Szemelvények a sötét oldalról – Műtárgyhamisítás magyar szemmel

Amit napjainkban hamisításnak tartunk, nem jelentett és nem jelent ma sem feltétlenül csalárd szándékkal elkövetett bűntettet. Gondoljunk például a régmúltból a reneszánsz műhelyek hagyományára és arra, hogy egy-egy jelentős alkotó neve alatt egész tanodák gyártották a munkákat. De jelenleg is léteznek olyan posztmodern kölcsönzési gyakorlatok, mint amilyen például az appropriation art (a kisajátítás művészete) vagy egyéb, a művészet önmagára irányuló kérdésfeltevését hangsúlyozó konceptuális művészeti tendencia – Erdély Miklóstól Pauer Gyulán át Borsos Lőrincig.

A művészeti gyakorlatot természetesen könnyen el lehet különíteni a büntetendő hamisítás kategóriájától. Az ügyek pedig, amelyekről a Műtárgyhamisítás magyar szemmel – Ocsút a búzától című könyv szól, hiába izgalmasak és időnként mulatságosak is (nehéz nem nevetni például azon az egyszeri hamisítón, aki a lemásolt képére odaszignózta aláírásként az albumban olvasott „French School” besorolást), súlyos presztízsveszteséget és erkölcsi kárt jelentenek a művészet számára.

Minőségi felhígulást, bizalomvesztést okoznak, és ronthatják a megítélését olyan fontos alkotói életműveknek, amelyeket rendszeresen és gyakran hamisítanak.

Márpedig a hamis darabokat nem mindig könnyű kiszűrni (azaz elválasztani az ocsút a búzától): nem lehet minden kutatónak akkora szerencséje, mint annak a restaurátornak, aki megtalálta Rembrandt ujjlenyomatát az egyik festményén. Az ujjlenyomattól – mint végső bizonyítéktól – a stílusérzékkel megáldott és művek ezrein tréningelt „szem” által tett megállapításokig számos precedensértékű és érdekes esetet olvashatunk ebben a kézikönyvben.

A 2019-ben a Kieselbach Galéria, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH), azon belül is a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület (HENT) és az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) közös kiadásában elkészült kötet az első összefoglaló írásos munka, ami a témában magyarul megjelent. A kiadók során is érezhető, hogy a szerkesztők (Bendzsel Miklós, Kármán Gabriella és Emőd Péter műkereskedelmi szakírók; művészeti vezető: Rieder Gábor) minél szélesebb körű ismeretbővítésre és több tudományterület szemszögének közvetítésére vállalkoztak. A közel háromszáz oldalas kiadvány gazdag tudásanyagán túl több száz képet is közöl – ezek közül különösen érdekesek azok, amelyek a Kieselbach Galéria által összegyűjtött hamis festményekből mutatnak be egy válogatást. A kiadvány célja – ahogy arről a szerzők és szerkesztők többsége nyilatkozott –, hogy amolyan gyorstalpalóként támpontot és védelmet nyújtson műtárgytulajdonosoknak, lehetséges vásárlóknak és eladóknak az átverésekkel szemben.

Mennyi az annyi?

Hogy mennyire gyakoriak a hamisítványok, azt megmutatják a számok: a feketepiacon a gyógyszeripar és az élelmiszergazdaság után harmadikként épp a szellemi tulajdonnal történik a legtöbb visszaélés. Magyarországon a becslések és az elmúlt évtizedek tapasztalata szerint öt- és kilencmilliárd forint közötti értékben foroghatnak közkézen hamisított festmények. Egy – csak képzőművészettel foglalkozó – műkereskedőhöz megvételre vagy aukcióra bevitt alkotásoknak mintegy harminc–ötven százaléka nem eredeti, azaz gyakorlatilag minden második vagy harmadik darab a hamisítványok sorát növeli. (Ez az adat, amely egy 2012-es felmérésből származik, még úgy is sokkoló, hogy a szakmabeliek szerint az eredmény valamelyest túlzó.)

A nem műtárgyakra szakosodott online piactereken megtalálható, jelentős művészekhez köthető alkotásoknak pedig csak elenyésző hányada, a szakértők szerint körülbelül tíz százaléka lehet megbízhatóan eredeti.

