Emlékezés, nosztalgia, szerelem – Murakami Haruki és a Beatles

Tran Anh Hung Norvég erdő című regényadaptációjának már a címe is árulkodó. A film alapjául szolgáló nagysikerű Murakami Haruki-regény első lapjain, ahol megismerkedünk a történet férfi főhősével, minden gondolatot megelőzően a Norwegian Wood című Beatles-dalt idézi a szerző. Ez a zene váltja ki, hívja elő mindazt, ami a további oldalakon szerepel.

A Norwegian Wood a regény, illetve a film esetében is a romantikus Norvég erdő fordítást kapta, az eredeti dal azonban sem címében, sem szövegében nem utal semmi ilyesmire.

A Norwegian Wood egy olcsó lambériatípus volt Angliában a ’60-as években.

A számban megfogalmazott affért illetően kevésbé fontos tényező a falburkolat, hiszen egy lány éppen azt a vágyát fogalmazza meg, hogy a főhős vele maradjon. Persze a zenei mű sztorija ennek a röpke kapcsolatnak a szerelmi vetületét épp csak felskicceli, azonban abban a tekintetben mindenképpen közös metszetet alkot a regénnyel és ennek következtében a filmmel is, hogy milyen nosztalgikus érzéseket idéz fel az elbeszélő az emlékezés során.

Murakami írásainak sajátossága, hogy bizonyos régi korok elmúlt pillanatai által képviselt érzelmi töltetet képesek elénk varázsolni, ráadásul ezekből a varázslatokból komplex világokat épít fel, azokban vezeti körbe olvasóit – a Norvég erdő ennek egyik első mintapéldája. A főhős – ekkor már középkorú férfi – egy repülőútra készülve hallja meg a Beatles említett dalát, ami egy pillanat alatt előrántja belőle a fiatalkori szerelmének történetét és minden ahhoz kapcsolódó érzést, részletet. Ahhoz hasonlót, ahogyan Murakami ezt kibontja, korábban csak kevesektől láthattunk, magyar irodalmi fronton például Mészöly Miklósnál. Mészöly Film, az Emkénél című novellájában egyik pillanatról a másikra kerül elő a főszereplő agyának rejtett zugaiból egy történet érzésekkel, mikroszkopikus részletességgel, mintha csak kidőlne a szekrényből. Ugyanezt műveli Murakami, csak regényméretben és más karakterisztikájú emlékekkel.

A Beatles-szám által elmesélt történet a regény számára kulcs az emlékezés megnyitásához.

Önmagában nem hordoz jelentést, prousti Madeleine-élményt vált ki a főhősből: a dalfoszlány elhangzását követően máris áradnak az életteli és erős múltbéli benyomások. A hangok által kódolt üzenet nem más, mint az adott korszak, az ahhoz tartozó élmények feloldását, vagyis „beolvasását” kiváltó jelszó.

Hogy mennyire lehet egy ilyen, sőt bármilyen irodalmi anyagot filmre vinni, az azóta vita tárgyát képezi, amióta csak léteznek mozgóképes irodalmi adaptációk. Ha kifejezetten az ázsiai filmre koncentrálunk, akkor talán a legnagyobb negatív kritikát regényadaptálásért éppen a nagy Kuroszava Akira kapta, akinek volt mersze Dosztojevszkij Félkegyelműjét filmre álmodni. Ha azonban nem a hűségelv alapján próbáljuk megítélni a filmet – vagyis nem a forrásanyag és az adaptált mű narratív paneljeit hasonlítgatjuk össze –, könnyen arra juthatunk, hogy Kuroszava Félkegyelműje tökéletesen ültette át a forrásanyag szellemiségét mozgóképre.

