A jelen és a jövő múzeumai – Körkép a hazai múzeumi irányokról

A kultúra sokféle helyen születik és zajlik körülöttünk, számtalan intézmény közvetítésén keresztül merülünk el benne (akárcsak éppen a KO cikkeit olvasva), de kézzelfogható történetiségükben, azaz tárgyi mivoltukban elsősorban a múzeumok hivatottak őrizni és reprezentálni értékeinket. A múzeumok tehát kulturális emlékezetünk kijelölt kincsestárai – ez azonban meglehetősen leegyszerűsítő meghatározás lenne, hiszen múzeumaink sokkal többek holmi trezoroknál, ahol időnként megtekinthetjük a száz lakat alatt őrzött csodákat.

Ez régebben sem volt másképp, de az utóbbi években, évtizedekben zajló infokommunikációs változások, valamint a kulturális befogadói szokások átalakulása gyors és látványos megújulásra késztette a múzeumokat is. Eredendő feladatuk három pillére természetesen megmaradt: ez a gyűjtés, a megőrzés és a közzététel klasszikus hármassága. Vagyis megtalálni, majd feldolgozni és restaurálni, végül megfelelő körítéssel a közönség számára bemutatni mindazt, amit valamiért fontosnak vagy értékesnek ítél.

És hogy mik ezek? Ez egyrészt az adott múzeum gyűjtőkörétől függ. Ám hogy mit tartunk fontosnak, ugyancsak folyamatosan változik, ahogy például Arjun Appadurai antropológus találó meghatározása is mutatja Illés Péter A múzeumi gyűjtemény mint terep című tanulmányában: „Így, a ma ajándéka a holnap árucikke, a tegnap árucikke a ma műtárgya, a ma műtárgya a holnap szemete. A tegnap szemete a holnap ereklyéje.” Azonban a múzeum mint intézmény mégis egyfajta

minőséget kell képviseljen: tudásközpont, ami szakmai alapon gyűjt és válogat, és nem szórakoztatóipari intézmény vagy csupán csillogó látványosságok tárháza.

Vagyis egyszerre tudományos műhely és nyitott közművelődési intézmény. No meg persze turisztikai vonzerő – a magunkfajta kulturisták kihagyhatatlan célpontja, bármerre is járjunk.

Okos lassulás

De mi a jó múzeum mércéje? A mindenkori „év múzeuma” díjra jelöltek értékelésénél például a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület által felkért bizottság „a megújulás, a gyűjteménymenedzsment, az ismeretátadás és -hozzáférés, a szolgáltatások és a társadalmi felelősségvállalás” kategóriáit vette figyelembe. Ezek nyilván a muzeológiai szakma szempontjai. A közönség szempontjából azonban más kerül előtérbe, kezdve azzal, hogy mit rejt egy múzeum, egészen addig, hogy a szolgáltatásai mit kínálnak. Egy épület is lehet önmagában vonzó, ahogy akár csak a benne őrzött különlegességek, egy kuriózum vagy egy egyedi élmény, esetleg a kiállítás színvonala, esztétikai, technikai vagy szellemi szempontból.

A múzeumok sokfélék és sokszínűek, kezdve jellegüktől, műfajuktól, hatókörüktől egészen a célközönségükig, akár tematikusak, területiek vagy szakmúzeumok. És ezen belül is bármerre járunk, újabb és újabb meglepetésekkel gazdagodunk: sajátos bája van egy lassan önmaga emlékévé váló, mégis éppen ettől patinás gyűjteménynek, ahol megállt az idő, és már saját vitrinjei is muzeálissá váltak, de anyagában mégis eredeti és látványosan prezentált. Ehhez elég egy jó múzeumi program, de leginkább egy felkészült szakvezető, aki valóban magáénak érzi a bemutatott kincseket. Vagy ugyanígy lephetnek meg minket az elmúlt években sorra megújult kastélyok vagy romjaikból feltámasztott emlékhelyek az újdonság varázsával, új technikai megoldásaikkal.