Úgy tűnik tehát, hogy bármerre fordulunk, aknamezőn lépkedünk – képzeljük magunkat akár a jóhiszemű tulajdonosok, akár vásárolni kész műélvezők helyébe. Felmerül a kérdés, hogy ez az áldatlan, kaotikus állapot közép-kelet-európai vagy akár magyar sajátosság-e. Ahogy ez a könyvből is kiderül, Magyarországon nincs több hamisítvány, mint Nyugat-Európában – csakhogy itt az intézményrendszer hiányosságai miatt nehezebb ellenük védekezni. A műtárgyak eredetiségének bírálata nemzetközi színtéren általában a műkereskedelmi szcénával függ össze. A világ legnagyobb aukciósházai körül olyan magánszakértői hálózat csoportosul művészettörténészekkel, kutatókkal, akik szorosan együttműködnek és partnerként dolgoznak együtt a műkereskedelem aktoraival. Jelenlétük és a számos szakmai szereplő együttese biztonságot és garanciát jelent a műkereskedelemben részt vevő „civilek” számára is. Persze az, hogy a műkereskedők és a nagy aukciósházak mint az értékesítésben érdekelt szereplők mennyire lehetnek elfogulatlanok és így teljességgel feddhetetlenek, már egy másik, ugyancsak izgalmas és problémás kérdés.

Hogy volt, hogy így lett?

Magyarország a műkereskedelemben is sajátos lemaradással küzd. A millenniumi évek környékén megindult szerencsés gazdasági és társadalmi folyamatok fellendítették a műgyűjtést, és úgy tűnt, itthon is kitermelődik egy olyan mecénás réteg, amely nemcsak a régmúlt, de a számukra kortárs művészetet is rendszeres vásárlásokkal támogatni fogja. Az első világháború veszteségei; a tanácsköztársaságot követő emigrációs hullám, amely a progresszív kortárs művészek jó részét elszippantotta az országból; majd a második világháború zsidóüldözései, amelyek épp e lehetséges új támogatói réteg, a nagypolgárság megtizedeléséhez vezettek – mindez együtt a negyvenes évekre szétzilálta a műgyűjtés és a műkereskedelem addig felépült rendszerét. A szocializmus alatt a művészeti élet struktúráját az állami támogatások rendszere és az ebben a keretben működtetett, szimulált művészeti piac tartotta fenn – azaz a magyar műkereskedelem gyakorlatilag négy-öt évtizedre kiesett a körforgásból. A magyar műtárgypiac a rendszerváltás után éledt újra, az újbóli felpezsdüléssel pedig a hamisítás problémái is jobban napirendre kerültek.

Hazai sajátosság, hogy itthon leginkább a 19. század végi, 20. század eleji művészetet hamisítják, de időnként kortársaktól is előkerülnek nem eredeti művek.

Nagyon „népszerűek” a harmincas évekbeli festők (például Aba-Novák, Kádár Béla, Scheiber Hugó), akiket leginkább saját kortársaik hamisítottak, mivel az addigra emigrált honfitársaknak nagyon jól el lehetett adni őket. Manapság pedig, ahogy egyre jobban felértékelődik ezen alkotók életműve, tömegével jönnek vissza Magyarországra a nevük alatt futó hamis képek is például az „amerikás magyaroktól”.

Röviden érdemes visszatérni az intézményi keretekre, amelyek Magyarországon kevésbé tudtak, tudnak hatásosan működni. Hosszabb ideig működött a Szépművészeti Múzeumon belül a műtárgyak eredetiségével kapcsolatos adatszolgáltatás – ez (még ha nem volt is a lehető legideálisabb megoldás) kapaszkodót nyújtott a piaci szereplők számára, és biztonságot, szakmai hitelt jelentett a bevizsgált művekre nézve. 2008-ban azonban ez a funkció megszűnt, és az állami szerepvállalás teljesen kivonult a műtárgyhamisítás ügye mögül (a műtárgyvédelem és a külföldre való kivitelek engedélyeztetése továbbra is állami funkció). A gazdátlanul maradt problémahalmaz felkarolásával végül azok a szektorok kezdtek el foglalkozni, amelyeket a mindennapokban a legjobban érint: a szellemi tulajdonnal való visszaéléseket kivizsgáló SZTNH és a műkereskedelem felől a Kieselbach Galéria. Ez utóbbi 2010-ben megalakította az Első Magyar Festmény és Műtárgyszakértő Irodát, ahová a kétkedő tulajdonosok bevihetik szakértői vizsgálatra a műalkotásokat. Előbbi pedig a berkeiben működő Hamisítás Elleni Nemzeti Testületen belül 2011-ben létrehozta a Műtárgyhamisítás Elleni Munkacsoportot. A tudatosságot közösen számos konferenciával és nem mellesleg e tanulmánykötet kiadásával is igyekeznek növelni.

A kötetben több szempontot vonnak be a közös téma, a műtárgyhamisítás körüljárására. A problémát művészettörténészek stíluskritikailag vagy történetileg (például az intézménytörténet és a hamis–eredeti kérdésének történeti módosulásain keresztül), restaurátori szemszögből és természettudományosan, valamint jogilag is tárgyalják az egyes tanulmányokban – összesen tizennégy szerző tizennyolc szövegében.

