Maradványország – Kritika a Mindörökké című filmről

Pálfi György munkásságát egy fura kettősség jellemzi. Rendszerint nem az ihletett szerelemprojektjeit valósítja meg, hanem azokat az ötleteit, amiket az állandó pénzhiány miatt filmre tud vinni. Ezért munkái egyszerre tükrözik a lelkes, nagy kreatív lángon égő, mindenáron mesélni vágyó, közben mégis kényszerpályán mozgó rendező képét. A Mindörökké ennek fényében meglepően összeszedett, és világos koncepció mentén képes ábrázolni a posztapokaliptikus Kelet-Európát, benne az anarchiába süllyedt, lerohadt Magyarországgal. Az általában apró szkeccsekből és kifordult történetcafatokból összerakott Pálfi-mozikhoz képest stilisztikailag és az ábrázolt világot tekintve a Mindörökké jóval egységesebb. Európa hat éve lángokban áll, a vidéki Magyarország sivár romjai fölött pedig lelőnek egy nyugati repülőt. A szétszóródott holttestek és a talán még használható tárgyak között Ocsenás kapirgál rezignált hidegvérrel, vállán gépkarabély. A kocsmában megismerkedik Béressel, aki vélhetően a katasztrófa egyetlen túlélőjével, az infantilis Margitkával él együtt. A történet hármójuk nehezen meghatározható, bizarr viszonyából építkezik, de Pálfit elsősorban nem a papírvékony cselekmény, hanem a nyomorból sarjadó atmoszféra és a karakterei közt feszülő fojtott dinamika érdekli.

Ebben a groteszk világban mutáns dögökön csámcsognak a vasárnapi vacsora közben, még a húgysárga víz is hiánycikk, és egy mesterlövész naponta lövi agyon a kertészkedő néniket. Ocsenás és az egész zsákfalu számára ez nem több, mint időjárási szeszély, egy állandósult körülmény, a rothadás, az enyészet pedig nemcsak a táj, hanem az ember sajátja is. A Mindörökké szinte Pálfi összes korábbi művéből átörökít motívumokat, karaktereket és a visszataszítóan vicces morbid humort, de leginkább a Hukkle és a Taxidermia cinizmusa köszön vissza. A rendező és állandó írótársa, Ruttkay Zsófia alig használ párbeszédeket, helyettük lassú, naturális képekkel, szuperközelikkel és zajszerű zenével teremtik meg a film alaptónusát, ami a Hukkle antropológiai távolságtartását és a Taxidermia gyomorforgató perverzitását keresztezi. Ahogy a Hukkle a növény- és állatvilág egymást elemésztő körforgásába zárta az embert, úgy a Mindörökké is puszta tárgyakként kezeli a háború túlélőit. Ocsenás és Béres nem sokban különböznek a lezuhant repülőgép szétszóródott csomagjaitól vagy a tájba ágyazódott romhalmazoktól. Annál is inkább, mivel ebben a határszéli, nincstelen közegben az emberek is csupán egymás számára így-úgy funkcionáló tárgyak és testek.

Pálfi azt a zsigeri ösztönkésztetést mutatja meg, amikor a teljes pusztulás és nyomor torkában az emberek szánni való módon próbálnak összekapaszkodni – nem az érzelmi beteljesülés, hanem a puszta túlélés érdekében. Ez és az ábrázolt világ emberre ülő, nyomasztóan hétköznapi apokaliptikussága valamelyest Tarr Béla örökségével is rezonál, de Pálfi filmje nem a metafizikai kiüresedést vagy a pislákoló méltóságot keresi.

Ebben a világában – és Pálfi szinte teljes életművében – eleve hiányoznak az olyan sarokpontok, amelyek távolról valamiféle humanizmusra hasonlítanak.

Itt egyetlen természeti törvény uralkodik: a közöny. Ocsenás és Béres csupán használják Margitkát és egymást is, ugyanúgy, ahogy a Nem vagyok a barátod működésképtelen érzelmi és bizalmi kötelékei az emberi aljasságban gyökereztek. A Mindörökké a szétforgácsolt, eltorzult kapcsolatok a társadalmi és nyelvi csőd filmje. Az eseményeket és a figurák falubeli mozgását dialógusok helyett az orvlövész távcsövén keresztül figyeljük, így a fegyver válik a posztapokaliptikus világ narrátorává, hasonlóan, ahogy Csuklik bácsi „mesélte” a Hukklét. Margitka az artikulálatlan vágyakat testesíti meg, de Ocsenás és Béres viszonya is némán ingázik a szélsőségek között – korcs kötődésükbe ugyanúgy belefér a másik megborotválása, mint megfenyegetése géppuskával.