Egyvalami azonban közös mindezekben: a múzeum „lassú műfaj”, ahogy egy pár évvel ezelőtti Capa Központ-béli kiállítás címe hirdette. Akkor Frazon Zsófia, a kiállítás kurátora így fogalmazta meg ennek lényegét: „A gyorsulás és a térhasználat átalakulása nemcsak az utcát, a múzeumot is megváltoztatta. A lassúság a kortárs kultúra vizuális és mediális kolonizációja felől nézve ódivatú tempó: mintha egy műfaj ellenállna a korszerűségnek, a változásnak. Pedig a lassúság újrafelfedezése és kultúrája 21. századi tudáson alapuló, kritikai gondolat.” A Nemzeti Múzeum igazgatója, L. Simon László pedig Virágos Gáborral, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnökségi tagjával és a Világörökség Szakbizottságának elnökével jegyzett, A nemzet múzeumai című cikkében „okos lassulásról” („smart slow down”) ír a múzeumok előtt álló kihívások kapcsán. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a jövő múzeuma a kapkodó figyelem felszínességével szemben az elmélyülés és a hiteles tudás tereként őrizheti meg saját értékét.

A 21. századi múzeum azonban nem sziget és nem is elzárt monostor, hanem nyitott, sőt a digitalizációval immár falak nélküli kulturális tér.

A közönség számára már nemcsak passzív látogatói élményeket tesz lehetővé, hanem többszintű részvételi lehetőséget kínál: a játékoktól a tanulásig vagy az önkéntes segítőtől a baráti köri együttműködésig. Célzott korosztályi programjaival látogatóvá nevelést folytathat, múzeumpedagógiai foglalkozásoktól a múzeumandragógiai stratégiákig, célközönségét kiterjesztve az óvodásoktól a szépkorúakig.

A látogatói elvárások pedig hasonlóak az élet minden területéhez: a múzeum élményt nyújtson, legyen szórakoztató, legyen játékos. Már nem statikus, hanem dinamikus és interaktív bemutatásra vágyunk. A múzeum erősségei azonban éppen a személyes jelenlét élményének lehetőségéből fakadnak. A virtualitás sterilségével szemben autentikusságot kínál, programjain pedig akár az érzékszervi tapasztalást („fogd a kezedbe”) vagy az alkotó részvétel örömét („készítsd el magad”), de minden esetben egy valódi tudást nyújt. Lássunk hát ezekre néhány hazai példát az idei múzeumi kínálatból. Áttekintésünk korántsem teljes – ez lehetetlen is lenne a több száz hazai múzeumot tekintve –, csupán néhány irányt vázolunk fel, kiemelve, hogy milyen lehetőségeket nyújtanak az aktív múzeumlátogatásra.

Élő történelem

Az egyik közvetlen mód a látogatók megszólítására az „élő múzeum” vagy „élő történelem” műfajának változatai. A Nemzeti Múzeum és más intézmények is tartanak ilyen vezetéseket, ám a legjobb példa erre a szentendrei Skanzenben kialakított és rendkívül gazdag gyakorlat. Itt korhű viseletbe öltözött előadókkal találkozhatunk a különböző tájegységek épületeiben, akik egyes szám első személyben mesélnek mindennapjaikról, mintha csak az adott korból, például a múlt század fordulójáról léptek volna elő.

Ezzel egyszerre teszik jelenlévővé a múltat, és nyújtják egy egyéni sors személyesen átélhető szemszögét a látogatónak

– például egy postamester kisasszony varázsol vissza bennünket a Monarchia korába a székelyudvarhelyi postán.