Lapozzunk bele!

A kötet három nagyobb részre bontva tárgyalja a témát: előbb a szakma (művészettörténészek és restaurátorok) kapnak szót, aztán az intézményrendszer fennálló eszközeit, végül lehetséges megoldásait („A műtárgyhamisítás elleni fellépés javasolt eszközrendszerét”) vázolják fel elsősorban jogász és kriminalisztikai szakértők. Az átgondolt felépítés és a minden lehetséges oldal álláspontjának bemutatására való igyekezet látható – ezzel együtt is azonban a kötet első fejezetét javasolhatjuk főként jó szívvel azon olvasóknak, akik nem gyakorlati hasznot, „csak” élvezetes időtöltést és kíváncsiságuk kielégítését várják el a művészeti kiadványtól.

Itt ugyanis egymás után jobbnál jobb sztorikba botlunk. Lengyel László (aki a Szépművészeti Múzeumban utolsóként, 1994 és 2008 között vezette a műtárgybírálatot) a hamisítás elleni szakmai munka történetébe és olyan szakemberek munkásságába avatja be az érdeklődőket, akik hol több, hol kevesebb sikerrel szembesültek a csalárd hamisítókkal. Ír az első ismert udvari gyűjteménykezelőről a bécsi császári udvarban – Adam Joseph Braunnak hívták –, és részletesen elmeséli Pulszky Károly (az első magyar művészettörténésznek tartott Pulszky Ferenc fia, a századvég legfelkészültebb műértője, a megalakuló Szépművészeti Múzeum első „őre”, azaz igazgatója) fiaskóját. Pulszky az akkor még csak tervben lévő múzeum gyűjteményének gyarapítása végett számos külföldi aukción vásárolt, így került hozzá és így a gyűjteménybe 1895-ben Milánóban Sebastiano del Piombo alkotása, a Férfi képmása. A képet korábban Raffaellónak tulajdonították, és ugyan Pulszky helyesen attribuálta del Piombo műveként, a képet az őt ellenőrző bizottság később lesújtó véleményekkel illette, és még az is felmerült, hogy a szakember tévedett, és hamis Raffaellót hitt volna megvásárolni. Részben ez a botrány is hozzájárult Pulszky Károly csődbe jutásához, idegösszeomlásához, majd 1899-ben elkövetett öngyilkosságához.

Molnos Péter a műkereskedelmi szcénából számolt be tapasztalatairól, amelyek a műtárgyhamisítás különféle válfajain keresztül vezetnek – például a meglévő, eredeti mű átfestéséről, átfazonírozásáról. Ez történt egy szivarozó, kopasz figurát ábrázoló Aba-Novák-portréval is, amelyet – hogy eladhatóbb legyen – sapkás, kártyázó vagánnyá alakítottak át. A hamisító keze nyomát viselő, kevésbé bravúros festői részleteken túl egy apró, ám annál jelentősebb momentum is elárulta a csalást: a kártyalapok mögül elfelejtették ugyanis eltüntetni a szivar kilógó végét.

Aba-Novákot előszeretettel hamisították az 1930-as években: jellegzetes temperafestése, lendületes, egzaktált ecsetkezelése és visszatérő típusfigurái mind jól másolhatóvá tették.

Gyakran több különböző művéről kölcsönöztek és rendeztek újra csoportokat a hamisítványokon – az egyik épp így bukott le, mivel olyan alakokat (cirkuszosokat és székelyeket) szerepeltetett egy képen, amelyeket a mester sosem tett volna egymás mellé. De izgalmas, még ha erkölcsileg ingoványos terep is Iványi Grünwald Béla története, aki nem tudva kielégíteni a képei iránti nagy érdeklődést (rengeteg megrendelője volt, ráadásul a felesége is elég költekező életmódot folytatott), egész „beszállítói hálózatot” tartott fenn. Az alá dolgozó festők kompozícióiba aztán néhány ecsetvonással belefestett és szignózta a képeket, amik így már jó áron kerülhettek a kereskedők elé.

A kötetben Barki Gergely a Czóbel-életmű jelenlegi legalaposabb ismerőjeként a festő hamisítványgyanús műveinek vizsgálatába, megfejtésébe vezeti be az olvasót. A Czóbel-szerzőség megállapításában hol a szignóban használt névváltozatok, hol stíluskritikai meglátások, hol konkrét bizonyítékok (például később előkerült felvételek) voltak perdöntők. Külön izgalmas felfedezés egy Czóbel-mű hátán lefestve megtalált De Stijl üvegablakvázlat, amely feltehetően Huszár Vilmostól származik (noha Theo van Doesburg neve is felmerült szerzőként). A kiadványban további érdekesség, hogy Váli Zsuzsanna és Kovácsné Gőgös Ágota tanulmányai a restaurátorszakma lehetőségeit veszik sorra a hamisítványok megállapításában.

