Jól értelmezhető szándékok – Interjú Mundruczó Kornéllal

A beszámolók szerint a közönség állva tapsolt az Evolúció cannes-i díszbemutatóját követően.

Cannes-ban állva tapsolnak, ez nem rendhagyó eset, a kitartás azonban már egyedi. Ilyen hosszan csak ritkán hallani ovációt filmfesztiválon. Felemelő érzés volt.

Minek tulajdonítod?

Elsősorban a témaválasztásnak. Egy identitáskeresést bemutató műről van szó, mely legfőképpen a 21. századra jellemző képlékeny hovatartozás-tudattal foglalkozik. Bár a film ezt egy szűk szegmensen belül vizsgálja – a zsidóság keretei között –, mégis aktuális és általános marad, emiatt sokakat érint. Valószínűleg ezért váltott ki ilyen nagy sikert. Meglátásom szerint a cannes-i közönség szépen és érzékenyen rezonált az Evolúció központi kérdéseire.

Művészeti társulatod, a Proton Színház két éve ugyanezzel a címmel állított színpadra egy művet egy nemzetközi szakmai fesztiválon. A darab azóta nem került repertoárra, de a cím most újra felbukkant.

Önmagában nehéz kellő információt találni az Evolúció című előadásról, hiszen egy nagyon speciális helyszínen, a német Ruhrtriennale fesztiválon mutattuk be, ami a Ruhr-vidéken, egy megszűnő ipari régióban szerveződött. A fesztiválon szereplő művek főleg komolyzenére és társművészetekre épültek – színház, tánc, képzőművészet –, míg az alkotók feladatuk szerint a helyszínhez szabott speciális projekteket készítettek. Nagy méretű csarnokokban, elhagyatott ipari létesítményekben dolgoztunk, ami egyszerre volt inspiráló és egyedi, hiszen az így rendezett előadások különleges térigényeik miatt máshol nem játszhatók. Mindenesetre roppant izgalmas volt, ahogy az 1960-as évek zenéjére, méghozzá Ligeti György Requiem jére készíthettem installáció-színházi performanszot. Ez lett a film alapkoncepciója. A két műfajban reprezentált Evolúcióban vannak közös vonások: az Éva–Léna–Jónás felosztás, a három történelmi kor, a család jelentősége, valamint a szereplők, Monori Lili és Láng Annamária párosa mindkettőben megjelenik. A zenét azonban kihagytuk, a filmnek nem része Ligeti György alkotása, mivel egy olyan zseniális zeneműről beszélünk, amely a képi nyelven szinte alkalmazhatatlan. Ligeti alkotása ugyanis a 2001: Űrodüsszeia egyik tételének a felére épül, ami annyira ikonikusan megmaradt az emlékezetünkben, hogy amikor meghalljuk, egyből megjelenik a kubricki képsor, és ez jelen esetben nem lenne szerencsés. Egyedi az is a filmben, hogy kétnyelvű koprodukció az emigráció témájában Láng Annamária közreműködésével, aki németül és magyarul játszik, ezáltal pedig olyan autentikus és személyes módon képes a kivándorlás kérdéséről beszélni, ahogyan csak kevesen.

A film igazi szenzációvá is vált. Először a tapsvihart kapták fel, majd a forgatás tempóját. Meg kell hagyni, rekordidő alatt készítettétek.

Vagy két hét alatt leforgatjuk ezt a filmet, vagy neki sem állunk. Ez a két út volt előttünk.

Amikor leültem Petrányi Viktóriával, a projekt producerével és a német partnereinkkel, a The Match Factory nevű céggel, hogy kiszámoljuk, mekkora összeggel gazdálkodhatunk, ha minden, de minden lehetséges pályázatunk nyer, 1,2 millió euró lett a végeredmény – ami önmagában kevés egy egész estés filmre. Ehhez mérten építkeztünk: működőképes koncepcióra volt szükségünk. A művészvilágban azonban ez nem idegen. Egészen felszabadító volt.

Mi olyan felszabadító a kötöttségben?

Az ember a pénzhez álmodja az álmot, és amikor látod, hogy hol vannak az álom határai, akkor megadatik, hogy azon belül minden alkotói eszközt bevess. A végtelen erőforrásoknál a rendező képes nagy, de valótlan álmok kergetésére. Mi arra vállalkoztunk, hogy egy hazai műteremben kétszer három próba-, három forgatási és Németországban hat forgatási nap alatt felvegyük a filmet. Hosszú snittek, alapos tervezés kellett hozzá. A színészek számára is nagy segítséget jelentett, hogy belátható, mégis jól használható idővel játszottak, ráadásul egy olyan filmben, amely az idő kontinuitásával foglalkozik. Ez igazolja számomra, hogy nem feltétlenül kell évekig készíteni egy produkciót. Az ember igenis képes arra, hogy szeptembertől májusig elkészítsen egy filmet. Persze az ilyen rövid ideig tartó alkotás roppant összehangolt munkát kíván – például a díszlettervező Varga Judit és az operatőr Yorick Le Saux purizmusának köszönhető, hogy a filmen egy pillanatig sem érződnek az alacsony költségvetés és az idő esetleges buktatói. Minden egyes forint és perc ott van a vásznon.

Szóval lehetetlenség megkötni a kezed: a legszűkösebb kereteket adják, és mértani pontossággal rendezni kezdesz.