Ugyancsak az élő történelem egyik alműfaja a történelmi színház, amiet korábban az Aquincumi Múzeum és a Skanzen is rendszeresen rendezett. De nagy hagyománya van a történelmi fesztiváloknak, várjátékoknak is szerte az országban, amikor egy-egy helyszínen időszakosan megelevenedik a múlt. Ezek esetében a fesztiváljelleg ugyan háttérbe szorítja a múzeumpedagógiai célokat, de népszerűsítőerejük vitathatatlan: egy élőben eljátszott várostrom látványa ágyúk dörgésével a háttérben vagy lovak dobogása egy lovagi tornán harsonák és dobok zenéjével aláfestve közvetlenül átélhető élményt ad mindenki számára.

Kifordított múzeum

Több intézmény él a „kifordított múzeum” lehetőségével: megnyitni a látogatók előtt a raktárakat, a restaurátorműhelyt, sőt a visegrádi Mátyás Király Múzeum például évek óta minden ősszel ásatási bejárást szervez, hogy a terepen mutassa be azévi kutatásait. Ez nem kizárólag szakmai program, hanem éppen az ásatások esetében a helyi közönségre is épít, hiszen a környéken lakók közül sokan érdeklődnek saját településük múltjának kutatásai iránt. Ugyanitt, a visegrádi Királyi Palotában rendszeresek a zenei koncertek, de más múzeumok ennél is tovább mennek a múzeum mint „nyitott tér” elgondolásában. Ennek alapkérdése, hogy hogyan lehet bevonzani a látogatót egy másfajta, nem hagyományos múzeumi, csendesen szemlélődő élménnyel, és kihasználni a másodlagos vagy kiszolgáló terek, előcsarnokok, kávézók adta lehetőségeket. Ez lehet koncert, borkóstoló vagy akár összetettebb esti program, mint a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria Múzeum+ sorozata. Itt a múzeum helyjellege kerül előtérbe, és nem a dolgok, amiket őriz, bár a programok természetesen mindig egy aktuális kiállításhoz kapcsolódnak. De elsődleges céljuk, hogy élettel töltsék meg a tárlatok hallgatag csarnokait.

A múzeumnak mint kiemelt helynek önmagában is van egy természetes nimbusza, hiszen az értékekhez megfelelő tálalás és csomagolás dukál. Nem véletlen, hogy a múzeumok mindenütt a világon reprezentatív épületekben kaptak helyet. Erre kézenfekvő a két legújabb budapesti példánk a Magyar Zene Házával és a Néprajzi Múzeummal, hiszen mindkettő igazi landmark-épület, azaz már különleges építészeti megoldásaik miatt is önálló vonzerejük van, és valószínűleg többen keresik fel őket kialakításuk, mint kiállításaik okán. Bár régebbi, de ugyanilyen a kecskeméti szecessziós stílusú Cifrapalota, és a sort sokáig folytathatnánk: ezek az épületek önmagukat kínálják látnivalóként, a múzeumok pedig épületsétákkal mutatkoznak meg.

Szórakoztatva tanulni

Egy jóval összetettebb múzeumi élményt kínál a Skanzen és azon belül is az idén megnyílt Erdély tájegység. Az előbb említett élő múzeumi bemutatókon és a néprajzi érdekességeken túl változatos multimédiás megoldásokat alkalmaztak itt. Ezek részben a komplex ismeretek játékos átadására, részben egy kiterjesztett élmény megteremtésére irányulnak, kezdve a kapuépület 360 fokos vetítőtermével, ahol a látogatót szó szerint körülveszi a digitálisan kiterjesztett történelmi idő, a Keresztes-házban található digitális falon át, ahol Bartók Béla zenéjére megjelenő illusztrációk varázsolhatnak el minket, egészen a homoródalmási digitális ládafestésig. Ezt a kiállításegyüttest az AVICOM nemzetközi pályázatán a „kreatív kiállítási installációk” kategóriában díjazták is – teljes joggal – éppen az újszerű és összetett élmény okán. (Ugyanezen a pályázaton a PIM tavalyi Édes Anna/Kosztolányi – Trianon 100 kiállítása is díjat kapott 360 fokos térinstallációjáért.) Egy apró kétség viszont éppen az interaktív eszközök révén ébredhet bennünk: egy digitális ládafestés biztosan leköti a gyerekeket, de nem éppen ezzel távolítjuk el a valódi, kézzelfogható tevékenységektől, amit megőrizni és bemutatni szeretnénk?

