Mozizni a világvége árnyékában – 5 formabontó ökofilm

Silent Running – Néma futás (1972)

Hollywood nem mindig ontotta magából a bolygónk kihalásával riogató apokalipszisfilmeket. Részben a Silent Running című sci-finek köszönhetjük, hogy a környezetvédelem fontos téma lett a mainstream amerikai filmben. Hollywood első környezetvédő sci-fijét az a Douglas Trumbull rendezte, aki a 2001: Űrodüsszeia trükkmestere volt, és ez látszik is a filmen, amelynek kiállítása vetekszik az akkor csúcstechnológiát felvonultató Kubrick-mozival. A történet meglehetősen egyszerű: a Földön kihalt a flóra, ezért üvegháznak használt űrhajókon termesztik és őrzik meg a növényi életet. Különböző fordulatok után az egyik pilótának kiadják a parancsot, hogy robbantsa fel az üvegházát, de ő ellenszegül – ebből az ellenszegülésből pedig gyönyörű, szavak nélküli vizuális történetmesélés és a sci-fi történelem egyik legmelankolikusabb befejezése következik. A Silent Running nem tökéletes film, de jó mementója annak, milyen volt Hollywood, amikor még mert gondolatébresztő filmekkel kísérletezni.

Volt egyszer egy bolygó (2018)

Manapság már Dunát, Mississippit, de akár Atlanti-óceánt is lehetne rekeszteni a természetvédő-ismeretterjesztő műsorokkal. Ezeknek általában az a célja, hogy rácsodálkozzunk arra, amit természetesnek veszünk, és felrázzák egy kicsit a városi embert az apátiából. De mivel megszokott lett ez a műfaj, a különleges tájakon felvett, szuperlassítva elénk táruló természeti jelenségek már nem hatják meg annyira a nézőt. Ezért találta ki a NatGeo, hogy megújítja saját dokujainak műfaját aVolt egyszer egy bolygó című sorozatával. A természetfilmek 2.0-s verziója a mai képfogyasztási igényeinkre szabva tárja fel a Föld titkait: gyorsan vágott, különleges formákat alkotó, néha már pszichedelikus tripbe hajló képekkel. Az egyes részeket tematikák köré csoportosították, de azon belül laza asszociációk mentén ugrálunk egyik történetről a másikra, mintha csak hasonló témájú Youtube-videók között szörföznénk. Műsorvezetőként Will Smith igyekszik fellazítani az információdömpinget, de az igazi sztár nem ő, hanem az űrhajósok, akik a friss perspektívát, az űrben szerzett tapasztalataikat adják a sorozathoz, amely újszerű vizualitásával és ügyesen adagolt földrajzleckéivel emlékeztet újra és újra arra, hogy a Föld nevű bolygón bizony minden összefügg mindennel.

Kellemetlen igazság (2006)

Al Gore igazi formabontó figura. Elképzelni se tudnánk unalmasabb filmet annál, mint amiben egy politikus előadást tart a környezetvédelemről – Clinton egykori alelnöke viszont épp ezzel, egy szimpla prezentációval adott új löketet a környezetvédő mozgalmaknak és ökofilmeknek. Gore-t már politikusi karrierje előtt is foglalkoztatta a klímaváltozás témája, és miután 2000-ben hajszállal kikapott George W. Bushtól az elnökválasztáson, úgy döntött, a globális felmelegedés elleni harcnak szenteli a karrierjét. Ennek eredménye ez a különös műfajú dokumentumfilm, amelyben Al Gore prezentációját a gyerekkoráról szóló kampányvideó-részletekkel vágtak össze, hogy személyesebb legyen a hangvétel. A furcsa elegy mégis működik, mert Gore karizmatikus előadó, és rájött arra, hogy ha tettre akarja sarkallni az embereket, akkor az érzelmeikre kell hatni. Ennek érdekében néhol túlságosan lekerekített állításokat használ, és vészjósló következtetéseket von le, de a számítása bejött: a Kellemetlen igazság minden idők egyik legsikeresebb dokumentumfilmje lett, amely ráadásul tömegek szemét nyitotta rá a klímaváltozás veszélyeire. Gore 2007-es Oscar- és béke Nobel-díjat is nyert (utóbbit nem csak a filmért), tavaly pedig elkészítette a Kellemetlen igazság még politikusabb és még aktuálisabb folytatását.

Snowpiercer – Túlélők viadala (2013)

Az ökofilmeken belül külön csoportot alkotnak az apokaliptikus tanmesék, amikben Hollywood a katasztrófafilm zsánerébe bújtatva mutatja meg, micsoda pusztításhoz vezethet a klímaváltozás. Ennek leghíresebb példája a Holnapután, a legjobb viszont a Snowpiercer, amelyben a globális felmelegedés ellen bevetett vegyszer a jégkorszakba buktatja vissza a Földet. A túlélők a Snowpiercer (Hótörő) vonaton zakatolnak körbe-körbe, gazdagok az első-, munkások a másod-, a maradék meg a harmadosztályon, amely nyíltan idézi a koncentrációs táborokba tartó vagonok túlzsúfolt embertelenségét. Talán ebből is látszik, hogy a Snowpiercer jóval több egyszerű katasztrófapornónál, ahol látványos CGI -jelenetekben rombolnak le egy metropoliszt. A dél-koreai sztárrendező, Joon-ho Bong filmje elsősorban pörgős sci-fi és szatirikus akciófilm, másodsorban viszont társadalmi allegória, amely azt példázza, hogy hiába jön el a világvége, az emberiség akkor sem tud lemondani nélkülözhetetlen találmányairól, a diktatúráról és az osztályrendszerről. A Snowpiercert már csak az Amerika Kapitányként ismert Chris Evans miatt is érdemes megnézni, és az itt is elmaszkírozott Tilda Swinton alakításáért, aki a hatalomnak nyaló, gerinctelen karakterével és eszehagyott monológjaival („Legyetek cipők! Én kalap vagyok!”) frappánsan érzékelteti a rendszert kiszolgálók őrületét.

A messzi dél vadjai (2012)

Eljött a világvége. A víz elmosta az otthonokat, az utakat, az állatokat, barátokat. Csak a hatéves Hushpuppy és apukája, Wink, valamint egy maroknyi elszánt, dacos délvidéki tart ki az árvíz sújtotta területen. A messzi dél vadjai a Katrina hurrikán okozta pusztítás egyértelmű allegóriája, amely mégis inkább azzal kápráztat el, hogy szügyig merít egy hatéves kislány fantáziavilágába, aki még hisz a mesékben. Legfőképp a jégbe fagyott őstulokban, amely régen felzabálta a védtelen embergyerekeket, akik nem tudták ellátni és megvédeni magukat. Miközben Hushpuppy (a legfiatalabb Oscar-jelölt színésznő, Quvenzhané Wallis átütő erejű alakítása) megtanul szembenézni az élettel, a természettel és az elmúlással, a néző egy gyönyörű mágikus realista mesével gazdagodik, amely nem is olyan burkoltan mesél arról, hogyan borítják fel az életünket a klímakatasztrófával járó időjárásbeli rendellenességek.