A második nagy rész az intézményrendszerrel foglalkozik (a műgyűjtés és a műkereskedelem jogi szabályrendszerével, a műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközeivel a büntetőjog és a szerzői jog szemszögéből), és kitekint olyan aktuálisan nagy port kavart nemzetközi esetekre is, mint az előbb Leonardo da Vincinek tulajdonított, aztán megkérdőjelezett Salvador Mundi kép, amely a Sotheby’s és a Christie’s szakértőin is kifogott. A személyiségi jogok történetéből is ízelítőt kaphatunk, és megtudhatjuk, hogy már maga Dürer is megpróbált fellépni az őt másolókkal szemben: miután jogi panaszait a bíróság nem méltányolta (azt mondták, mivel témái a kereszténység gondolatköréből valók, azokat Dürer nem sajátíthatja ki), egy fametszetsorozatára rávéste a következőt: „Vigyázzatok, más emberek munkáját és tehetségét ellopók és utánzók, ne tegyétek arcátlan kezeteket munkánkra!” Olvashatunk továbbá arról, hogy kikből állt az első magyar Szerzői Jogi Szakértő Bizottság (például Jókai Mór, Arany László és Benczúr Gyula is tagja volt). A büntetőjogi szemelvények között részletesen betekintést nyerhetünk egy viszonylag új, 2015-ben lezárt kaposvári bírósági ügybe, ahol Munkácsy, Rippl-Rónai, Mednyánszky, Gulácsy és más nagy mesterek modorában rendelt meg és forgalmazott, fiatal kortársak által készített hamis képeket egy kereskedő.

A könyv utolsó része a „Mit tehetnénk?” kérdését tárgyalja. Német és olasz példákról (köztük a Beltracchi-ügyről és tanulságairól), a HENT megalakulásáról és arról olvashatunk, hogy milyen fejlesztéseket javasolnak a szakértők: jogi lépésekkel szabályozni a szektort; koncepciózus művészettörténészi munkával pótolni az életmű-katalógusokban meglévő hiányt; szakértői gárdát kiképezni és fenntartani, akik a hamis műveket biztonsággal kiszűrik. Csak utalásokkal, félig-meddig kimondva ugyan, de meg is fogalmazódik a nemes cél:

egy specializálódott művészettörténész-szakma kialakítására lenne igény, valamint egy kutatóműhelyre, ahol a rátermett és felkészült kutatók állandó tréningezés alatt tarthatnák a szemüket.

A szem kulcsfogalom: a szerzők több helyen le is írják, hogy a jó ítész első és legfontosabb eszköze ez. Működésére Barki Gergely és Molnos Péter követhető, mégis bravúros módszereik leírásában példát is adnak az Aba-Novák és a Czóbel-életmű tárgyalásakor.

Marad a tiszta búza

A hamisítás természetesen ártalmas, még akkor is, ha esetenként izgalmas történetek kapcsolódnak hozzá. A hamisítványok tömege pedig nem csak a műgyűjtőket és a kereskedőket károsítja: erodálja egy-egy alkotó életművét is, ezzel pedig végeredményben egész kulturális örökségünket roncsolja.

A kötet szerkesztői az ismeretterjesztés és az attitűdváltás célját vállalták fel, amikor egyfajta kézikönyvet igyekeztek létrehozni, ami nem feltétlen a hamisítványok jobb kiszűrésére tanít meg (ez a jó szemű szakértők dolga), hanem felhívja a figyelmet arra, hogy érdemes ébernek és gyanakvónak lennünk. Az, hogy ez a könyv megfelel-e a célnak (és hogy egyáltalán a könyv mint fórum igazán alkalmas-e rá), kérdéses. A művészettörténet sötét oldaláról vett szemelvények mindenesetre lebilincselő olvasmányokat is eredményeztek, amelyek mögött a művészettörténész-szakmának egy izgalmas szelete rajzolódik ki, hozzáértő szakértőkkel.

Kissé ellentmondó a kötet általános edukatív szándéka azzal is, hogy egy, a kereskedelmi forgalomban nem kapható könyvről beszélünk, ami még online sem érhető el. Reméljük, hogy ez utóbbi – mivel tervben van – változik, és az egyébként értékes kiadvány minél több emberhez érhet el a jövőben.