Az interaktív kiállításokra másik példánk lehet a szegedi Móra rengeteg, a Móra Ferenc Múzeum állandó kiállítása, mely a névadó életművével és természetvédelmi örökségével hivatott megismertetni a látogatókat. Itt valóban varázslatos, erdőszerű kulisszák között rejtettek el számtalan felfedezésre és rácsodálkozásra váró játékos elemet, ezek azonban mind némi előzetes tudást vagy még inkább múzeumpedagógia vezetést igényelnek, hogy ne csak trükkös játékok erdejében járjunk. A Magyar Zene házának Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben című állandó kiállítása ugyancsak lenyűgöző, mivel egyedi élményt nyújtva vezet végig a zenetörténet térbeli és időbeli változásain, olyan lényegi elemekre is rámutatva, mint például a zeneterápia szerepe. Itt az interaktív bemutató valóban személyre szabott, hiszen minden látogató fejhallgatójában – akár különböző korosztályokra szabva – csak az a zene vagy kísérőszöveg szólal meg, amit a kiállításban barangolva kiválaszt magának, és amihez semmi mást nem kell tennie, csak a megfelelő helyekhez közelítenie (a fejhallgató érzékeli, merre járunk.) Egyfajta élményláncolat ez – igaz, itt felmerül az interaktív élmények egyik paradox veszélye: a résztvevő nagyon is magányos maradhat benne, hiszen nem közösen, hanem saját fülhallgatójába bújva éli meg a kalandot.

Ez jelenik meg általában a virtuális és közösséginek mondott interaktivitás irányába mutató próbálkozásokban is, amik valójában jobban elszigetelnek, mint a valódi jelenlét. De a digitalizáció alól a múzeumok sem vonhatják ki magukat, és szerencsésen élnek is a rengeteg lehetőséggel, ahogy arról például korábbi cikkünkben is írtunk a múzeumi TikTok-törekvések és a közösségimédia-megjelenéseik kapcsán. A BYOD, azaz „Bring Your Own Device – hozd a saját eszközödet” is egy lehetséges út, hogy a látogató személyes élményeket szabjon magának. Ezzel a saját okostelefonjára letöltött vagy dekódolható anyagokkal személyesen válogathat a kísérőanyagok közül.

A történet ereje

Egy kastély általában végeérhetetlen termek sora – a tizenkettedik után már nem is emlékszünk, mit láttunk a harmadikban. A Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. által felújított és sorra újranyíló kastélyok egyik érdekessége azonban többek között az, hogy az állandó kiállításokat egy-egy személyhez kötött történetszálra felfűzve szerkesztették össze.

Ezzel a látogató számára egy elbeszélhető, narratív élményt kínálnak, ami egy határozott szemszögből mutatja be az adott műemlék múltját, és kíséri végig a kiállításokon.

A sümegi Püspöki Palota Mennyei ügyek című tárlata például a rokokó palota építtetőjének, Padányi Biró Márton püspöknek a fordulatos történetére épül, miközben a 18. századi vizuális kultúrát állítja középpontba digitális illúziókeltő- és szemléltetőeszközökkel, hologrammal vagy megelevenedő festményekkel fűszerezve. Az Edelényi Kastélysziget egy felvidéki vándorfestő, Lieb Ferenc itt töltött időszakából bontja ki a kastély bemutatását, ugyancsak egy átélhető emberi történetet nyújtva a látogatóknak. Egy 3D-s bevezető kisfilmben indítják el a festett szobák históriáját, miközben képzeletbeli utazást teszünk a kastély és egykori környezetének mindennapjaiba, hogy ezután valóságosan is már Lieb mester nyomait követve induljunk el az épületben.

