Mit bír az író? Mit a papír? – Interjú Péterfy-Novák Évával

Megfigyeltem, hogy mindig akkor jelenik meg könyved, amikor épp valamiféle szexuális tabutéma kerül felszínre a világban. Pár hónapja robbant be a Michael Jacksonról szóló Leaving Neverland film – ekkor látott napvilágot az Apád előtt ne vetkőzz című könyved, két éve pedig, amikor A rózsaszín ruha című köteted kijött, épp a #metoo-tól volt hangos a sajtó.

Pedig esküszöm, hogy ezek csak véletlen egybeesések! Az Apád előtt ne vetkőzz-t 2015-ben kezdtem írni, rögtön az Egyasszony után. Már a nyomdában volt a kézirat, amikor debütált a Jacksonról szóló dokumentumfilm.

Az új könyved a gyerekmolesztálás témáját járja körül a fiatal Eszter és nagyapja, Tatus karaktereinek történetén keresztül. Az olvasónak néha meg kell állnia és letennie a könyvet, hogy fel tudja dolgozni az olvasottakat.

Nekem is nehéz volt túltennem magam egyes monológokon írás közben, pedig azt hittem, hogy az évek során kialakult bennem egyfajta rutin abban, hogy távol helyezzem magam a történeteimtől.

Volt egy komolyabb mélypontom: közvetlenül a Tatus-monológ megírása után abba kellett hagynom az írást, ugyanis sokkal jobban megviselt a bűn elkövetőjével való azonosulás, mint az áldozat pozíciójába való belehelyezkedés.

Tavaly, amikor elutaztunk két hónapra Sanghajba, biztos voltam abban, hogy végre befejezem a történetet. De összesen öt sort írtam. Képtelen voltam finomítani a szövegen. Aztán idén januárban nekiálltam, és két-három hónap alatt letisztáztam a történetet.

Eszter és Tatus, unoka és nagyapa között különleges, titkokkal terhelt kapcsolat alakul ki.

Igen, Eszter elhidegül a szüleitől, s jó érzéssel tölti el, hogy a nagyapja figyel rá, hogy úgy tűnik, csakis őt szereti mindennél és mindenkinél jobban. A rokoni kapcsolat ugyanakkor egy ponton átbillen valami egészen másba, amihez rengeteg titok, szégyen és trauma tapad. A nagypapa eleinte csak puszilgatja, csókolgatja, simogatja, később a ház mögötti pottyantós vécében viszi pisilni, hogy kiélvezze a helyzetet. Apró lépésenként alakul ki egy burok, egyfajta függőségi viszony, amely a kislány számára a rajongásról, a nagypapa számára pedig a beteges szexuális vágyak megéléséről szól. De ez nem szeretet!

Némileg árnyalódhat az olvasó nagypapáról alkotott képe, miután megismerkedik annak múltjával. Eszter és Tatus énelbeszélésein keresztül nemcsak a nagypapa és az unoka rendhagyó, beteges, titkos történeteit ismerhetjük meg, hanem két életutat és egy családtörténetet is, amelyeket szexuális abúzusok mételyeznek.

A nagypapa Tatus, vagyis Karcsi még gyerekkorában apácazárdába került húgával együtt, ám hamar ráébred, hogy ezt a világot hatalmi harcokból, erőszakból és anális behatolásokból építették. Károly később is csak ily módon volt képes érzésekre.

Miért épp ezt az elbeszélői formát választottad?

Első szám első személyben sokkal megrázóbb lett a szöveg, és azt sem akartam, hogy azt érezze az olvasó, hogy a szerző ítéletet mond. Mert Tatus sem csupán elkövető. Áldozat is, ami persze nem menti fel az alól, hogy évek elteltével ő maga is szexuális ragadozóvá válik. Fontos volt, hogy azt is megmutassam, ő milyen múltat cipel.

A könyv megírását megelőzte kutatómunka?

Persze. Az Apád előtt ne vetkőzz nem egyetlen ember élettörténete, hanem egy sok-sok traumából összegyúrt fikció, de a könyvben szereplő szexuális esetek mind megtörténtek Magyarországon. Interjúkat készítettem áldozatokkal, jegyzőkönyveket böngésztem.

Kiderült a számomra, hogy az abúzus nem feltétlenül erőszakos, hiszen a beszámolók szerint a legtöbbet szeretetnek álcázva követték el.

Pszichológus barátaim ajánlottak olyan pácienseket, akiknek volt mit mesélniük. Volt, aki nem vállalta, hogy beszéljen a vele történtekről, volt olyan szexuális zaklatási történet, amit nem bírt volna el a papír, de a legmegrázóbb számomra az volt, hogy voltak olyanok, akik olyan szenvtelenül beszéltek az őket ért atrocitásokról, mintha egy kiló kenyeret kérnének a boltban. Nekem is volt részem szexuális zaklatásban. Az első ilyen élmény kislányként ért, amikor a szomszéd fiú kivitt a rétre, rám feküdt, fogdosott, aztán a másik hasonló trauma a szomszéd bácsihoz kötődött – ő tizenkét éves koromig inzultált, csókolgatott, aztán ő meghalt, öngyilkos lett.

