„Mit tudhat az olvasó?” – Buda Attila tanulmánya

Ambrus Zoltán és Jászai Mari levelezésének sajtó alá rendezése, a források közül Jászai Mari emlékezéseinek kiadásonként eltérő szövege, aminek néha az azokat felhasználó tanulmányok sincsenek tudatában, felvet egy fontos szövegközlési kérdést, ami a jelennel érintkező, de már lezárult életművek, hagyatékok sajátossága:

vajon az utókornak mennyi és meddig terjedő kompetenciája van a legkülönfélébb írói dokumentumok megismerésében, valamint interpretálásában?

Hogyan lehet bármely szerző megjelent műveinek kézirataihoz, a kiadatlan, nyomtatás nélküli művekhez és főleg a személyesebb írásokhoz: egy-egy érzelemteli vallomáshoz, szándékolt, esetleg véletlenül fennmaradt levelezéshez, az egykor csak két ember számára létezett bizalomhoz közeledni – a közreadás vagy ellenkezőleg, az eltitkolás tervével? Az utóbbival nyilván nem, mivel a megőrzés eleve a (későbbi) olvashatóságot feltételezi. Hiszen ha a közvetlenül érintettek nem akarnak valamit az utókorra bízni, feltételezhetően meg fogják semmisíteni azt. Töprengésre inkább az ad okot, hogy amit egykor valaki(k) megörökített(ek), s amelynek lehetnek intim, pikáns, valamilyen szempontból kényes vonásai is, de leírása után mégis archiválta az idő, az örökösök, bárki, szerzője pedig életútjánál vagy valamilyen tulajdonságánál, cselekedeténél fogva érdeklődésre számíthat – az vajon a felfedezés, az előkerülés után milyen tartalmi épségben és kommentárokkal kerülhet a nagyközönség elé? A sarkított látásmódú, közkeletű illúziókat, már rögzült jellemvonásokat megkérdőjelező, személyiségfeltáró írások kiadását első megközelítésben lehet késleltetni a közérdeklődés vélt vagy sugallt hiányára hivatkozva, s amikor ez a titkolózás tarthatatlanná válik, valamilyen koncepció alapján csak bizonyos részleteit megjelentetni. A csonkított kiadás, az átírás, átszerkesztés persze bizalmatlanság az olvasóval szemben, nemegyszer párosulva a sajtó alá rendező értelemváltoztató igényével.

Az irodalomtörténész, a filológus, amikor tartalomváltoztató/-finomító céllal belenyúl egy fennmaradt szövegbe, még ha a legenyhébb elhagyásokkal, átírásokkal él is, nem biztos, hogy tudatában van annak, hamisított szövegére tanulmányok, monográfiák, népszerűsíthető írások épülhetnek majd, s bár ő maga nem akarta, mégis hozzájárul egy személyiség és világának retusálásához. Mindezt csak egyféleképpen lehet elkerülni: a múlt homályából felbukkanó kéziratok, kéziratgyűjtemények – feltéve, hogy érdeklődő olvasóközönség képzelhető mögéjük, illetve irodalmi, történelmi, művészeti vagy egyéb szempontból mellőzhetetlen forrásnak bizonyulnak – teljes szövegű, körültekintő kommentárokkal és tanulmánnyal magyarázott közlésével. Párosulva az esetleg felbukkanó tabuk kimondásának szabadságával, mert a szövegközlés csupán az alapja a filológus tevékenységének, meg is kell szólaltatnia mindazt, amit a múlt porladó világából a jelen és a jövő olvasója számára is fontosnak tart.

A teljes cikk Kortárs folyóirat márciusi számában a 16. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.