Amiben az egész világ látszana – Interjú Bakonyi Gergely, Demény Péter, Körner Gábor és Rajsli Emese műfordítókkal

2018 előtt is az volt a helyzet, hogy a magyarul megjelenő szerb fordítások egy-egy fordító preferenciáin múltak, és ez ugyanígy igaz volt a Szerbiában megjelenő magyar irodalomra vonatkozóan. Most sincs ez másként. Magyarországon, talán az EU-s pályázatoknak köszönhetően foglalkozik néhány kiadó a kis nyelvek megjelentetésével, de Szerbiában körülbelül csak három fordító dolgozik magyarból.

Nagy érvágás volt, amikor Sava Babić meghalt pár éve. Hamvas Bélának például hatalmas reneszánsza van náluk, mert ő mindent lefordított tőle.

A szlovén és a magyar irodalom koegzisztens: viszonylagos geográfiai közelségben létezünk egymás mellett, de keveset tudunk a másikról. Jelenleg az informális kapcsolatok a fontosabbak. Az a benyomás alakulhat ki, hogy ad hoc jelleggel jelenik meg elsősorban próza – líra csak elvétve, és inkább folyóiratokban. A verses nagyepikáról meg ne is beszéljünk, pedig egyáltalán nem elhanyagolható területe a szlovén irodalomnak.

A klasszikusok fordítását tekintve brutális a deficit. Az ELTE által összeállított, négykötetes szlovén irodalmi antológia vízcsepp a szomjúhozóknak. A ’70-es években az Európa Kiadó komoly figyelmet szentelt a szlovén irodalomnak, France Prešeren életművéből lehetett Csuka Zoltán, Lator László, Tandori Dezső fordításában válogatott darabokat olvasni. Ma nagyon hiányzik a koncepció. Az állami támogatás a két nyelvkultúra között mindennek ellenére azért látszik, mert nemrég megjelent a szlovén–magyar nagyszótár digitális formában.

Az a tapasztalatom, hogy az Ukrajnáról bennünk élő kép egy lebutított Szovjetunió képe. Az utóbbi évtizedekben muszáj volt valamit hallani róluk, de a közhelyeken túl, hogy maffia meg kurvák, sok információnk nincs. Az az igazság, hogy a kiadók nagyon nehezen vehetők rá az ukrán könyvek átültetésére és kiadására. Úgy általában a kelet-európai könyvek miatt szoktak panaszkodni, hogy nem lehet eladni őket. Nem is nagyon tesznek a dolog érdekében. Furcsa, hogy rövid idő alatt mennyire eltűnnek a már megjelent könyvek is a piacról – persze megértem, hogy promócióra kevés a pénz.

Románia iránt van érdeklődés, de kevéssé programszerű. Ez a fordítások menedzselésében is gondot okoz. Megtetszik nekem egy könyv, lefordítom, ha van rá pénz, paripa, fegyver. Mások ugyanígy. De nem tudunk elképzelni – anyagi és egyéb hiányok következtében – valami olyat, amiben egy egész világ látszik. A magyar irodalom román fordítóinak nagy része magyar névvel szerepel, például Kocsis Francisko, Mihók Tamás, Andrei Dósa. Jó érzés lenne, ha eleve román identitású emberek érdeklődnének a magyar irodalom iránt. Bizonyos szempontból mindegy, hogy ki fordít, ha a fordítás jó, de félő, hogy utánuk nem marad senki, aki igazán nyitott lenne a magyar kultúrára. Volt idő, amikor eleve román identitásból érkező emberek tanultak meg magyarul, például George Sbârcea író-zeneszerző vagy Gelu Păteanura, aki többek között a Toldit fordította le románra.

Vannak-e stiláris, tematikus, intézményrendszeri hasonlóságok az érintett országok és Magyarország irodalma között?

Folyton párhuzamokat látok, a blogomon gyakran írok ezekről. Például Constantin Brâncuși szobrász és Weöres Sándor között. De nem feltétlen gondolkoznak el ezeken a párhuzamokon az emberek. Magyarországon nagy a közömbösség, itthon pedig az averzió. „Ezek elvettek tőlünk valamit, ott fulladjanak meg a műveikben, amik különben sincsenek.”

