Mivé lett a mi kis falunk? – kritika a Zárójelentés című filmről

Az Oscar-díjas Szabó István – aki utoljára 2012-ben jelentkezett filmmel – életművében visszatérő gondolat, hogy miképp töri meg a hatalom az egyént, és hogyan lehet egyenes gerinccel túlélni a történelem legsötétebb időszakait. A nyolcvankét éves rendező legújabb nagyjátékfilmje, a Zárójelentés napjainkban játszódik Magyarországon, ahol ugyan békeidő van, de az átlagemberek ugyanúgy megvívják harcaikat egymással és a hatalommal.

A történet szerint a kardiológus professzort, Stephanust (Klaus Maria Brandauer) egy kórházbezárás miatt nyugdíjazzák. Elutazik édesanyjához a szülőfalujába, ahol másfél éve nincs körzeti orvos. Stephanus elvállalja a pozíciót, még ha távol is kell lennie feleségétől (Udvaros Dorottya). Újra találkozik régi barátjával, Kristóf atyával (Eperjes Károly), asszisztense pedig fiatalkori szerelme (Szirtes Ági) lesz. A befolyásos, gátlástalan, uniós támogatásokra hajtó polgármester (Stohl András) gyógyfürdőt akar építtetni a faluban, miközben az orvosi rendelőben még EKG-re sincs pénz. A lelkiismeretes Stephanus hamar összekülönbözik a polgármesterrel, majd a múltjával kapcsolatos rosszindulatú pletykákkal kell szembenéznie. A gonoszság szép lassan az egész közösséget megfertőzi.

A Zárójelentés olyan, mintha a Mi kis falunk kifordított verziója pörögne a vásznon. Nincs nosztalgiaérzés, nincs vidámság, csak a szomorú valóság és sok-sok társadalmi utalás a jelenkorra: romokban heverő egészségügy, külföldre távozó fiatalok, lejáratás, politikai csatározások és a kiábrándult, hitevesztett közösség, amely behódolt a hatalomnak. A kétórás alkotás az ország bármely pontján játszódhatna, a történet univerzális: nem egy konkrét faluról mutat kórképet, hanem Magyarországról.

A Zárójelentés emellett az öregedéssel való szembenézés filmje is.

Főszereplőnk nem találja helyét a világban, egyetlen igazi barátja a faluban Kristóf atya, akivel közösen kénytelenek szembenézni azzal, hogy nincs már rájuk szükség. Olyan, mintha az idős orvos egyfajta metaforaként jelenne meg a történetben: Stephanus fizikailag és átvitt értelemben is igyekszik meggyógyítani a helyi lakosokat, ám hiába ír fel nekik orvosságot, a gyűlölet jóvátehetetlenül megbetegítette őket. A padon némán ücsörgő bácsi (Andorai Péter) a szebb napokat is látott falu lelkiismerete, aki tehetetlenül nézi, mivé lett a közösség.

A történet visszatérő eleme a gyerekkórus, melynek tagjai a játékidő előrehaladtával egyre inkább megfogyatkoznak, ami szintén hatásosan szimbolizálja a közösség szétesését és erkölcsi hanyatlását. A fanyar humorral átszőtt film semmiféle reménnyel nem kecsegteti a társadalmat, inkább belekiabálja az arcába, hogy milyennek is látja azt, és hogy a bűnösök egyszer elnyerik méltó büntetésüket. A Zárójelentésben a rendező ügynök múltjával kapcsolatos indulatai is hangsúlyosan megjelennek

„Megnézném, hogy ezek a mai nagy pofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér!” – hangzik el az erősen áthallásos mondat a meghurcolt orvos szájából a filmben.

Szabó ezúttal is rendkívül erős színészgárdával dolgozott együtt. A Mephistóval világhírnevet szerző Klaus Maria Brandauerrel harminc év után forgattak újra közösen, a hetvenhat éves osztrák színész számára pedig igazi jutalomjáték a vívódó Stephanus megformálása. Stohl András magabiztosan hozza a kifejezetten ellenszenves, mindenkin átgázoló polgármestert, Eperjes Károly pedig az empatikus Kristóf atya szerepében csillogtatja meg újra színészi képességeit.

Kerekes Éva érzékeny alakítást nyújt a közösség számkivetett asszonyaként, de Udvaros Dorottya és Szirtes Ági játékára sem lehet panasz. Az erős színészi alakításokhoz sokat hozzátesznek Koltai Lajos közeli plánjai is.

Az operatőr képein egy nyugodt, idilli falu tárul a szemünk elé, ami tökéletes ellenpontot képez az ott kibontakozó feszültséggel és viszálykodással.

Aki azt a fajta katarzist keresi a Zárójelentésben, amit a Mephisto vagy A napfény íze nyújtott, az némileg csalódni fog. Utóbbi két alkotás ugyanis sokkal indirektebb módon tette fel azokat a húsba vágó erkölcsi kérdéseket, amik annyira foglalkoztatják Szabó Istvánt. A Zárójelentés egy kivételesen sikeres rendező kései pályafutásának önreflexív alkotása, amit akár számvetésként is felfoghatunk.