A nagy elődhöz hasonlóan Tran Anh Hung regényadaptációja is számos olyan kritikát kapott, amely ugyanúgy a szabadon kezelt történetet vetette a rendező szemére. Azonban ebben az esetben is érdemes elvonatkoztatni a könyv és a film direkt összehasonlításától. Tran Anh Hung ugyanis – akárcsak Kuroszava – pontosan meg tudta ragadni és filmre vinni a regény lényegét. Az adaptáció egy korszak hangulatát, egy időszakhoz kapcsolódó privát érzelmeket, emberek életének kivételes és jelentős eseményeit mutatja meg hatásosan, amelyek a világ menetének szempontjából semmilyen súllyal nem bírnak.

A film – és a regény – fő cselekménye a ’60-as évek második felének Japánjában játszódik. Főszereplői egyetemista fiatalok: két fiú, Toru és Kizuki és egy lány, Naoko. Kizuki öngyilkos lesz, a szerelmi háromszög pedig – ha egyáltalán az volt – akadállyá válik a másik két szereplő számára. Kizuki halála annyira megviseli Naokót, hogy szanatóriumba kerül, ahol megismerkedik Toru Midorival, aki Naokóval szemben egy egészen más nőtípust jelenít meg.

A főszereplők érzelmi történései mögött pillanatokra felvillan a korabeli ország történelmi háttere, de ez a karakterek számára teljesen közömbös. A ’60-as évek második fele – ahogy a nyugati világban is – a diáklázadásokról, tüntetésekről szólt Japánban. Összehasonlítva a ’68-as európai diákmegmozdulásokkal azt a lényeges különbséget látjuk, hogy míg Nyugaton elsősorban az aktuális politikai berendezkedés vagy államapparátus jelentette a tiltakozások célpontját, addig Japánban inkább csak annak bizonyos intézkedési, a fő ellenállás az amerikai katonai támaszpontok jelenlétével szemben fogalmazódott meg. Ám mindez csak egy olyan háttérként jelenik meg a filmben, amelyet a főszereplő furcsállva és kényelmetlenül, kívülállóként figyel.

Murakami regénye azért tudta annyira megragadni az olvasókat, mert egy olyan általános emberi tapasztalatot képes kifejezni egy teljesen konkrét és részletesen kifejtett történetben, amely mindenki számára azonnal érzelmek sokaságát hívja elő.

Ezektől az elbujtatott emocionális benyomásoktól válik mind a regény, mind a film erőteljessé.

Hiszen – optimális esetben – nem szándékosan rejtjük el az ilyen emlékeinket, hanem az idő folyásának sajátossága, hogy ezek a markáns lenyomatok „elrejtőznek” előlünk. Az pedig a művészet erejét reprezentálja, hogy vannak alkotások, amelyek képesek ezeket előhívni.

Ürügyként szolgál-e mindennek kifejtésére a Beatles dala Murakami számára? Az író életművében általában rendkívüli jelentőséggel bír a zene, minden írásában számos szerzemény jelenik meg konkrétan megnevezve, az eseményekhez kapcsolva, amelyek nem pusztán „aláfestésként” szolgálnak, hanem önálló szereplőként, a cselekményeket befolyásoló elemként. A Norwegian Wood című Beatles-dal sem csak öncélú, erőltetett felütés, aminek kapcsán elindulhat egy flashback, hanem valójában az egész történet esszenciája.

A szám pontosan azt a megvalósulatlan szerelmi helyzetet mutatja be, ami a regény története is, mindezt megtámogatva a ’60-as évek egészére jellemző hangulattal.

A Beatles ezt a korszakot idézi fel, nemcsak azokban, akik átélték, de azok számára is, akiknek nincs róla személyes tapasztalata. Utóbbiak esetében a zene alapján alakul ki egy érzelmi bázis az érával kapcsolatban. Ezért is elévülhetetlen a Beatles zenéje. A zenekar munkái hasonló hatásmechanizmus mentén működnek, mint Murakami regénye és az abból készült film. Kulcsot adnak egy olyan korszak érzelmi impulzusainak kibogozásához, amelyek valahogy kapcsolódnak a bennünk rezgő szálakkal.