Kis népek irodalma – ezt a léttapasztalatot biztosan tetten éri a magyar olvasó is a szlovén irodalomban, amelytől rögtön otthonosan érezheti magát. Útkeresés, kelet–nyugat himbálózás, frusztrációk, a különlegesség megélése. Más, hogy a szlovének sokkal később ébredtek, még ma is egy kicsit másképp gondolkodnak arról, hogy ők miképp szlovénok. A kortárs szlovén irodalom érzékenyen reagál társadalmi kérdésekre, például napjaink egyik legnépszerűbb szerzője, Goran Vojnović a Čefurji raus! című regényével robbant be, ami a jugoszláv utódállamokból Ljubljanába származó különböző etnikumok létkérdéseiről szól. A čefur rendkívül bántó kifejezés – ez a migrációs kérdéskör egészen máshogy csapódik le náluk, mint nálunk, tematizáltabb és kifejezetten megosztó.

Ukrajna másik fejlődési stádiumban tart. Az 1905-ös forradalom után megszűnt a nyelvi tilalom, a 20. század elején volt egy nagyon ígéretes kulturális felfutás, amire jött a sztálini represszió.

Akit nem végeztek ki, azt bedarálták, nemzedékeket töröltek ki az irodalomkönyvekből.

A ’90-es években nem volt papír, a 2000-es évektől terjedtek el robbanásszerűen a könyvek. Most már tényleg virágzó irodalom az övék, sok izgalmas, fiatal szerzővel. Komoly mozgalom, hogy lefordítsák ukránra az eddig oroszul elérhető világirodalmat. Megjelenik például Kafka és Bruno Schulz is. Németországban az ukrán szerzők már jelen vannak, Lengyelország szinte belföld az ukrán nyelvű irodalom számára. Lassan angolul is kezdenek megjelenni, például Okszana Zabuzsko.

A határon túli lét, a kétnyelvűség segítheti a fordító-életpálya kialakítását?

Ez 1989 előtt egyértelműbb modell volt. Mára csak egy nagyon vékony réteg maradt, amely olyanokból áll, mint például Balázs Imre József, Vallasek Judit és Selyem Zsuzsa. Ha szellemiségében, szellemileg felszabadult magyarság lenne, amely nem a saját kisebbségi sorsával foglalkozik napestig, akkor feltehetőleg az érdeklődés is nagyobb lenne.

Ritka, hogy valaki szlavisztikát tanulni megy egyetemre. A Forum TraN(S)akció fordítássorozatában megpróbálunk teret adni a fiatal helyi műfordítónemzedéknek, amelyet egyébként úgy kellett összeszedegetni, mert az elmúlt tizenöt év olyan változásokat hozott, hogy a vajdasági magyarok már nem beszélnek műfordítói szinten szerbül, és távolról sincsenek olyan kapcsolatok a szerb és magyar kultúra között, mint volt például Tolnai Ottóék idején, az Új Symposion nemzedékében. Jellemző feladatnak érzem, hogy amikor az ember két kultúra között nő fel, akkor valamelyiket közvetítse a másik felé – ez a sorozat erre próbál ráerősíteni. Hat év alatt a tizenötödik kötet jelenik meg hamarosan. Az újvidéki Forum Könyvkiadónál gyakran fölmerül, mennyire van értelme vajdasági magyarra fordítani. Igor Marojević Belgrádi csajok novellásköteténél például jóváhagytuk a fordító, Glavinić Vékás Éva döntését, aki kifejezetten vajdasági magyarra szeretett volna átültetni. Nagyon mai, nagyon fiatalos nyelvezetű szöveg volt ez, és a fordító a vajdasági magyar szlengben tudott hiteles lenni, amelyben persze egyre több szerb szó van, és ennek következtében volt például néhány olyan magyarországi magyar olvasó, aki nem értette a művet.

Az utóbbi években legalább hét-nyolc fordításkötetem jelent meg Magyarországon, és soha egyetlen kiadónál sem találkoztam olyan kontrollszerkesztővel, aki beszélte volna valamelyik nyelvet. Alapvető dolgokat kell a forrásnyelvet nem beszélő szerkesztőnek elmagyarázni, ami iszonyú pluszmunka a fordítónak, ha egyáltalán hajlandó végigcsinálni ezt az egészet.

Az elmúlt húsz–harminc év történései nyomán az is fölmerül, hogy vajon tudnak-e a vajdasági fordítók horvátból vagy bosnyákból fordítani, sőt újabban már a montenegrói irodalom is szempont. Ezeknek az árnyalatnyi különbségeknek a megértéséhez nemcsak jó nyelvtudás, hanem kulturális háttérismeretek is szükségesek.

Magyarországról mekkora figyelem érkezik a Forum Könyvkiadó munkájára?

Alapprobléma, hogy hogyan és ki adja el a könyveinket, hiszen fontos számunkra a jelenlét a magyarországi könyvpiacon. Viszont a nagy terjesztőknek túl kicsik vagyunk, alacsonyak a példányszámaink. Mostanában újra egy kis, online terjesztővel próbálkozunk, talán ez segíthet. Ami a fordítássorozatunkat illeti, tény, hogy egy szűk rétegtől eltekintve alig ismerik a kiadványainkat.

