikük csupasz hátára galambszárnyat növesztve a távozás látszatát keltené. Szárnyak helyett leginkább a botütések fájdalmas büntetésének nyomai jellemzőek. Sokat nem beszélnek, legtöbbször csak homályos leheletük mosódik a képre. Nevüket csupán egymás között használják, tanítóik és a hierarchiában magasabban lévő embertársaik betűkkel és azokhoz tartozó számokkal látják el a Bastoy intézet lakóit.
A rendező lenyűgöző képet fest karaktereiről: az az erő, amely bennük lakozik, szabályosan azt érezteti velünk, hogy elzártan, a külvilágtól messze, hasonló odaadással cselekednénk mi is, csakhogy végre szabadságra leljünk, lerázzuk a köteleit ennek az apokaliptikus drámának.
Ördögsziget (Kongen av Bastøy)
Rendezte: Marius Holst
Színes, feliratos, norvég-francia-svéd-lengyel filmdráma, 120 perc, 2010.
Filmünk központi eleme a több mint ötven éven át működő javítóintézet, ahol magatartászavarral küzdő fiatal fiúk próbálják túlélni mindennapjaikat. Parancsra sorban állnak, szorgosan tisztálkodnak, cipőt fényeznek, köveket pakolnak, fát hordanak, tisztelettel beszélnek, életet varázsolnak.
Az Igazgató Úr személyében Stellan Skarsgård-ot (Melankólia; A tetovált lány) köszönthetjük. Pozitív lelkületével azonban nem ezen a norvég szigeten fogunk találkozni. Munkájába belefásult, konok, hitetlen ember, aki mindenek felett áll ebben a nagy hidegben. Némiképp Erlingtől (Benjamin Helstad), a főszereplő tetovált fiútól várunk változást. E gondolat talán azért motoszkálhat már a film elejétől bennünk, mert ez a kamasz magabiztos kiállása mellett nem fél kimondani az igazságot. Hamvas szőke, hófehér orcájú társa, Ivar (Magnus Langlete) félénkebb jellem, de küzdeni talán még ő is képes. Egy darabig biztosan. Élénk a fiatal fantázia, mely szökési kísérletek lehetőségét válthatja valóra. Eleinte csupán Erling lesz az, aki cselekedni képes szabadulása érdekében. Később azonban már a fiatalabb, több éve szorongó fiúk is motiváltak lesznek egy nagy összecsapásra. A film minden egyes pillanatában érezni lehet az elnyomás súlyát, mely esszenciális hatást gyakorol a bent lakókra. Elviselni nehéz, ha egyedül van az ember, de többen összefogva és barátokká válva már adott a lehetőség, hogy túlszárnyaljuk vágyainkat. A tiszta lelkiismeretű Olav (Trond Nilssen) már az első perctől kezdve baráti szándékkal, segítő kezekkel fordul Erling felé, mely barátság a végsőkig kitart köztük.
Fegyelmezett operatőri munkával állunk szemben, jól megkomponált képek sejtetik a fiúk szoros kapcsolatának folyamatos kialakulását. Rengeteg az arcközeli és a feszültséggel teli közeli kép. Ilyen képeket láthatunk akkor is, amikor Ivar (egy másik intézeti fiú) attól fél, hogy visszakerül a mosodába, mert erőnlétben gyengébbnek titulálják a csoportban. Áldozattá válik, méghozzá Bråthen, a gondnok (Kristoffer Joner) áldozatává. Lehet, hogy még emlékszünk arra a bizonyos, hasonló elszigeteltségben lévő fiatalkorúak intézményére, amely az 1996-os Sleepers – Pokoli lecke kölykeivel „játszadozott”, ott és akkor a Kevin Bacon által megformált őr kegyetlenségeivel egyetemben. E norvég sziget világában a szexuális bántalmazás minimális szembetűnőségével találkozunk, jelét csak apró foltokban láthatjuk, éppen ezért elhinni sem muszáj. Bizony, nem muszáj, viszont mi is mindent látunk és igenis hallunk.
Miért kerülnek erre a kietlen tájra ezek fiúk? Miért fosztják meg őket vágyaiktól, milyen apróság miatt kell sok-sok évig elszigetelten élniük és vezekelniük? Mindehhez valóban elegendő egy pitiáner lopás a templomi urnából? Ez egy mérhetetlen és kegyetlen szenvedély az emberek részéről, fegyelmezni, fegyelmezni a csínytevőt, fegyelmezni, ameddig meg nem gondolja magát egy magasabb posztot uraló idegen.
A tenger egyfajta keret a film számára, kezdetben csodásan hullámzó vágyódás áradata, majd a záró képen fagyos, hófehér, kemény halálként hatol szívünkbe. A bálna szimbóluma, mely a filmben többször is feltűnik, párhuzamba vonható Erling küzdelmeivel. Vissza szeretné kapni régi életét, amikor a tengeren dolgozott, ahol a bálnát látta. Erling az intézetből szeretne szabadulni, míg az állat a háló fogságából.
A lágy, de mégis fájdalommal, alázattal teljes zenét, melyet Johan Söderqvist teremt, olykor hatalmas csend, vagy épp a tenger zúgása, az eső heves csapkodása töri meg. Szürkén ragyogó, halott fehér és sötét színek különböző árnyalatai fokozzák az erdő mélységét, szinte felerősítik a tenger haragos zúgását, az arcok, a puskák és a dolgos kezek közeli képvilágát. Mosolytalanság, keserűség, fagyos tekintetek merednek ránk. Szabadságvágy honol, holott messze még az a bizonyos igazgatói aláírás, mely bármelyikük csupasz hátára galambszárnyat növesztve a távozás látszatát keltené. Szárnyak helyett leginkább a botütések fájdalmas büntetésének nyomai jellemzőek. Sokat nem beszélnek, legtöbbször csak homályos leheletük mosódik a képre. Nevüket csupán egymás között használják, tanítóik és a hierarchiában magasabban lévő embertársaik betűkkel és azokhoz tartozó számokkal látják el a Bastoy intézet lakóit.
A rendező lenyűgöző képet fest karaktereiről: az az erő, amely bennük lakozik, szabályosan azt érezteti velünk, hogy elzártan, a külvilágtól messze, hasonló odaadással cselekednénk mi is, csakhogy végre szabadságra leljünk, lerázzuk a köteleit ennek az apokaliptikus drámának.
Ördögsziget (Kongen av Bastøy)
Rendezte: Marius Holst
Színes, feliratos, norvég-francia-svéd-lengyel filmdráma, 120 perc, 2010.