Pálfi a bűzlő és foszlott realizmust nagyon jó arányérzékkel keveri a groteszkkel. A mellbevágó hadi sérüléseket mutáns szörnyekből főzött halászlével tompítja, az érzelemmentes, torz szexualitást pedig egy teljesen bizarr kopasz macskával teszi zárójelbe. A film valószerűségét és ezzel együtt aktuálpolitikai relevanciáját ezek az abszurd és szürreális felhangok mozdítják el az általánosabb, metaforikus értelmezés felé.

Pálfi jövőképe egy megfagyott végstádiumot rögzít, amiben a külső, intézményesített törvényt felváltották az elfojtott, abnormális vágyak, parancsok és késztetések.

A Mindörökké jövővíziójában az elhasználódott környezetben csak elhasználódott embereket látni, akikből pont az öl ki minden méltóságot, hogy túlélni akarnak. A fizikai és érzelmi létminimum határmezsgyéjén, alapösztönök szintjén vegetálnak, a háború pusztán ennek az emberi maradványállapotnak a következménye. Lényegében Pálfi legtöbb művében ez a kiábrándult, reményvesztett közöny dolgozik, mégis a Mindörökké az életmű legnihilistább darabja.

Formailag viszont eddig a legkoherensebb. Egyrészt hiányzik belőle az a kísérletezőkedv, ami Pálfi többi munkáját, ha nem is tökéletessé, de egyedivé tette, emiatt pedig a Mindörökkében sokkal jobban el lehet merülni, mint a szorongásmetaforákat túlragozó Szabadesésben vagy a teljesen steril és semmitmondó Az Úr hangjában. A rendező színészvezetői hiányosságai is itt a legkevésbé zavaróak. A bajsza alatt dörmögő Menszátor Héresz Attila és a szintén nem túl bizalomgerjesztő Polgár Tamás karakterei közt az alulírt dialógusok ellenére megvan a kellően fenyegető és a szexuális orientáció szintjén is elbizonytalanító dinamika. Ubrankovics Júlia alakítása viszont nem képes túlmutatni a karakter lényegét adó infantilis gügyögésen, ami nyilván koncepció volt, csak épp nem túl erős. Az emberi és a tárgyi világ roncsainak elidegenítő megfigyelését Pálfi a helyi öregemberek által rögtönzött, szinte már dokumentarista jelenetekkel oldja, amelyek a film elképzelt és túlzó jövőjét visszarántják a mindenkori vidéki nincstelenség életszagú, barázdált arcai és sorstörténetei közé.

A kortárs rendezők, hűen a klasszikusokhoz, előszeretettel használnak amatőr szereplőket, elég csak a Külön falkára vagy a Természetes fényre gondolni, mégis az a fajta egyszerre dokurealista és groteszk vidékábrázolás, amit Pálfi az idős falusiakkal prezentál – a világpolitikai aktualitás ellenére – formailag némiképp korszerűtlenné teszi a filmet, mivel a rendező itt nem a narratíva építésére használja az amatőr csiszolatlanságot, hanem arra, hogy a valóság egy-egy pillanatra átüsse a fikciót. Ezáltal pedig közel hozza, és el is mélyíti a disztópiát. Mellesleg az öregemberek történetei nem mellőzik a keserű iróniát sem, így itt érezni leginkább, ahogy

Pálfi empátiája és humorérzéke egyszerre csillan meg.

A végeredmény fura módon Hajdu Szabolcs parabolikus-látomásos Délibábjával ugyanúgy rokonítható, mint a hetvenes évek szociológiailag érzékeny dokumentarista fikcióival. Persze nem túl méltányos az idejétmúlt hangot számon kérni egy hét éve készült filmen. A Mindörökké valódi értéke nem is a kísérletezést ezúttal szokatlanul mellőző filmnyelvi külsőségekben, hanem a történet mély rétegeiben zajló és a korszellemet tükröző világvége hangulat hitelességében rejlik.

A film adatlapja a MAFAB-on