27 év a múzeumban – Kritika Földényi F. László Múzeumi séták című könyvéről

A Múzeumi séták című könyv a szerző, Földényi F. László 1992 és 2019 közötti múzeumi élményein keresztül járja be Európa és Amerika gyűjteményeit, egyúttal az intézmény fogalmát érintő kérdéseket is felvetve, hogy ezeket kizárva megkísérelje a műalkotásra mint individuumra való fókuszálást. A szerző esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, akit régóta foglalkoztat – mint A testet öltött festmény. Látogatás műtermekben vagy a Veronika kendője. Múzeumi séták 1992–97 című köteteiben is olvasható – a kiállítások megkonstruált tere és közege: a múzeum.

Előszavában Földényi F. kifejti szerzői szándékát, ami egyrészt a múzeumok falai által körülzárt tömény élményanyag feldolgozása, másrészt attól a társadalmi és belső nyomástól való megszabadulás, ami gátolja a művészet befogadásának élményét. A múzeumba járás többször párosul egyfajta kötelességtudattal, mint annak a helyzetnek a kihasználásával, hogy testközelből láthatunk egy-egy olyan alkotást, amellyel valószínűleg egyszer találkozhatunk életünk során. A sok terem végtelennek tűnik, a visszafogott, évszázadokat kímélő világítás álmosító, ha pedig városnézés során térünk be, akkor könnyen válik egy újabb kipipálásra váró teendővé, amolyan „itt is voltunk” felhanggal párosulva.

Egy, a művészeti világot érintő, meghatározó személyes emlékem a British Múzeumhoz kapcsolódik, ahol sok-sok termet magam mögött hagyva sem látszott csökkenni a még hátralévő, összeszedett és töményen tálalt kultúra, ami elkerülhetetlenül ahhoz vezeti a látogatót, hogy a századik görög váza mellett sértően meggyorsítsa lépteit, és csupán futó pillantásra méltassa az ókori világ műremekét. A múzeum hiába mesterséges közeg, légkörét belengi az évszázados, lenyűgöző emberi ügyesség, szépérzék és nevelői szándék – de

hogyan kell végigmenni rajta úgy, hogy ne csak egy kötelezően letudott kör legyen, és a képleírások előtt meghatározott, kellő intellektualitást feltételező időtöltés?

Sokszor megtörtént velem, hogy miután kijöttem egy tárlatról, a sűrített élmény miatt elfeledkeztem az éppen látott alkotások nagy részéről, hiába írtam fel még a múzeumban az akkor legjobban tetszők címét. Más kérdés, hogy otthon rákeresve az élményt újraéléséért nem ugyanaz a hatás, így a térnek még ha láthatatlanul is, de meghatározó szerepe van – bár Földényi F. kritikával illeti a múzeum által képviselt sorbanállítás térnyerését: „[M]ivel a múzeumban a legkülönfélébb helyekről és korokból származó festmények kerülnek egymás mellé, ezért a művészet helyett egy más szempont válik uralkodóvá. Ez pedig a történetiség, ami maga alá gyűri az egyes műalkotásokat is. A múzeum megöli a műalkotásokat, hogy létrehozhassa a művészet történetét.” Ilyen és ehhez hasonló jelenségek elleni küzdelemből születtek a Múzeumi séták feljegyzései.

A mű három különálló részből áll, fő korpuszát az Előszó utáni, impressziószerű naplóbejegyzések jelentik: konkrét műtárgyak okozta élmények és gondolatok, amelyek kiállítóterekre lebontva hömpölygő szóáradattá válnak. Ebből a margóra kiemelt, a szöveghez lazábban kapcsolódó idézetek, érdekességek, megfejthetetlenebb asszociációkra utaló gondolatok jelentenek lélegzetvételnyi felszínre jutást. A mű végén is található egy hosszabb, egybefüggő írás: egy tanulmány Visszatérhet-e az intimitás a kortárs múzeumokban? címmel, ami a Mi a teendő a múzeumokkal? című előadás szerkesztett változata.