Már hogyne lehetne? Az Evolúció készítésénél látható lelkesedés hátterében egy összehasonlítás áll, bár nem lehet egy kalap alá venni a két filmnél, illetve a két kontinensen tapasztalt alkotói szabadságot. A tengerentúlon forgatott Pieces of a Woman esetében maximálisan szabad kezet kaptam, mégsem volt túl felemelő az élmény. Itt ugyanis ez annyit jelent, hogy a rendezőnek nincsenek jogai: nem rendelkeztem az utolsó vágásról, sem az előkészítési és forgatási időről, hanem a producerek által előírtak szerint dolgoztam. A stúdiószisztéma még súlyosabb, hiszen ebben helyettesíthető a rendező is.

Ehhez képest az Evolúció maga volt a paradicsom – itt valóban szabadságot kaptam.

Ráadásul egy összeszokott csapattal dolgoztam, amellyel a Fehér Istentől kezdve szorosan együttműködök: a The Match Factory ma állandó partnerem Európában. És hogy a művészetnek vannak korlátai? Mindennek vannak, az építészetnek, a festészetnek is. Ezekkel vagy együtt él valaki, vagy sok rossz élményt szerez.

Visszamennél Amerikába forgatni?

A Pieces of a Woman tanulópénz volt. Már nem lepődnék meg annyi mindenen. Számomra vonzó a globális piacra dolgozni, hiszen ez több nézőt jelent, és én szeretem a nézőt, szeretek a közönségemmel kapcsolatban állni, szeretem, ha a filmemet megnézik. Ebben régimódi vagyok.

Kik a nézőid?

Nehéz kérdés. Provokatív lesz a válasz. Mindig azt gondoltam – színházban és filmben egyaránt –, hogy a nézőim vagy nagyon magasan kvalifikált entellektüelek, vagy nincs ilyen típusú műveltségük. Viszont a középentellektüelt könnyen kihozom a sodrából, holott nincsenek ezzel kapcsolatos ambícióim. Persze szenvedélyesen szeretem a határok elmosását, amiket a különböző irányú dogmák megkötöznek, legyenek azok konzervatív vagy liberális élűek. Elsősorban azonban személyes szeretnék lenni. Minden alkotásomnál el tudom mondani, hogy mi volt az elkészítés oka. Ameddig a rendező képes megőrizni a személyességet a filmjével kapcsolatban, addig békében van a produktummal. Ez olyan többletkötődést, kvázi hitet ad, amit ha megtagadnak, a készítő joggal gondolhatja, hogy őt magát tagadták meg. Másrészről fontosnak tartom a tabuk felülírását. Rengeteg téma van körülöttünk, amikről nem beszélünk, ezért a művészet feladata, hogy foglalkozzon velük. A művészetnek konstans provokációnak kell lennie. Amelyik mű nem provokál, ott felmerül a kérdés, hogy rendelkezik-e egyáltalán művészi értékkel, mely kivetülése a végtelen szépségnek, erőszaknak és odaadásnak – az én fogalmaim szerint. Az már a befogadón múlik, hogy milyen történetet lát egy alkotásban. Ahány néző, annyi olvasat. Filmet nézni egy absztrakt élmény: azért megyünk be egy sötét térbe, hogy álmodjunk.

Erről eszembe jut Jancsó Miklós. Mit tanultál tőle?

Későn találkoztunk. De azóta sem láttam megöregedni mást ilyen méltósággal és nagyvonalúsággal. Annyira fent volt, mégis képessé vált az elengedésre, alázattal viszonyult az élethez. Óriási személyiség. Mindenekelőtt megtanultam tőle, hogy az embernek nem érdemes túl komolyan venni önmagát, hiszen az kicsinyesség. Ő nagy léptékű volt, minden, amit képviselt, megjelent az életművében, amelyben jellemzően – különösen a végén – pontos esztétikával vegyített humorral írta le a magyar valóságot. Filmjei A-tól Z-ig mesterművek. Hozzám az első időszaka áll a legközelebb.

Vele már nem dolgozhatsz, viszont kaptál egy másik fontos alkotótársat az élettől feleséged, Wéber Kata személyében, akinek a forgatókönyveit reprezentálod. Milyen a közös munka?

Jó! Kata erős személyiség. Sok szempontból kiegészítjük egymást, például amikor megosztjuk a gondolatainkat, két külön világ találkozik. Nem egy „Mundruczó-klón”, nem alám dolgozik, hanem velem. Óriási tehetség. Hálás vagyok a sornak, hogy egy ilyen ember közelében lehetek, és lefilmezhetem a történeteit. Egyébként Petrányi Viktória adta nekem a legtöbbet. Sosem beszélünk a producerekről, pedig ha ő nincs, semmi nem jön létre.

Hiszel az igazságban, a művészetben. Lehet ezt másképp?

Dehogy lehet! A hitetlen élet illúzió. Nagyon sokan hisznek. A kérdés inkább az, miben hiszünk – sajnos ezzel kapcsolatban bajban vagyunk. Ma a hit erősebb, mint amikor felnőttem, például az 1990-es években sokkal fontosabb volt a ráció. Most leginkább a vakhit és a gyűlölet dominál. A morál és az etika kihalófélben lévő, felesleges fogalmakká váltak, miután annyiszor besározta már őket a társadalmunk, sőt ezek az ellenkezője is jelen van a siker-, pénz- és pozícióorientált gondolkodás formájában. Ezért jelenleg a vakhit erősebb, amiből egy félelmekből táplálkozó, új barbarizmus építkezik. Az, hogy a színházban vagy a filmekkel gyakorolhatom a morál és az etika éltetését, nagy lehetőség.