Egy további példa a nádasdladányi Nádasdy-kastély tárlata, mely a korabeli társasági élet illemtanába is bevezet, de kiállításának egyik legjobb eleme az, hogy a gyerekeket korabeli játékok kipróbálható replikáival berendezett játszószoba várja. A múlt ezzel szó szerint kézzelfoghatóvá válik.

Szellemi kalandok

Éljen ugyan bármilyen izgalmas technikai lehetőségekkel, egy múzeum mégis elsősorban intellektuális műfaj, kiállításainak minőségét pedig a kínált szellemi kaland határozza meg. Idén is igencsak bővelkedtünk ilyenekben, közülük most hármat mutatunk be.

A Műcsarnok Közös tér című II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalonját Szilágyi B András rendkívül érdekes kurátori koncepciója határozta meg, aki Arisztotelész kategóriából kiindulva vezette el a látogatót a hagyományosan megformált anyagtól az anyag nélküli, tervezett és virtuális szubsztanciákig, kommunikációs terekig, egy másik úton pedig a funkcionalitástól az autonóm művészetig. Ez a kiállítás ugyan már bezárt, de virtuális sétán továbbra is bejárható.

A Szépművészeti Múzeum világhíres alkotók életműveit bemutató kiállításai sem csak egyszerűen a nagy nevek miatt kiemelkedőek, hanem leginkább a kísérőfeliratokon és a katalógusokban elénk tárt rendkívül széles kontextust adó tudásanyag okán, amivel egyszerre tudja megértetni a művészettörténeti hátteret és új szemszögből bemutatni a kiállított műveket. Ezek a kiállítások ráadásul nem is elszigetelve, önmagukban állva követik egymást, hanem például Geskó Judit kurátori munkája révén Cezanne festményei kilenc év után tértek vissza egy teljesen új megvilágításban: a korábbi tárlat a Cézanne és a múlt: hagyomány és alkotóerő címet viselte, a 2021-22-es Cezanne-tól Malevicsig, Árkádiától az absztrakcióig című kiállítás pedig az életmű és az európai avantgárd kapcsolatait vizsgálta. A Szépművészeti bemutatta azóta Bosch, majd Matisse képeit is – a művészetkedvelők valóban el vannak idén kényeztetve.

Harmadikként említjük a szegedi Móra Múzeum Cowboyok és indiánok – A legendás vadnyugat címet viselő nemzetközi kiállítását, amely még év végéig látogatható. Azért is ajánljuk mindenkinek, mert tökéletes példája egy átfogó történelmi kiállításnak. Gazdag válogatása úgy tud képet adni a valamikori vadnyugat történelmi valóságáról, hogy közben a magyarországi indiánnosztalgia jelenségeire és az „indiánság” irodalmi, valamint filmes, mediális reprezentációjára is kitér egészen Bud Spencer és Terence Hill filmjeiig. A történelmi anyagot számos magyar vonatkozással kíséri Xantus Jánostól Cseh Tamásig, de például itt láthatunk valószínűleg először egymás mellé állítva egy korabeli cowboy és egy csikós öltözéket. Ezek a tárlatok éppen teljességükkel lepik meg a látogatót, egyszerre kínálva fel a rácsodálkozás és az ismeretekben való elmerülés lehetőségét.

Említettük, hogy a múzeumok hogyan nyitottak a virtuális terek felé, miközben éppen „valóságosságuk” a legnagyobb értékük. Ebből a szempontból is a minőség a legfontosabb szempont, hogy véletlenül se infantilizálják és legfőképpen ne „disneyfikálják” magukat – mert akkor az már nem kultúra, hanem olcsó bazári mutatvány. Abból indultunk ki, hogy a múzeumok egyszerre terek és műtárgyak összességei, valódi kincsestárak. Értékességüket azonban nemcsak egyszerűen az őrzött kincsek adják majd meg mostanság, és nem is az, hogy milyen közönségcsalogató módon tudják bemutatni őket, hanem hogy meg tudják-e őrizni hitelességüket az állandó változásban. És ez valójában nem más, mint minőség kérdése.