A veled történteket nem mondtad el a szüleidnek?

Dehogy mondtam! Mégis hogyan kezdtem volna neki? A könyv megírásában Csiffáry-Vass Réka pszichológus volt a segítségemre – azt a kérdést, amit most te feltettél nekem, én is feltettem neki. Kíváncsi voltam, vajon miért nem képesek megszólalni az áldozatok. Állítólag ha hatéves kor előtt éri a gyereket inzultus, akkor egyrészt nem fog emlékezni rá, vagy ha mégis, akkor nem tud különbséget tenni aközött, hogy az, ami vele történik, jó-e vagy rossz, mert nincs még tapasztalata a világról, és fogalma sincs arról, hol kell meghúzza a saját határait a testét illetően. Én egyébként gyerekként azért nem szóltam senkinek, mert egyrészt a szégyen mélyen élt bennem, másrészt pedig féltem a konfliktustól és attól, hogy ha a szüleim számon kérik, akkor hazugnak neveznek.

Hogy a szüleid esetleg azt mondják, te viselkedtél kihívóan?

A szüleim nyilván nem mondtak volna ilyesmit, de mégis féltem elmondani, mert azt hittem, hogy az én hibám.

Nemrégiben azt nyilatkoztad, hogy szinte mindenkinek van olyan története, ami szexuális zaklatással kapcsolatos. Ezt magam is alá tudom támasztani. Bennem is ugyanazok a félelmek dolgoztak tizenegy évesen, mint amiket te említesz. Úgy éreztem, rá van írva a homlokomra, hogy rossz lány vagyok.

Hát, ez a baj. Hogy elhisszük, hogy rosszak vagyunk. A kötet megjelenése óta sok olvasói levelet kapok, úgy tűnik, elindul valamiféle kezdeményezés. Esélyt látok rá, hogy létrejöhessen egy olyan alapítvány, amely fogyatékkal élő gyerekeket nevelő anyáknak, régi és „friss” áldozatoknak, súlyos betegségen átesetteknek nyújtana szakszerű segítséget Budapesten, de akár megyeszékhelyeken is, terapeuták által. Merthogy az áldozatok többsége számára nem elérhető anyagilag a pszichoterápia. Ehhez persze fontos az is, hogy azok, akik bármilyen szinten elszenvedői egy abúzusnak, mindig merjenek segítséget kérni.

Azon töprengek, hogy miért jó neked, ha ilyen fájdalmas történetekkel dolgozhatsz. Ez egyfajta lélektrenírozás? Felszabadulást okozó varratszedés?

Olyasmi. Talán ebben a mostani könyvemben benne van a velem történtek feldolgozása is. Igaz, sokkal több energiát kivett belőlem, mint az Egyasszony. Talán azért, mert a bűnössel való azonosulás nagyon nehéz. Írás közben gyakran volt hányingerem, de most már folyamatban van az elengedés.

Író férjed, Péterfy Gergely észreveszi rajtad az alkotói válságokat? Sikerül valahogyan lelket öntenie beléd a mélypontok idején?

Írás közben nemigen panaszkodom Gergőnek a mélypontjaimról, de észreveszi, ha nyomaszt a történet. Egy darabig nem szól, aztán egy hét elteltével lelket önt belém, és azzal nyugtat, hogy nemsokára túl leszek az egészen. Aztán én elbőgöm magam, hajtogatom, hogy nem tudom megcsinálni, aztán dolgozom tovább. Volt olyan alkalom, amikor Gergővel és a lányával, Emmával (esetenként Kovács szomszéddal kiegészülve) összekuporodtunk a kanapén, és felolvastam nekik az Apád előtt ne vetkőzzből. Emma rögtön szólt, ha valamit nem értett, ha logikailag valamit zavarosnak ítélt. Ez a visszacsatolás nagyon hasznos volt, segített kívülről látni a monológokat.

Mi volt eddig a legmegdöbbentőbb visszajelzés a könyveddel kapcsolatban?

Az, amikor egy nő nem azt mondta el, hogy mi történt vele, hanem hogy nem tud mit kezdeni a bűntudatával, hogy hagyta, hogy mindez a saját lányával megtörténjen. Az alapítvány reményeim szerint a hasonló cipőben járóknak is segítséget nyújthat majd. A megjelenés óta minden nap kapok leveleket, nagyon sokan írnak, megosztják velem a saját hihetetlen történeteiket. Megtisztelő, hogy bíznak bennem, ugyanakkor felkavaró is.

Neked mi a legnehezebb az írói hivatásban?

Az, hogy ne szépelegjem túl a mondataimat. Ezért nem olvasok szépirodalmat, amikor egy könyvön dolgozom, mert nem akarom, hogy befolyásolja a szókincsem. Félre ne érts, én egyébként rajongok a szépirodalomért. Alig vártam, hogy végezzek a könyvemmel, és elmerülhessek Grecsó Krisztián vagy Esze Dóra metaforáiban. Mindkettejük új könyve pezseg a szép hasonlatoktól, élvezetes olvasni, de íróként szeretnék megmaradni a szikárabb fogalmazásnál, a nyersességnél, a köznyelvi stílusnál.