Gábor, Gergely, ti nem vagytok kétnyelvűek. Mi vitt titeket az ukrán, illetve a szlovén irodalom felé?

Semmilyen kötődésem nincsen a választott területeimhez. Először jött a lengyel, annak révén utaztam egy Bruno Schulz munkásságával foglalkozó konferenciára Drohobicsba, teljesen kívülállóként a semmibe. Borzasztóan kedvesen fogadtak a helybeliek. Annyira elkezdtek érdekelni, hogy megtanultam a nyelvüket.

Az, hogy Magyarországon az egyetlen fordító vagyok, aki az ukrán nyelvvel dolgozik, nagyon kényelmetlen helyzet. Csak magam tudom megteremteni a magam kontextusát. Válogatok az ukrán megjelenések közül, mert szívesebben fordít olyat az ember, ami hozzá közel áll. Így viszont a fordításaimból kialakuló kép borzasztóan lyukacsos. Arról nem is beszélve, hogy olykor évek munkája egy könyvnek kiadót találni. Nemrég a Vince Kiadónak fordítottam Tarasz Prohaszko könyvét, amivel tizenvalahány évig próbálkoztam.

2006-ban indult a szlovén szak az ELTE-n. Akkoriban egy nemzetközi rockzenekarban játszottam szlovénokkal, és azt gondoltam, ha már káromkodni jól tudok, elmélyíteném a tudásomat. Szerencsém volt, mert az induló szak oktatói hihetetlen elánnal vetették magukat a szak felépítésébe. Így végül ketten doktoráltunk az első évfolyamból, és a műfordításra kezdetektől sok lehetőséget kaptunk. A műfordítói műhelymunka egyik legértékesebb darabja a Brižinski spomeniki (Freisingi nyelvemlékek) teljes szövegének magyar nyelvű fordítása, amely a Vigilia hasábjain jelent meg néhány évvel ezelőtt.

Az első szlovén szövegemlék egyik érdekessége, hogy közel kétszáz évvel korábban született, mint a Halotti beszéd és könyörgés.

Világirodalomnak tekintjük Magyarországról a környező országok irodalmát?

Az az olvasó, aki veszi magának a fáradságot, hogy a környező országok irodalmát is elolvassa, annak tekinti. Egy magyar átlagolvasót még mindig elriaszt egy olyan név, amelyben furcsa jelek vannak a betűk fölött.

Sötét folt a szlovén irodalom a széles olvasóközönség előtt, eleve Kelet-Közép-Európa irodalma a háttérbe szorul. Az irodalomértő, akinek muszáj valamilyen képet alkotnia, azt a kettősséget élheti meg, hogy egyszerre ismerős és mégis egzotikus ez a terület. A szlovén és a magyar irodalom kapcsolatát – Csermely Péter kutatásai alapján – gyenge kapcsolatnak nevezem. A gyenge kapcsolatok azonban éppoly fontosak a komplex rendszerek stabil hálójában – például Kelet-Közép-Európa irodalma, a világ irodalmi hálója –, mint az erős kapcsolatok.

Már azt sem értem igazából, hogy miért teszünk különbséget a magyar és a világirodalom között. Onnantól kezdve, hogy valami magyarul van, az a magyar irodalom része: a magyar olvasót, sőt az írókat is formálja. Többször megkaptam kiadóktól, hogy „ mi elsősorban magyar irodalmat adunk ki, és csak mellesleg, színesítendő a palettát adunk ki külföldi szerzőket”. Nem hiszem, hogy a magyar szerzők rovására kellene kiadni a külföldi szerzőket. Ilyen kis ország irodalmában nem tudom, hogy megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy akár évtizedekig ne jelenjenek meg nálunk alapművek.

Semennyire, ha nagyon elvágólagos akarok lenni. Az érvényes, ami eladható. Az adható el, aki ismert. Azt tapasztaltam, hogy Mircea Cărtărescuról hallottak a műveltebb magyarországiak, mert ő valahogy áttörte a határokat. Norman Manea, aki A huligán visszatért írta, ismertebb, mert neuralgikus pontjai az európai kultúrának a lágerek, és mert ő Amerikában él. Vannak a nagyon ismert emigránsok, akik Romániában szent szörnyetegek, például Ionescóról mindenki hallott.

A többiek szinte nincsenek, holott fordítások szép számmal készültek korábban.

Nagyon meglepődtem, amikor Faludy György listájában azok között az ismeretlen költők között, akiknek a verseit szerette, megláttam Tudor Arghezi nevét. Ez azonban kivétel.