A szerző nem hagyja figyelmen kívül a kiállításrendezés mögötti kurátori intenciókat sem, de valami sokkal egyetemesebb igazságot kutat. A lényegkeresés hangsúlya a látogatóban és ezen a kategórián belül is kifejezetten a szerzőben kialakul(hat)ó hatások számbavételében rejlik. Az ezeket megörökíteni kívánó, hatáskonzerválásként működő jegyzetek és feljegyzések vezetnek el az olyan örök esztétikai kategóriákról való gondolkodáshoz, mint a szép és a jó műalkotás fogalma. Meditatív műről van szó, de ez nem egészül ki egy felesleges, teljességre való törekvés igényével: nincs kiállításonként minden egyes műalkotás számba véve, a válogatás szubjektív, és érzékelhető az egyik kiállított darabról a másikra átpártoló tekintet diktálta tempó sodrása. Sokszor meglepő, hogy a világ leghíresebb múzeumaiból mi az, ami a szerzőre olyan hatást gyakorolt, hogy írt róla, és mi az, ami kiszorult a feljegyzések jelentette személyes kánonból, mivel a művészettörténeti recepció felmagasztalása nem jelent automatikus figyelemre méltatást: „Engem azonban akkor

mindenekelőtt az foglalkoztatott, hogy ne legyek bezárva semmiféle elvárásnak a kalodájába. Hogy ne foglalkoztasson se a művészettörténet, se az általános műveltség.

És hogy mindez ne felülről nehezedjen rám, mint egy sírboltozat.”

Hiába szól vizuális alkotásokról a könyv, kevés benne a kép – nem minden mű jelenik meg ilyen formában a lapokon, és mindegyik illusztráció fekete-fehér, ami például a színekről való töprengések zsákutcáját jelenti. Érdekes válogatás ez is, és megfigyelhető az a tendencia, hogy könnyebb visszakapcsolódni a szövegbe, ha közvetlenül mellette található az eredeti alkotás, ami kapaszkodót jelent a művészet lényegéhez vezető úton. Persze rá lehet keresni az éppen szóban forgó művekre, de olvasás közben sokszor pont a vizuális megjelenítés hiánya eredményezi a szavakra való koncentrálás teljességét, és jóval inkább kizökkentő felfüggeszteni ezt.

A szokatlan műfaj kapcsán több olvasási mód lehetősége is felmerül: előbb kell megnézni a szóban forgó alkotást, vagy inkább előtte elolvasni a reflektálást egyfajta hangolódásként? Ha megnézzük is a kiemelt tárgyat, hagyni kell-e, hogy befolyásoljon minket a szerző véleménye és kritikája, vagy elég a tudat, hogy tintára érdemesnek találta? Vagy az a legjobb megoldás, ha ellátogatunk az említettek közül azokra a kiállításokra, amik ma is megtekinthetőek, és ezzel a metódussal járjuk végig a termeket, majd összevetjük jegyzeteinket a Múzeumi sétákkal? Sokféle megközelítési mód elképzelhető, de az biztos, hogy nem lehet egyetlen lélegzetvétellel végigolvasni a könyvet.

A jegyzetek újszerűsége egy ideig úgy hat, mint amikor régen a messzi tájakat megjárt fiatalemberek hazatérve előadták élményeiket azoknak, akik végig otthon ültek, de a szöveg szubjektivitása és asszociációszerű, rövid gondolatai töménynek bizonyulnak egy idő után. Nehezítő tényező, hogy a háromszáz oldal nem kevés, és a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagy: felmerül a kérdés, hogy mi értelme ezt a kommentárt ilyen hosszan olvasni, valamint hogy elég érdekes-e bárki elmélkedése ennyi lapon át olyan műtárgyakról, amelyek nagy részét nem láthatta az olvasó, és így nem fűződik hozzá ilyen értelemben vett személyes élménye. Néha úgy tűnik, hogy nem, majd mintegy cáfolatként megragadja a figyelmet egy-egy kiemelt gondolat vagy meglepő kiegészítés, például Zurbarán Agnus Dei című képe kapcsán: „A bárány bundája hihetetlenül puha érzést kelt: a kép szinte vonzza az ujjaimat, hogy megsimogassam. [...] Érdekes, hogy ez az állat, amely a szenvedést hivatott jelképezni, egyáltalán nem a szenvedésre irányítja a figyelmet. Plüss Krisztus?” Felbukkannak a szövegben ilyen rövidebb, asszociációszerű leírások, de akadnak hosszabb, művészettörténeti értekezést idézőek is – Földényi F. nagyon sokhangú szerző, kiapadhatatlan ötletekkel.

Ez a világlátás és hozzáállás statuálja az ideális művészetkedvelőt: nem standardizált ízlés, hanem igyekezet, megérteni és befogadni vágyás tekintetében.

Időben és térben is sokszínű a művészek és műalkotások névsora, ráadásul sokszor párosulnak gondolatpárhuzamnyi irodalmi kitekintéssel. A borítón Giovanni Battista Moroni festménye látható, de a könyvben felbukkan többek között Jane Austen, Marina Abramović, Bak Imre, Hieronymus Bosch, David Bowie, Csehov, Duchamp, Freud és Mednyánszky neve is. Ehhez a változatossághoz igazodva a végigjárt és megemlített kiállítások is sokfélék, a teljesség igénye nélkül csak néhány példát kiragadva: 7000 év perzsa művészete (Bécs, Kunsthistoriches Museum); Bettina Rheims retrospektív fotókiállítása (Bécs, Kunst Haus Wien); René Magritte kiállítás (Bécs, Kunstforum Bank Austria); Ingo Maurer fénykiállítása (New York, Cooper Hewitt Museum); futurizmuskiállítás (Párizs, Centre Pompidou); valamint állandó tárlatok sok évtizedes hagyománnyal rendelkező múzeumokban, mint a berlini Gemäldegalerie vagy az Altes Museum. A további bejárt intézmények megtalálhatóak még például Mallorcán, Georgiában, New Yorkban, de felbukkan a Petőfi Irodalmi Múzeum és kortárs kiállítóterek is. Az antik szobroktól a kortárs fényképekig terjed azon művek skálája, amikkel a szerző foglalkozik, és a kánonjába való bekerüléshez a kritérium csupán annyi, hogy képesek-e hatást gyakorolni a szemlélőre. Így kaphat egy görög Aphrodité-szobor másolata és Adrian Paci 2001-es, Hazamenetel című plasztikája egymás mellett helyet – csupán azért, mert mindkettő Rómában található, és Földényi F. pár nap különbséggel látta őket.

A szemlélődést és nyugodt befogadást hirdető könyv maga is lassú olvasást kíván: töménysége miatt nem lehet belőle együltünkben túl hosszan belemélyedni, már csak azért sem, mert huszonhét év múzeumjárásához méltatlan lenne, ha két-három nap alatt átfutna rajta az ember. A könyv végén a szokásos Névmutató után a Múzeumok mutatója is megtalálható, amely ábécérendben igazít útba az évek alatt felhalmozódott kiállítások és élmények között.

Minden, művészetre fogékony – vagy ezt elérni igyekvő – múzeumlátogatónak szólhat a könyv, és mivel egy olyan alapvető szemléletmódot igyekszik körbejárni, ami csupán a befogadás aktusára koncentrál, olvasásához elég a nyitottság és a művészetszeretet.

Ha ennél közelebbről akarjuk nemcsak szemlélni, hanem ismerni is a műveket, akkor a művészettörténeti tudás elmélyítése ugyancsak fontos, mert az alapvető, „tankönyvi” információkat nem tudjuk meg belőle. Elgondolkodtató, hogy használható lenne-e utazástervezéshez, vagy esetleg áthatolhatatlan és nyomasztó is lehetne a már elmúlt időszaki kiállítások kapcsán feltámadó lemaradottság érzése az olvasóban. Érdekes, hogy a művészet ugyan halhatatlan, de ha az ember nem megy el egy időszakos kiállításra, akkor azt nehezen pótolhatja bármilyen beszámoló. Így tehát inkább egyfajta befogadásesztétikai gondolatkísérletnek tekinthető a Múzeumi séták, és nem az élménypótló, az elmúlt valóságot megjelenítő tulajdonságát érdemes előtérbe helyezni, hanem tanító és gondolkodtató jellegét, ami állandó reflektálásra szólít fel: útikalauz ahhoz, hogyan dolgozzunk fel több évszázadnyi ránk zúdított művészetet. Ha pedig egy könyv emellett bármilyen szinten megkérdőjelez egy berögzött társadalmi normát, viselkedésmintát vagy emberi konstrukciót, jelentését veszti az a kérdés, hogy van-e értelme – megkérdőjelezhetetlenül van.